Májusi eső
Kint szitál az eső
és a szürke fény,
hátamon borsózva
szalad az enyhe szél,
a fákról csorgó május
bő termésről mesél.
Bővérű meggyről,
testes eperről, hamvas
almák savas levéről,
s mesél a tálról, melyből
együtt cseresznyéztünk,
amíg a ringató felhők
elvonultak fölülünk.
Nézem a tompa fényt, az eső
már itt vonaglik pillám alatt,
fecskeszárnyon száll feléd
a remete gondolat.
(2015. 05. 21.)
Vadászkaland
Bolondos, kis barackfa
lábujjhegyre állt, nyújtózik,
vézna ágát erősen nyújtogatva
felkapaszkodna ablakomba.
Törzsén halkan osonva
mászik apró szürke macska,
bajuszának nem kell még borotva,
tarka tollú madarakra vadászna.
Falevélről egy hetyke
esőcsepp gurul az apró macska
hegyes fülére, nem tudja,
mi érte, s a hős vadászatot
feladva sértődötten elvonul.
(2015. 05. 21.)
Irigy csillagok
Baldachint emelt a fűz,
ki ne alhasson a tűz szívünkből,
szótlanul öleltük egymást,
akár fán az aláhajló ágak,
s zakatoltak egy vágányon
a ki nem mondott vágyak.
Így múlt az éj. Az égen
irigy csillagok ragyogtak,
gyűltek fölénk és zajongtak,
ölelést tanulni hozzánk osontak.
(2015. 05. 21.)
Lassan elfogysz
Itt ingott át az enyhe
széllel, az ágát nyújtó
nyírfa rezgő levelével,
a pacsirta nászra hívó,
trillázó dalával, nyíló
rózsa öröm-illatával.
Szemem előtt cikázó
árnyak; szívig hatoló
emlékek markolásznak,
megérint egy régi ölelés,
birkózom régi magammal,
mert lassan elfogysz
sorvadó izmaimmal.
(2015. 05. 20.)
Elhalkult a kert
Elmúlt a nap. Szobánk sötét,
ágyadnál állva csak pillantással
simogatom fáradt homlokod,
s lágyan rád terítem puha paplanod.
Aludj. Elhalkult a kert, alszik már
a sármány és a csicsörke, s
új dallamot keres holnapi nászra
a búbos cinege, reggelre beérik
madárdalok kelesztő kovásza.
A csuszka majd ismét fára mászik,
versenyezve a fürge mókusokkal,
már nem csatázol álom-démonokkal,
s ha majd karod nyújtózva kitárod,
minden madár − téged csodálva –
itt lebzsel majd az ablakodnál.
De most aludj. Nyílik az égbolt
csillag-szobája, s én szívem
tölgyfa ajtaját rád csukom.
(2015. 05. 19.)
Könyvet nyiss
Megcsal az élet ? Dobd el
az önámítás, hiú lázait, az ábránd
megaláztatásait. Dörzsöld meg
szemed, az álomkép is visszafogja
lélegzeted, s pillád ha nyitod: elillan,
s a szív, a hiszékeny, a balga reményre
nyíló megszakad, a képzelet hazug, dőre
álmába hát ne ringasd magad. Utazz.
Láss világot, vagy könyvet nyiss,
kalandot, s élményt ott keress..
Pupilládba lopakodnak papírról a jelek,
elmédben kóborló sorokká rendeződnek,
lelked betöltik, szíved dobbanni kényszerítik:
s mostantól hűen kísérik minden léptedet.
(2015. 05. 19.)
Megterítek
Eltakarom, akár testemmel is
a port kavaró, csapongó szelet,
ne érje tűzben égő, szépre
szomjazó szemed. Eléd küldöm
források hűs vizét, erdők párás,
gomba illatú leheletét; madarak
felhőbe kapaszkodó, trillázó dalát,
felhők bodrát, mezők dús illatát.
