Balos
Baloldali értékeket képviselö honlap
Weboldal bejelentése
Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!
Ügyfélszolgálat
Tegnap még
Tegnap még
Tegnap még lomb volt,
ma már csak avar,
amit az őszi szél játékos
jókedvvel kavar,
akár a kaleidoszkóp
kristályait a kíváncsin
nézelődő, kacagó gyermek.
Süpped, ropog talpam alatt
a tömör szőnyeget elém terítő
sok levél. Szánakozva
nézem: mind meghalt,
szegény. De villan ekkor
a gondolat: nem halott,
csak új életbe költözött.
Takarót ad, óvja a fákat,
s a téli álom-ruhába öltözött
vegetációt a fagytól, s a
tavaszi olvadáskor vérével
itatja az új zöldülésre induló
növényeket. Így él tovább
az örökös körforgás
szerves részeként.
(2013. 10. 01.)
Az október kopog
Az október kopog
Akár a tetszhalott,
feltámadt a szél,
csontos ujjával
rázza az ablakot,
az üvegen hideg,
csúf eső kopog.
A kapunál már a
csorgó nyálú,
vén október topog,
fogatlan száján
ül a kaján vigyor.
Batyujában ködös,
szürke nappalok
és fagyos éjszakák
közé szorítva néhány
derűs nap szorong: a
„vénasszonyok nyara”.
(2013. 09. 30.)
Dió koppan
Dió koppan
Must illata terjeng, darazsak
zsongnak a préskád körül,
a zsúpos tetejű kis ház előtt
békésen szuszogó komondor ül.
Nagy fa alatt álló kecskelábú,
asztal mellé, hosszú padokra
telepedtek a szüretelők, hogy
egy újabb fordulóra gyűjtsenek
erőt. Az asztalon pirosan izzó
paradicsom; paprika, foszlós,
lágy kenyér, s a tavalyi sonka
utolsó darabja, s az „olajozáshoz”
az aranyló óbor kínálja magát.
Elült a lárma, az elemózsiára
összpontosul minden figyelem,
csak akkor szalad a szájak köré
egy halvány mosoly, mikor
egy leány ijedten összerezzen,
ahogy a feslő, zöld kabátból
kibuggyant dió nagyot koppan
a tömör, fa asztallapon.
(2013. 09. 29.)
Szüret
Szüret
Alpesi dombok között
múlattam az időt, lankás
csak, néhány fokos csupán
az emelkedő. Mélázva néztem
a szüret tőkék közt sereglő
alakjait: a fürtöket metsző,
a puttonyt cipelő, a daráló,
szűrő, töltögető embereket.
Ahogy haladt az óra, a kedv
is emelkedett, viccek lobogtak,
s itt-ott felharsant a nóta, s
a dallam hallatán a szőlőst
szegélyező fákon sztriptízt
táncolt a frivol gesztenye.
(2013. 09. 29.)
Képzelt repülés
Képzelt repülés
Csalódás költözött szívembe,
hiába néztem fel az egekbe,
hogy választhassak csillagot,
a sűrű felhő mindent eltakart.
Mit tehettem ? A lázas képzelet
szárnyán felrepültem. Fel, a
felhők fölé, s ott a Göncölszekér
rúdjára ültem, lábam lóbálva
néztem a tobzódó égi parányokat,
s ahogy pulzál, lüktet, tobzódik
a fény. Éreztem, a káprázat elvakít.
Aztán a forrongó láva-tejből
élesen kivált, hosszú, utolsó útra
indult egy csóvás szuper-nova.
A megbomlott harmónia tudatta:
hasztalan volt repülésem, hiszen
a Földön csillagnak itt vagy nekem.
(2013. 09. 29.)
Jó volna lebegni
Jó volna lebegni
Mintha az égnek kacskaringós
tükröt tartana, hömpölyög,
két magas part között halad,
elcsendesült a vénséges vén Duna.
Hátán úsznak a fényes csillagok,
akár fickándozó, játékos halak,
hiún lenéz rá a hóka hold is, s a
parti füzek lógatják fölé bánatos,
levéltől fosztott, ostor águkat.
