Hamis szavak

Testemen apró borsószemek

szaladnak, fázom. Üzent a tél

az áprilisi széllel. Hullámzást

gerjeszt a szememben bujkáló

könnyek sós vizű tengerén.

Vacog a lelkem is, igaztalan,

hamis  szavak csüggnek rajta,

s érces dallamot játszanak, akár

fagyos ereszen a jégcsapok.

(2014. 04. 17.)

Fáj ma is

Leporoltam mély kútba temetett

régi emlékek között megtalált

fényképedet, s a száműzött érzések,

akár az Agrában baksist kolduló

lármás siserehad , vadul megrohantak.

Naponta láttalak, s csevegtünk is

sokat, bujkált szemedben a pajkos

várakozás. s én a könnyeden csevegő

pajtást mutattam, mert a lelkem

reszketett: a nyílt vallomást talán

meg sem érted, vagy a barátságot

végleges haragra cseréled. Hát csak

csevegtem, s ügyeltem, ne láthasd

a szemtől indul sós cseppeket, melyek

áradtak végig a bőr alatt, s a húsomba

martak, mint sav márványba a karcokat.  

Képed láttán a hegek felszakadnak,

akár a friss seb, úgy sajognak, hiába

az eltelt évek, lüktetnek a virága hullott,

az ifjú korban elszalasztott remények.

(2014. 04. 13.)

Kezek

Akár fonott kalács bordái,

az ujjak egymásra borulnak,

támasztják egymást, óvják,

s a hosszú élet megannyi

munka-emlékét visszalopják.

Hányféle munkafázis futott

végig a ma már reszketeg

két kéz között, míg múltak

a dolgos évek, porba hulltak

korábbi, s éledtek új, biztató,

erőt adó, szép remények;

mennyi kényszert ültettek

a vállakra az évek, melyektől

a lélek csalódott. Ha hajlott,

görnyedt is az ember, tette, mi

sorsából adódott, amíg a bőr

a vén csontokra aszalódott.

(2014. 04. 10.)

Orgona illata

Szeszélyes ismét az április,

a feltámadó tavaszi széllel,

szobámba szökött a parkban

nyíló lila orgona dús illata.

Futott körbe a bútoron,  a

könyvespolcnál egy cseppet

időzött, tán keresett valami

ritkaságot ?, vagy csupán a

tarka borítóknak lila színből

adott  mintaadagot ?... Majd

lebbent tovább és rám talált,

most itt ül a vállamon,  s éleszti

kedvemet, ezen a fényes sugarú,

változékony, fázós délutánon.

(2014. 04. 09.)

Felszállt egy gép

Ma ismét felemelkedett, már

csak egy apró pont a fejünk

felett; nézzük még rövid ideig,

s egy apró, reszketeg, morzsoló

mozdulattal szemünk sarkából

kitöröljük. Csak a lélek sajog.

Egy tárnányi űr keletkezett,

s nem tudjuk, lesz-e még idő,

mikor a gép visszaszáll, s róla

arcán vidám mosollyal lépeget,

vagy rohan várakozásba sorvadt

karunkba rég látott gyermekünk.

Ma ismét felemelkedett, ki tudja

hányadik, a vége-nincs betonról

egy nyugatra tartó ezüst madár,

vitte magával gyermekünk és

minden boldog reményünk:

hogy ringathatjuk apró unokánk.

Felszállt, csak egy apró pont

a fejünk felett; nézzük kicsit,

aztán egy apró, reszketeg,

morzsoló mozdulattal szemünk

sarkából óvatosan kitöröljük.

(2014. 04. 08.)

Völgy a dombok között

Halmok hulláma felett a felhő

uszályként végigseper , néha

pár csepp esőt ereszt, mikor a

nyújtózó fa csúcsa megböki.

Két formás domb féltőn öleli

a völgyet, óvja, becézi, a Nap

meg ne égesse, szelíd, lágy,

hűvös árnyékot tart neki…

S a völgyben zajlik az élet,

vidám orgiára gyűlnek mind

az élők, a lankás tájat kedvelő,

ágbogas, illatozó, buja növények.

(2014.  04. 06.)

A műhelyben

Már kora reggel röppen

a forgács, szitál a por,

zenévé érik a kakofónia,

s fészket rak orromba

a fák testének fűszeres,

átható illata. A fenyőé,

ahogy gyantás rostjait a

gyalu simára vasalja, a

büszke tölggyé, mikor a

fűrész hasítja, az akácé,

ahogy a szerszám nútot

mar belé, s a dióé, míg

a faragókés harapja.

Sikolt a szerszám, az

érett fa nyögve alakul,

az ügyes-kezű mester,   

alkot fáradhatatlanul.

(2014. 04. 06.)

Fényesítik

Fényesítik már a harangokat,

ha az éhesek hajnala eljön,

szépségesen szóljanak, szálljon

bronztestükből a messze zengő,

reményt üzenő, csodás harmónia.

De szórja már a szikrát, sikolt a

köszörűn a kard;  az üllőn lapul,

élesedik a sutból előkotort kasza,

legyen szorgos szolgálatra kész, ha

süket fülekbe jut a sokaság szava.

A sirám, a panasz már szánalmat

se kelt, nem hallik fel a harácsolt

tetőkertekig;  a tettek ideje érik,

s emelkednek a szikár karok.

Fényesítik már a harangokat,

ha az éhesek hajnala eljön,

szépségesen szóljanak, de az

élesedő kardok pengéiről száll,

éget, felhőkig ér a szikra már.

(2014. 04. 05.)

Régi fénykép

Régi lomok közt matatva,

- mi mindent őriz az ember –

egy gyűrt szélű, sárgult fénykép

tolakodott a kezembe. Róla,

ma már így is mondhatom,

egy fitos bakfis szép szeme

villant, úgy ragyogott rám,

szinte elképedek, hogy ilyen

csüngő-csodáló szeretettel

szembe nézhetek. Mégis, sok

időbe telt, míg az emlékek

tudatalattiba száműzött

halmazából előhalásztam

az azonosító ismérveket.

Rég volt, állam még csak

pelyhedzett, még könnyű

lábbal, fürgén jártam a réteket,

téptem illatos, tarka vadvirágot,

s parázsnak gondoltam még

a fellobbanó szalmalángot.

Most, hogy nézem régi képedet,

látom izzó szemedben a végtelen

tüzet, benne a „mindörökké”

őszinte hite… S lám, néhány

félszeg, suta csók után, az út

elágazott, egymástól minket

a szükség, szél a lehullott levelet,

elsodort. És élünk. Csak a régi,

gyűrt szélű fénykép látványa

igézett vissza egy régi dobbanást

a megkérgesült szívburokra, s

így kérdezem: vajon merre jársz,

kié lett végül szép szemed

lobogó-ragyogó mosolya ? …

(2014. 04. 03.)

Megszökött

Tenyeremből régen megszökött

a becéző simogatás, csak formás

tested fájó hiánya égeti. Karom

is görcsbe rándul az ölelés vad

emlék-mámorától.  Ha fáradt

fejem lehajtom, visszabújsz a

szemhéj alá, s rajzolod az emlékek

szivárvány-szín, villódzó képeit:

amelyben úsztunk, a tó ezüstjét,

parti föveny kristályos aranyát,

a ránk kacsintó égbolt azúrját,

rózsák bimbózó bordó-pirosát;

fölénk óvó sátrat emelő füzek

fakó zöldjét s a kihunyt ölelkezés

ködének fátyol-könnyű, légies,

lassan lebbenő szürkeségét.

(2014. 04. 01.)