Várlak. Talpad alá terítem a bomló
pünkösdi rózsák szirmából szőtt
bársonyos szőnyeget, s asztalomra
zakatoló szívem szavával édesített
gyümölcsöket halmozok neked.
(2015. 05. 18.)
Nem értjük
Kő-napok grádicsán lépdelünk
egyre feljebb, s telnek mindenféle
vélt csodákkal perceink; néha
szisszenünk, ha vadrózsa tövise
ujjunkba kap, de mámorba
ringatjuk magunk, ha a jázmin
illatában megmártózhatunk.
A réten, vadvirágok között tarka
pillangót kergetünk, s a képzelet
talmi álmába temetkezünk, de
nem értjük, miért vonaglik
porosan földszintes életünk.
(2015. 05. 18.)
A régi fánál
Nézem a fát, ahogy ráérősen
ácsorog az ösvény oldalánál,
és rám pillantva bólint nagyot:
tán emlékezik. Még siheder
fa-fióka volt, sárkány-tollakkal
böködött az ég felé, amikor
a lusta délutánon az összetákolt
padra telepedtünk, s hallgattuk
a csend rebbenő szimfóniáját.
Egy visszaverődő fénysugár
tétova szemünkbe szökött,
hajszolni, űzni kezdte a vért,
s szívünk vadul összedobbant.
Megvénült a fa, a pihenőpadot
felemésztette az enyészet,
helyén plédek fektette pázsit
mutatja: ma is vonzó az árnyék.
Nézem a fát, ahogy ráérősen
ácsorog az ösvény oldalánál,
s hőn remélem, közös emlékünk
olykor, olykor rád talál.
(2015. 05. 17.)
Szép szenvedély
Mint bő lebernyeg, csúszott
le rólam a remete éj, de kócos
felhője mind itt maradt, − lomha
iszap a tó fenekét − nyomja
vénülő, fáradt vállamat.
Valami hatásos kence kellene
megkenni a rozsdás, recsegő
alkatrészeket, hogy a mozgás
− mint volt az ifjú korban –
ismét mámoros öröm legyen.
Ó, tánc varázsa, mint körhinta,
keringtünk, vagy öleltük egymást
lágyan ringatózva, s a zene
mámoros ritmusára mozgott
a test, s egybeolvadt lelkünk
szélsebesen messze szállt.
Az emlékek talapzatánál megállok,
a vánszorgó testnek néhány
lépés után már pihenni kell,
s ahogy szemem a látványra
rácsukom, a felhők között
incselkedő sugarakat kapkodom.
Mint bő lebernyeg, csúszott
le rólam a remete éj, indulok,
mert az élet a legszebb szenvedély.
(2015. 05. 16.)
Utaznék
Utazni szottyant kedvem.
Lágyan, ringatózva, nem
zökkenőkkel tarkított úton,
harmonikusan, akár hangok
a feszített zongora húrokon.
Felülök a szépen rajzolt
kottafejek közé, s utazom,
akár fülbemászó dallam,
vidám hangversenyt fütyülök
a csapongó madarakkal. S, ha
elunom a kottavonalak zárt
alakzatát, szétfeszítem, s magam
kimentve alá lebegek, a nagy
kaland után hogy megpihenjek .
Utazni szottyant kedvem.
Lágyan, ringatózva, nem
zökkenőkkel tarkított úton,
harmonikusan, akár hangok
a feszített zongora húrokon.
(2015. 05. 15.)
Lelj rám
Hét lakatra, bezárom
szívem szenvedélyét,
az érzelmek kavargó,
lélekalázó kedélyét.
Rejtőzködöm, mandula
ízű mosoly mögé lapulva,
gyengülő, fakult füstként
a felhők közé osonva.
Így lelj rám, ha szomjad
már csak én olthatom,
ha kell éhező fülednek
meg-megbicsakló dalom.
(2015. 05. 15.)