Ácsorgok az alkonyba forduló
tájat csodálva, s vágy tölti meg
alig dobbanó szívem, jó volna
a vízre feküdni, s vele lebegni
a távoli, végtelen tengerig.
(2013. 09. 28.)
Ébred a város
Ébred a város
Pirkad. Lábát a ében-sötét éj
paplanja alól kidugja a Nap,
küld egy ébresztő, szépséges
sugarat. Vörösen izzik, akár
kovács-kemence ölén a parázs,
a végtelennek tűnő látóhatár.
Ébred a város. Munkába siető
- még van ilyen - emberek
lépte kopog, raktár mellett
gyomrát ürítő teherautó dohog;
életre kelnek a hajnali zajok.
Engem is munkára űz a gondolat,
nem hagy henyélni, nagy kávéval
doppingolom magam, s eregetem
szájon és orron át a füstkarikát,
míg próbálom összerendezni
a „test-alkatrészeket”: a sajgó
gerincet, a recsegő térdeket, s
mire szememből az álom elszelel,
itt állok, harcra kész, s merész
nekibuzdulással utamra indulok.
(2013. 09. 28.)
Halk zene szól
Halk zene szól
Halk zene szól a rádióból,
szinte andalít, táncra kel
a vér a tágult erekben, s a
gondolat régi emlékekre lel.
Magával ragad a hangulat,
ritmusra lép a láb, az erős váll
megremeg, a múltban jár a
mozdulat, fakul a zord magány.
A vágy nő csak, kibuggyan,
e sóvárgást szinte szégyellem,
szeretnék párban ringatózni,
de kimondani nem merem.
(3013. 09. 27.)
Szénakaszálón
Szénakaszálón
Kiszakadva a város zajából,
hol elénk terül a csend, e
tágas rétnél, álljunk meg kicsit,
jöjj, kedves, bóklásszunk együtt
az édeskésen fanyar fű mellkast
emelő, aromás illatában. S míg
a tüdő megtelik, szelíd szemed
szegezd a száradó, széltől-zilált
széna szálra, s nézd, hogy szalad,
szedi lábát szelíd szolgája a
vegetációnak: egy apró bogár,
nem tudja, hogy a kusza szálak
között, ravaszul, akár róka a
tyúkólak körül, hálójával a
vadászó,fekete pók várja már.
S nézd a rét szélén a büszke fát,
hogy nyújtóztatja sudár derekát,
s amíg aláheverve pihenünk, dús
lombjával árnyékot tart nekünk.
(2013. 09. 27.)
Képek a kocsi ablakából
Képek a kocsi ablakából
Ficánkol, balra, jobbra, kanyarog alattam
a kátyúkkal megszórt szomorú-szürke út,
mutatja az oldalához dörgölőző mindenféle
földeket: a töretlen kukoricaszártól tüskés-,
s odébb a szépen szántott, barna, barázda-bordás
tábla hátát, melyen „lécskáló” madarak
keresnek elhullott, életadó, gabona magvakat.
S ahogy az út az apró házak közé szalad,
szemembe megannyi új kép tapad.
Az árokparton szép ló legel, egy udvarban
dagadó izmú férfi vasat ütlegel, - hangja,
szól akár nagytemplom déli harangja;
a mellékutca sarkán markoló dohog,
körme alól kifordul az illatos talaj,
ott vonaglik növényi rostokkal borított
testével halomba rakva, szinte gőzölög,
mint tálcára vetett, alvadó vérdarab.
(2013. 09. 26.)
Itt a sűrű est
Itt a sűrű est
Ismét az est ólálkodik
a ház körül, s most a
a felhők árnyékába bújt
Hold sem kíséri, sötét
felhők rajzanak akár
kaptár körül a méhek.
Sötét kabátba bújtak
a vaddisznóknak, őzeknek,
szavasoknak otthont adó,
erdőket ringató nagy hegyek,
s az enyhe szél simogatja
zord, sötét fejük, hogy
álmuk nyugodt legyen, és
reggelre köd-könny nélkül
ébredjenek, s küldjenek
sűrű ózont a völgyben élő,
szorgalmas embereknek.