Szórt illatok
Ahogy a parkban ballagok,
arcul csapnak buja illatok,
járok közöttük kába fejjel,
naponta így köszönt a reggel.
A részeg éj már elköszönt,
alakja eltűnt a cifra fák között,
álmát őrzik szolgáló szelek,
nem zavarják kóborló neszek.
A tájra terül a széles nyugalom:
madárcsicsergős, zümmögő,
örök malom, mely a tavasz
lisztjét folyatja át a garaton.
Egyre szórja, csak szórja rám,
ledobom tél-gondos öltönyöm,
s a csapongó, burjánzó, mámoros,
testre fonódó illatba öltözöm.
Ahogy a parkban ballagok,
arcul csapnak buja illatok,
járok közöttük kába fejjel,
nem törődöm földi ítéletekkel.
(2015. 05. 14.)
Tengerek felé
Csak vánszorog, vonszolja
maga után a fényes szalagot,
kissé megpihenni egy öblös
levélre mászik, amit felkap
a hirtelen támadt, eső előtti,
kavargó szél, s egy hetyke
mozdulattal egy hullámra
ülteti. A parton csak bámulunk,
kapaszkodva a fellegekbe,
szemünk kutat a messzeségben,
ki látott már ilyen csodát:
nagy tengerek felé hajózó,
csillogó házba csavart csigát ?
(2015. 05. 13.)
Fenyők alatt
Fenyők alatt fény permetez,
csobog a pisztrángos patak,
a cserjék gyenge ágain egy
bolondos, fürge pók szalad.
Elfekszem egy vén fa oldalában,
szomjam oltom levél harmatában,
szívom az erdő édeskés illatát,
s nézem a vadvirágok zuhatagát.
Itt heverek, s rám tör az álom,
álmomban a vadont bejárom ,
s mikor csapzottan felébredek,
egy őz néz szemembe és nevet.
Fenyők alatt fény permetez,
csobog a pisztrángos patak,
a cserjék gyenge ágain egy
bolondos, fürge pók szalad.
(2015. 05. 13.)
Tán kihaltak
Az ég alján lenge fátyol lebeg,
s bőrömön a közelgő est szele
szalad, ahogy az erkélyen állva
nézem a parkban zöldbe lobbanó
bokrokat, fákat. Egy dongó búg
szerelmes éneket, társat és vizet
keres, s repdes már, szinte apró
felhőpamacsot rajzol, egy népes
bogár-család. Emléket idéz
a zsongás, régi május-esték
páros andalgásait, melyek felett
cikázva keringőztek bogárfaló,
villás farkú fecskék. Félszeg
csókunkat kilesték; zsákmányukat
míg megették, piruló titkunkat
csacsogó csőrükkel kifecsegték.
Elmúltak már a lomb alá bújó,
andalgó május esték, s tán kihaltak,
nem cikáznak már felettünk
a frakkos, villás farkú fecskék.
(2015. 05. 12.)
Bújj új ruhába
Gombold le végre páncél ruhád,
szívedről dobd el a rideg zománcot:
így add magad; lágy test és tiszta szív
repít a boldog románchoz.
Karom adja majd új vértedet,
boldog sóhajom ünneplő ruhád,
s szemünk, ha cinkosan összevillan,
pirulva hajtanak fejet a virágzó,
tavasztól kótyagos út menti fák.
(2015. 05. 12.)
A kő is könnyezik
Szomorúak ma a virágban
lángoló fák, mert árnyékuk
rám nem borulhat, a futó
gyalogút mélán araszolgat,
s a kő is könnyezik, mert
bokámba nem haraphat.
Mentem volna én, mint
már annyiszor, az ózont
s a lelket töltő csodákat
begyűjteni, de a napsütötte
égbolt helyett, szívemre ült
a felhő. Elmaradtál.
Karod melegét hiába vártam,
s bánat-szürke, rongyos
lélek-ruhában illetlen lenne
megjelenni a virágtűzben
pompázó természet palotában .