(2013. 09. 25.)
Tekinteted
Furcsa ez az éteri lebegés,
villámként villant rám
huszonkét maligánfokos,
lélekig hatoló tekinteted,
teljesen lerészegedtem.
Borzong a bőr, a torok
cserepesre szárad, a szív
tamtamként dobol;
erjedő mustként forr a vér,
a nyelv csak dadogni tud,
mégis, szinte szállok az
előttem szaladó út felett,
s a fegyelmet levedlő,
borzolt gondolatok serege
észt veszítve rohan utánad.
(2013. 09. 25.)
Apró pont
Apró pont
Apró ezüst pont halad
a bárányfelhők között,
fehér csóvát vontat, akár
díszes hintót a fehér lovak.
De jó lenne a bakra ülni,
elfeledve a gravitációt, ott
fent repülni, szállni a
világ felett, hol mások a
dimenziók, s eltörpül az
emberi, kicsinyes acsarkodás,
csak a végtelen harmónia
árad, mint andalító lágy zene.
Kívánhatom. Hő vágyam
nem teljesül. Csak nézem
a kéklő messzeséget, hol
apró ezüst pont halad
a bárányfelhők között,
fehér csóvát vontat, akár
díszes hintót a fehér lovak.
(2013. 09. 24.)
Kitárt karral
Kitárt karral
Karom kitártam, s tűnődöm:
repüljek, vagy öleljek vele ?
Karom s testem közt nincs
vitorlavászon, hogy repüljek ?
S magam vagyok az arctalan
képlékeny tömegben, csak
sodródom, nem kapcsolódok
senkihez, hát hogy öleljek ?
Eszembe jut: öleltem én is,
voltak ifjú, szép, bohém idők,
s repült a lelkem a világ fölött,
csak a kordivat gyúrta-taposta
megölelhetetlen, híg masszává
az elidegenedő, sok ismerőst.
(2013. 09. 23.)
Staféta
Staféta
Elfáradt a nap, aludni tér,
magára húzza csillag-pöttyös,
felhő-foltos, sötét paplanját,
s lecsukja elhomályosult szemét.
A paplan alatt forgolódik,
fénylő szemű, mosolygó,
csókot cserélő lányokról, fiúkról -,
homokban játszó, s hintázó,
futkározva kacagó gyermekekről-,
szorgos asszonyokról, erős kezű,
dolgos férfiakról és bőségről
álmodik; fordul egyet, még kicsit
magára húzza a takaró éjszakát,
hogy majd pirkadatkor az
álmokkal együtt a reményteli
holnapot öccsének adja át.
(2013. 09. 23.)
Színek
Színek
A nyár itt hagyta sokféle zöldjét,
válogatott barnákat kever hozzá
az enyhén sóhajtó őszi szél,
hátán ezüstöt szállít a kis patak,
s bézst az elfakult gyöngykavics.
E szürreális képet vizslatom
kíváncsi, bús szürke szemmel,
s sápatag, gyengülő testemben
vörösben izzó, dalt dobbanó,
vágyakat sorjázó szívem űzi
a vért a feszülő erekben, s
a délutáni Nap sárgás ernyőt
tart konok, fehéredő fejem fölé.
(2013. 09. 22.)
Őszi délelőtt
(Ez egy régebbi írás)
Őszi délelőtt
Egy napfényes őszi délelőtt,
alig különbözik a többitől,
ám még a Nap is szebben ragyog,
s én egy kissé boldogabb vagyok.
Egy fényben úszó őszi délelőtt,
hasonló megannyi volt, lehet, ám
ma még a Nap is szebben ragyog,
int felém kedves mosolyod.
Egy kellemes őszi délelőtt,
mégis különbözik a többitől,
amikor félszegen megfogtam kezed,
azt kívántam: e perc sohse múljon el.