(2015. 05. 11.)
Virágzás
Szőke haját bontja a kőris,
replikázó fürtjeit bontogatja
a mézelő akác is, - s míg a
gyűjtögető, zsongó méhek
raja körberajongja, szellő
hátán repülve, messzi útra
indul a pitypang lándzsás,
pimasz pelyhe, - a divat-vitába
belekotyog a hetyke. gyöngyös
virágú bodza. Apró fuvallat:
lélegzet bennakad, a téren
irigy reszketés szalad, mikor
uszályos köpenyben, sétát tesz
körükben a bugás virágú.
lila orgona bársony illata.
(2015. 05. 10.)
Gyöngybe zártan
Szemed sarkában egy apró,
fénylő gyöngy virult, pilládba
kapaszkodott, benne megláttam
magam, s néztem, ahogy
az alig látszó ráncokon, cseppnyi
alakban ajkad ívéig gurultam.
Most itt lebzselek, lélegzetedtől
reszketek, s az enyhe rúzzsal
incselkedve, minden veszélyt
feledve, kóstolgatom
epres-marcipános ízedet.
(2015. 05. 09.)
Hivatal
Ma kiharapott egy darabot
a délelőttből, s így életemből
a hivatal. Megálltam szorongva
a nagy épület előtt, tűnődtem,
mi történhet a falak mögött.
Hosszú folyosók labirintusa,
megannyi ajtó, mögöttük
akár szigorú végrehajtó, ül
sok, mázsányi papírt tologató,
jobbára fa-arcot mutató, kortalan
(a huszonéves is lehet akár ötven),
messziről nőnek látszó előadó,
s valamennyi szemével pásztáz
a rovatokon, s villámot szór
az apró vessző hibától, s mint
magas katedráról, kioktat
a paragrafusnak mondott csodáról.
Gyöngyök szaladnak már
a gerinc körül, a haj ágaskodik,
mikor egy szánakozó pillantás
elbocsájt. Lélegzetvisszafojtva
hagyom magam mögött az élményt,
keresem a felejtés reményét;
nadrágom szára alá kúszni kezd
egy apró szellő, apró borzongást
csalogat elő. Egy mély sóhaj fakad:
mostantól a napom már szabad.
(2015. 05. 08.)
Riadt ébredés
Csatangolni félhomályban,
a nagyra nőtt fák árnyékában,
kéz a kézben, összebújva,
felnézni a csillagokra.
Mélyen egymás szemébe nézni,
a szerelemben elidőzni,
kis tó partján hallgatni
ahogy a békák brekegnek,
kis szellőket, amint kergetőznek;
fára futó mókust csodálni:
már nem is emlék, csak
gyötrő álom, amelyből
az óra csengetésre riadtan,
s csapzottan felébredek.
(2015. 05. 07.)
Levelet küldök
Levelet küldök neked.
Az előbb téptem le egy
szomorúfűzfa ágról.
Nem írok rá semmit,
csak borítékba teszem,
postára így viszem.
Ha majd kibontod,
vesd rá csillogó szemed,
nyisd meg dobbanó szíved,
s a kis levél mesélni kezd:
hátán a zöld a szép tavaszról,
csillogása napsugárról,
eres fonákja a kezemről,
mellyel oly erősen öleltelek.
Nézd tovább, alakja,
s tépett szára a hosszú,
magányos bánatról mesél.
Levelet küldök neked.
Az előbb téptem le egy
szomorúfűzfa ágról.
(2015. 05. 07.)
Kópé kobold
Mint bolondos, kópé kobold,
aprókat dobolt az ablakon,
s a szobába szökött egy játékos
sugár. Végig futott a falakon,
az árnyba bújó bútoron, majd
megállt, körbenézett, s hirtelen
táncba kezdett a vénséges, kopott
zongorán. Pörgött, forgott lágyan,
ringó derékkal, a billentyűkre
hágott vad ritmusokkal. Kettő
fehér, egy fekete, egy fehér, egy
fekete, szédült már, aki figyelte,
de ő csak ropta szilajul, zengő
dallamot, szívbe markoló
harmóniát csalt elő a pattogzott
lakkú, fekete dobozból.
(2015. 05. 07.)
Hirtelen vihar
Úgy hangzott, akár egy sóhaj.
Egy hegynél nagyobb óriás
sóhaja, s követte a száraz hörgés,
- bennünk a kegyelemért könyörgés –
a velőt rázó égi dörgés, a falak
remegtek, az égen sötét sátrat
vertek a haragos felhők, mikor
megnyílt az ég. Kidőlt ott fenn
a tározó támfala, s tartalma
itt locsog, az eddig szomjazó
növényzet derékig tocsog
az elnyelhetetlen áradatban,
fuldoklik akár a részeg a pince
elfolyó, gőzölgő borában.
(2015. 05. 06.)
Vén folyó
Lábam elé feküdt a vén folyó,
szinte mozdulatlan, látványa
oly nyugtató. Én egy padon
elheverve, mélázva nézem,
ahogy tükrén villóznak
a tűhegyű sugarak, s a fürge
kis halak pajkos játékkal
fel-felugranak, hogy aztán
elmerülve tovább ússzanak .
Fodros szélű barázdát hasítva
kecses kajak halad, utasa ifjú,
ujjai a lapát nyelére fonódnak,
telt izmai feszülnek az olajbarna
bőr alatt. Néha órájára néz,
akárha sietne valami tágasabb,
hullámosabb nagy vizekre.
Lábam előtt nyújtózik a vén folyó,
surrogása, partra vetődő
halk beszéde megnyugtató.
(2015. 05. 06.)
Medve-lecke
Férfitársak ! Ím, itt a lecke.
Nem kell otthon ülni már
keseregve, ha kis falunk
határain belül nincs nekünk
tetsző, szép menyecske.
Félre bú, és pohár feledve,
bújjunk az ápolni képes,
jó bekecsbe, lábunkra
húzzunk kényelmes cipőt,
adassunk magunknak
hosszú kimenőt, s gyerünk:
induljunk útra. A tájakat
bejárva keressünk, kutassunk,
s az új tájak új lányait
megtekintve válogassunk,
míg a hozzánk illőt megtaláljuk.
Férfitársak !... Ez a lecke.
Megmutatta ma egy hét határon
átvándorolt barna medve.
(2015. 05. 05.)
Szerelmes lett a légy
A szobában röpködött,
őrülten zümmögött
egy hártya-szárnyú légy.
Ahogy cikázott körbe-körbe,
rárepült a nagy tükörre.
Nem ismerője e tárgy
tükröződő anyagának,
hevesen udvarolni kezdett
a bent látható önmagának.
Felrepült és visszaszállt,
hetykén kellette magát,
hitte, az a gyönyörű másik
nyalka alakját, fényes szárnyát,
vitézi voltát értékelve
búvóhelyéről kimászik.
Ám csalódott, az üvegnek
sokszor nekicsapódott,
mindhiába; amikor sok szeme
bogarába egy új légy lopódzott,
aki szintén a kis szobában
randalírozott. Gondolt nagyot
és merészet, utána szállt,
s most együtt kergetőznek,
s próbálkozásomon nevetnek,
mert képtelen vagyok: ronggyal,
légycsapóval, elzavarni őket.
(2015. 05. 05.)
Még haragszom
Mennyi szépség, s mily
trillázó hangokkal zenél
a május esti sötétség;
villódznak a bámész
csillagok, csodálják, hogy
a parki fák között,
a szerelmesek éjszakáján
magam ballagok.
Emlékszel, − tán igaz sem
volt, csupán a képzelet
játszik velem, − hogyan
játszottunk az enyhe széllel,
és kézen fogva andalogtunk,
egymásnak kedves szavakat
mondogattunk, s válogattunk
a Hold körül cikázó csillagokból.