Pára az ablakon
Pára az ablakon
Akár a nyár, oly gyorsan
magamra hagytál, állok a
sötétbe boruló, párásodó
ablak előtt, nézem az utca
pislákoló fényeit, a sötét
árnyékot vető kandeláberek
feketébe játszó oszlopát, s
a házak rolóval, függönnyel
takart, sok bámész ablakát;
a gondolat fürgén fut utánad,
hívna koldulva vissza, mert
borzong, reszket a test, fáj,
sajog, kongó űrt ütött hiányod,
s az orrból, szájból áramló
pára az ablakra rajzolódó,
páfrány ágú jégvirágba fagy.
(2013. 09- 21.)
Sóhaj
Sóhaj
Anya ! Én park szeretnék lenni,
mondta nagy sóhaj kíséretében,
halkan, szinte súgva, anyja kezét
szorosan markolva, egy ötéves forma,
apró legény. Aztán anyja elkerekült,
szemébe nézve mondta tovább a
benne született óhaj logikus okát:
a park tavasszal és ősszel is
évente kaphat tiszta, új ruhát…
(2013. 09. 20.)
Öregek a parkban
Öregek a parkban.
Nézz előre. Lassan lépegess,
fogd jól a kezem, el ne ess.
Vesd meg jól lábadat, az avar
alatt göröngy, vagy kő lehet.
Nézd, az út mellett áll a pad,
széles ölében kínál helyet,
pihenjünk kicsit, gyűjtsünk
erőt, szívjuk az öreg ősztől
kapott jó ízű, friss levegőt.
És a két totyogó, görbe test
óvatosan a kopott padra tottyan,
nézi, csodálja az elhagyottan
ácsorgó parkbéli platánokat,
lehunyt szemmel élvezi a
Nap még visszaintő, lágyan
cirógató sugarát, mely a
fonnyadó leveleken szűrve
rajzol a reszkető, ezer ránctól
barázdált vén fejek köré glóriát.
(2013. 09. 19.)
Megjelent csoda
Megjelent csoda
Hess !... Távozzon minden
komor gond, rossz gondolat,
egy percre vendég volt nálam
a csoda. Egy pöttöm, alig-ember
lénye varázsolta elém, amint
csepp lábát lóbálta anyja karján.
A hosszú alvás, mosdatás és
kiadós evés után arcán a pír,
szemében gyémánt-ragyogás
tüze vert tanyát, s apró ajkán
elterült a végtelen bizalom
mély-gyökerű, bájos mosolya.
Most távozzon mindahány
komor gond, rossz gondolat,
ma láthattam: még van remény.
(2013. 09. 18.)
Pillanatkép
Pillanatkép
A szél űzi, hajtja a felleget,
ott bucskázik át a dombokon,
kondenzcsíkot hasít hasába
egy ormon álló, öreg fenyő.
A láthatár szélén fekete foltok,
akár a szeplő, zsákmányt markolva
acél karmuk között, fészekre
szálló, vén sasok keringenek.
A városra álmos árnyékot terít a
gyors-röptű , denevér-szárnyú est,
fáznak, dideregnek a házfalak,
párásodnak a reszkető üvegszemek.
A távolban egy dohogó gyár
magasba meredő kéménye
pipál némi életjelet, azt üzeni:
várja még a derűsebb reggeleket.
(2013. 09. 18.)
Zajok
Zajok
Fülemben durva zaj dobol,
bogarak sűrű szárnycsapása,
hangyák lábának koppanása,
fáról lehulló, pilinkéző levelek
öngyilkos porba-huppanása,
ablakomon a lassan gördülő,
permet-szemcsés, hűs eső
keretre, párkányra gurulása,
s a még kiskorú őszi szél
reszkető-ziháló eresz alá futása.
A legapróbb nesz is harsogó,
a szívet ádáz módon dobogtató;
s e lármába lázasan harsan bele
a lélek nyomasztó hallgatása.
(2013. 09. 17.)
Zene
Zene
Halk zene szól az éjszakában,
ölelkeznek a lágy dallamok,
bágyadt bánatot búg a szaxofon, -
sikoly rezeg a hegedű a húrokon, -
szerelem árad a pánsípon, - s
a kéj hangjai hullámzanak a
nyílt szárnyú zongora billentyűin.
Aztán habzón, szikrázva, akár
az égen vonagló csillagok, felsír,
vonít a vad gitár, fülekbe, bőr alá
hatol, a vért hajszolja gyorsabb
futásra, és a sóvár, buja vágyakat,
a karoló egymásba kapaszkodásra.
(2013. 09. 17.)
Csellengés
Csellengés
Városszéli csellengés során
a fák közül kikandikált, aztán
elém hasalt egy tarka szőnyeggel
borított, kanyargós kis gyalogút.
Csodás sétára invitált, a lugasként
fölé hajló faágak alá, hol már
megült a késő délutáni félhomály.
Lépteim a tömött avarba ültek,
apró neszek: zizegés és zümmögések
zenéltek izgatott fülemnek, s a
fák is életre keltek az idegek
játékaként. Ott lejtették táncukat.
A cserjék, bokrok tátották szájukat,
s néhány madár fütyülte a változó,
utam kísérő, trillázó szólamokat.
Akár a részeg, kóválygó fejjel
érkeztem a Holdtól bevilágított,
apró tisztás kedves kis udvarára,
s megborzongott a bőröm; hogy
eltűnt az út, már meg sem lepődöm,
csak, mint mozdony kéményből
a gőz, egy sóhaj szakad fel:
a városba vissza hogyan érhetek ?
(2013. 09. 16.)
Színházban
Színházban
Az árokból még szól
a halk zene, a függöny
már legördült, az apró
résen át kilépnek még
egyenként a színészek,
fényben, tapsban fürödni,
ma beérett a drámai hatás.
Aztán a rivalda elsötétül,
szürkés-üres házzá vedlik
a csodapalota, s gondot
ültet a zakatoló fejekbe:
lesz-e holnap is előadás ?
(2013. 09. 16.)
Iparosok
Iparosok
Kis srác koromban de sokszor
álltam az öreg cipész apró
asztalánál, tágra nyílt szemekkel
figyeltem, hogy görnyed az
agyon lyuggatott, öreg kaptafánál,
csirizes ujja a kopott bőrön matat,
húzza a fonalat, faszeget farag,
a szájtáti talpra foltot tapaszt, s a
gyermek-szemnek csodának tűnő
értő, simogató, becéző mozdulatok
nyomán, lábra kerülhet ismét a nyűtt,
az elkoptatott, megviselt cipő.
Csodáltam a péket is, amint az
árnyakat kergető, álmos éjszakában,
tábla mellett formázza, s vetőlapátra
sorjázza a kiflit, fonja a kalácsot,
görgeti, a kisebb-nagyobb cipót,
nézi a kemence hőfokot, hogy illatos,
friss kenyér kerüljön másnap
a családok fényesen terített, vagy
kopottas, agyonsúrolt asztalára.
És él még, beégett a kép, ahogy
szikra-eső alatt, zenét csiholva az
üllőn, a tüzes vasból patkót hajlít
az égett, tömpe-ujjú óriás kovács;
ó, a gyermek hogyan értené,
szemem sarkába könny tolult
látva, hogy a drága, puha kelmét
krétával rajzolja össze a szabó.
(2013. 09. 15.)
Tóvá szelídült
Tóvá szelídült
Csendes tóvá szelídült már
a szenvedély, az erős szél is
csupán a színén szalad tova,
a borzongó hullám-karikák
mélyéig többé nem hatolnak.
Úszhatnak a hátán hajók,
bárkák, csónakok, bírja erővel,
nyugalmát tartósan megzavarni
nem lehet sem motorral, sem
vonagló, merülő evezővel.
Mélybe-zártan, tán iszap alatt,
hever, feltáró búvárra vár:
kinek e veszélyes kaland érdekes,
hisz sekély vízben, pocsolyában
megfulladni sem érdemes.
(2013. 09. 15.)
Napjaink
Napjaink
Minden reggel, akár
egy kamikáze, a nappalokba
belövöm magam, végzem,
mit rám mér feladatként
az napra a lét, gépként,
de sosem gépiesen:
emberekkel dolgozom.