Fejem nem tudtam válladra hajtani,
mert ívelt, formás nyakad alatt
ott lebzselt a tincseket fodrozó,
simogató, enyhe tavaszi szél.
(2015. 05. 05.)
Míg lombba szöknek
A hirtelen jött meleg mindenkit
az árnyékba kergetett. Én meg
csak bandukoltam, s a határban
egy csenevész kis fát találtam.
Mit nekem meleg, tüzes sugár ?,
tovább nem megyek, a csepp fa
még alig leveles ága alá heverek,
s kivárom, míg lombba szöknek
a vézna levelek. Így hosszasan,
némán pihenhetek, megmerülök
a gondolatok hullámzó tengerében,
vitorlát bontok képek hajóján,
s bejárom a végtelent a széllel.
(2015. 05. 04.)
Minden hiába
Egy pocakos, piruló
cseresznye pottyant
a fűbe, pedig egy apró
kukac sóváran nézte,
mint leendő otthonát;
ám az alattomos, beste
hernyó kileste, kicsit
nézegette, s megrágta
szárát, éppen ott, hol
a szár a lengő faággal
találkozott. Éretlen, kis
cseresznye, ez lett
a veszte, beérni nincs
már remény, s így marad
hajléktalan a várakozó
kukac is, szegény.
(2015. 05. 04.)
Bánatos képű Hold
Néz rám bánatos szemével
régi cimborám, a kerek képű
Hold, éji kiruccanásra invitál.
Valamikor sokat csatangoltunk
együtt, mikor egy-egy randevúhoz
diszkrét fényt adott, vagy magányos,
szerelemtől kótyagos kószálásokon
mellettem ballagott. Csendesen
hallgatott, ha örömről, bánatról
meséltem, s amikor a lombok
alkotta szeparéban hallgattam
szívbe markoló, csodás dallamot,
két világot betöltő csók között
a csivitelő-csilingelő sok csillagot.
Néz rám bánatos szemével
régi cimborám, a kerek képű
Hold, hiába hív, tudja már, s mint
értő, cinkos, pajkosan rám kacsint.
(2015. 05. 03.)
Sírva született
Akár a gyermek, sírva született
a május, könnyétől elhalványul
az ég, és a patakká érő esőben
lábát áztatja az erdő, s a zsenge
levelű parki fák; fázósan
visszafojtják illatuk a nyílásra
készülő, lila orgonák, s óvatosan
összebújik két reszkető veréb.
Az ázott lombú fák között
édes dallamot fütyül a játszi,
tavaszi szél, s az öreg platán
a mocorgó cserjéknek merengve
régvolt, meleg májusokról mesél.
(2015. 05. 02.)
Domboldalon
A réten milliárd szappanbuborék:
pitypang-gömbök hajladoznak,
pelyhüket, a miniatűr lándzsákat
messzire sodorja a halk tavaszi szél.
Domboldalon gyapjas nyáj legel,
melyet egy lompos szőrű komondor
terel, a ballagó pásztor kezében bicska,
s nyírfa ág, farag belőle ékes furulyát.
Ha majd eljön az este, csillagot húz
fáradt szemére, s subáját a gyepre
terítve, rázendít a szomorkás zenére.
Falu felé száll a dallam, s megáll
egy takaros háznál, hűséget közvetít,
szívet dobogtat szép lány ablakánál.
(2015. 05.01.)
Káprázó szemmel
Reggelre lángba borult a bodza,
fehér virágát összecsomózva
nyújtja felém, így integet, ágakat
illeget a májusi Napban, s a sugár
csurran, akár a méz: édesen.
Állok alatta szélütötten, szemem
káprázik, aprócska fehér felhők
bucskáznak felettem, mellettük
foszló kondenzcsíkok: sebek
az égbolt kékesszürke testén,
mit belevágtak a hangtalan suhanó
pontnyi repülők. Zsákmányt keresve
kitárt szárnyú sas kering; s a fakó,
szürke járdán egy burrogó galamb
szerelemre éhesen párt keres.
(2015. 05. 01.)
Gyümölcsös
Ölelkeznek az alig kibuggyant
virágok, illatuk a tájra ráterül,
csábítják az alig felébredt, dolgos
méheket, s elébük virágporból
dús asztalt terítenek. És jönnek,
zsongva, megrészegülten, apró
szárnyuk fáradhatatlanul rebeg,
s mikor megrakodva felrepülnek,
szemünk elé sárga felhőt vetítenek.
Ölelkeznek az alig kibuggyant
virágok, illatuk a tájra ráterül,
csábítják az alig felébredt, dolgos
méheket, s nekünk korán érő,
zamatos gyümölcsöt ígérnek.
(2015. 04. 30.)
Anyák napján
Hiányát érzem naponta;
a szemembe buggyanó
gyöngyön át reggelente
látom, s csókolnám azt
a vézna, megfáradt kezet:
anyám kezét. Simogatott
akkor is, ha nyújtott ujját
− csínytevésemért –
feddőn rám emelte.
Bújnék, mint fészek aljára
riadt, reszkető madár,
az öreg tenyérbe, fátyolos
szemével rám csak még
egyszer visszanézne;
vállára ünneplő palástként
teríteném az égbolt azúrját,
s hajába fonnám a Nap
aranyló sugarát.
(2015. 04. 29.)
Amatőr rádió
Ütött-kopott ósdi rádió,
egy poros kis sarokban
megbújok, de égig érő
antennáimon begyűjtöm
az éterben bolygó,
fecsegő hullámokat.
Szűrőimen áteresztem,
diódáim szinte izzanak,
a kondenzátor lapkái
− tejtől az anyai emlő –
csodásan megdagadnak.
Jön a kéz, s az értő fülek,
az ákombákom jelekből
beszédes szavakat, sorokat
szerkesztenek. S mily öröm,
ha egy ismeretlen életéről,
a nagyvilág túl-feléről,
üzenet érkezik, s valóssá
érik a tudás: az e féltekén
honos, hullámzó érzelmű
állapothoz sokban hasonlatos,
dolgos,küzdelmek közé ékelt
emberi élet másutt is létezik.
(2015. 04. 28.)
Búcsúzó április
Térdre borult április.
Jól érezte itt magát,
s most egy hosszú évre
sírva búcsúzik, könnye
lábamig csorog. És
tovább. Elmossa az út
porát és kulacsából inni ad
epedő növényeinknek,
így teszi emlékezetessé
búcsúzó önmagát.
Térdre borult április.
Jól érezte itt magát,
s most egy hosszú évre
sírva búcsúzik, könnye
már a májusról locsog.
(2015. 04. 28.)
Cinke
Egy icike-picike cinke
a fa ágára ült fütyülve.
Nem is vette észre, hogy
arra járok, dalában oly
nagyon el volt merülve.
Szépen szólt a dal, a hangok
sorjázva, akár a kottán,
a sürgöny-drótokra ültek,
hajlongtak, nevettek,
s a lenge széllel elrepültek.
De fülemben itt maradt
a dallam, zsong most is,
bár hessegetni akartam:
táncra már engedetlen
a lábam. roppan a térd,
merev a boka, - s mégis
bele dobban a szív az üde
dallamokba, mert érzi még
régi májusok kísértetét.
(2015. 04. 27.)
Részeg illatok
Dereng a reggel, úton vagyok,
bénult szemhéjam mögött még
hancúroznak kócos csillagok;
harapom az eper ízű hajnalt,
fogam alatt roszog a harmat,
hűs leve ínyemen csorog;
szemembe néz egy kertnyi
virágzó almafa, szirmuk pereg,
akár a hó, a tájra pihe-puha
szőnyeget terít, odébb egy
tüzelő cseresznye, majd egy
markáns meggy virít, feltölteni
ernyedt sejtjeim, megállok,
s megfürdök a részeg illatokban.