Minden reggel,
- fáj, nem fáj, erre
nincs idő - látom az
egyre megtörtebb,
szomorú szemekben,
s a gyűrött arcokon, a
lehervadt mosoly helyén
az elérhetetlennek tűnő,
földszintes vágyakat:
már az álom sem repül,
s a legboldogabbnak
tűnő szemekben is csak
fékezett habzású az öröm.
(2013. 09. 15.)
Mit üzen
Mit üzen
Esteledik, ilyenkor a rendes
szél elül, távoli otthonába,
- akár fiókáit féltő kismadár –
fészkére tér, hogy ott pihenjen
a vöröses égaljú hajnalig.
Csend van. Megnyitom
ablakom, jöjj, hallgasd velem,
mit üzen nekünk a végtelen.
Szitáló, színes csillagport, hogy
beragyogja páros éjszakánk,
mely a megcsendesedett
- az ifjúság vad szenvedélyét
régen levedlett, szelíd, cirógató, -
érzelmek mélysötét taván evez;
és üzen-e vidámabb holnapot,
s a szférák zenéjéből lopott
lágy dallamot; a többdioptriás
szemmel is látható, mosolyt
fakasztó csillagot; üzen-e még
acélos, baráti kézfogást ?...
Csend van. A csendet hallgatom.
Jöjj kedves, hallgasd velem.
(2013. 09. 14.)
Borzongunk
Borzongunk
Hó illatot kerget az őszi szél,
pirosodnak az arcok, cimpák
feszülnek, kecses női lábak
nadrágszárba menekülnek,
kabátok szárnya lebben, sál
sapka fosztja a látványtól a
kandi pillantásokat, borzongnak
glédában álló házak is, az
ajtót, ablakot behúzzák, a
lépcsők az égig hatolnak, ahol
a csillagok felhőkabátba bújnak,
s szemünkre fagyosan szitáló
álomport, s vágyakat fújnak,
boldogabb holnapot, tavaszi
érzéseket álmodjunk magunknak;
s a gyermekek szeretet-sztaniolba
burkolt, boldog karácsonyt várjanak.
(2013. 09. 13.)
Árnyak suhannak
Árnyak suhannak
Zivataros, sötét éjszakán
szememet kerüli az álom,
az ég dörög, az eső zuhog,
szél rázza, cibálja ablakom.
Szemem meresztve nézem
a villám-világított házakat,
képtelen vagyok követni
a köztük kúszó árnyakat.
Árnyak suhannak a házak,
s a zaklatott idegek között,
hidegtől, félelemtől szobámba
ravasz reszketés költözött.
(2013. 09. 13.)
Magamba zárom
Magamba zárom
Borzolt felhő felettem,
eltakarja, a széles kék eget,
alatta vad táncot lejtenek,
játékosan kergetőznek
a téli szállásra készülő,
vándorbotot lengető,
vitorlává feszített szárnnyal,
búcsúzva integető fecskék.
Színesednek már a fák,
sárgát, barnát, rozsdásat
mutatnak az üde zöld helyett,
még melegít a délutáni,
szitáló napsugár, ám, ha
magára húzza „felhő-lájbiját”,
már borzong a bőr a hátamon,
mégis, a búcsú mosolygós
képét tavaszig magamba zárom.
(2013. 09. 12.)
Gyermek szemében
Gyermek szemében
Ma megláttam egy apró,
kocsiban ülő gyermek
tágra nyílt szemében az
őszinte világra-csodálkozást,
aztán lelkemben kérdőjellé
kunkorodott, s egyre nőtt
a bizonytalanság manója,
a gyermekkocsiból kinőve,
ha már saját lábra áll,
milyen lesz a sorsa ?
(2013. 09. 12.)
Lágy sugarú délután
Lágy sugarú délután
Elült a szél, lágyan szórja
sugarát a délutáni Nap, s
az elsimult tó tükrözi
a bágyadt fények
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Mai: 23
Tegnapi: 107
Heti: 130
Havi: 1 314
Össz.: 403 269
Látogatottság növelés
Balos - © 2008 - 2024 - balos.hupont.hu