(2015. 04. 27.)
A régi domb
Dombnak is alig mondható
apró kis halom, lábad elé
roskadva régmúlt időkről
gondolkodom. Agykamrám
már feledett, poros polcáról
előszedem a megsárgult,
öreg képeket, s a rohanó időt
visszapergetem. A totyogó
korból épp csak kinőtt „legény”
álltam előtted, s csodáltam
asszonyi léted domborúságait,
irigyeltem a nagyokat, kik
válladig, tán ajkadig jutottak;
az én erőm talán ha térdedig
merészkedett, így is hálával
adózom szerető ringatásodért.
S most, újra itt vagyok, − tán
a megvénült szem csalása –
összementél ?, oly aprónak látlak,
szívembe mar a szánalom,
megsimítom apró topánod,
s a régi képeket továbbőrizni
ékes-fényes dobozba zárom.
(2015. 04. 26.)
Nappalok
Oly kuszák a nappalok,
a vért sarkalló kávé után,
ha ólmos tagokkal indulok,
hogy elvégezzem a napi
penzumot. Fejem még kába,
s az agy minden zugába
befurakodnak hívatlan,
borzas impulzusok. Elűzni
őket nem lehet, az ember
mást nem tehet, hurcolja,
és sorba igazítja, amit lehet.
És érik már a készség,
dereng a szép reménység,
a módszeres feszültség
a rögökön átsegít. Felszakad
a bordát feszítő sóhaj, gurul
óriás robajjal; a lelki rend
helyre áll, megnyugszik
a megfeszített elme, pihenni
tér, egy apró mosolytól kísérve.
(2015. 04. 26.)
Anyám mosolya
Borzolt fehér felhő futott
az égre, talán anyám ősz haja,
rebbenő madár a két szeme,
engem néz, de a Földet öleli
rég elhalványult, lágy mosolya.
Lenge szellő simogat, anyám
reszketeg keze, ahogy múlik
az idő, úgy nő hiánya, sajog
− ha aggastyánná vénült is −
a gyermek árva magánya.
(2015. 04. 25.)
Apró madár
Morcosan indul a reggel,
az ember nagyot ásítva,
álmosan, s – nehéz munka
az alvás ! − fáradtan felkel,
gémberedett tagjait a napi
monoton robothoz igazítja.
Még kissé bizonytalan,
botorkálva megindul a korán
káprázó, hirtelen melegben.
Így tettem én is, amikor
váratlanul egy bájos, csepp
madár: tán fekete légykapó ?
a vállamra szállt. Fénylett
a tolla, csőre csattogását
a fülembe szórta, üzenet talán,
furcsálkodtam is minden
elhangzott szaván. És örültem.
Dédelgetni szottyant kedvem,
de huss, sebesen elszállt;
már csak egy apró pont volt
az ég azúrján, a messzeségben,
egy apró kört repülve − tán
derült és kacagott − visszanézett,
ó, beste szárnyas, légy átkozott,
magamra nézve szélütésként
ért a felismerés, csacsogással
figyelmem elterelte, s zakóm
vállán a megemésztett vacsorából
éktelen, salétromos foltot hagyott.
(2015. 04. 25.)
Fövenyen
Még megcsillan a harmat
az ágak rügybe bújó végein,
tükrében haját fésüli a reggeli
sétára induló, kópén kacsintó
Nap, s melegszenek már a
borzas reggelek. A fűcsonkok
alól dolgozni indul megannyi
apró, ezerszínű bogár, s odébb
egy tarka lepke bontogatja
színes ákombákomokkal festett,
nagy szárnyait. Elhagyott
csónak hever a parti fövenyen,
deszkája megrepedt, dongája
sajdul, evezőlapátról és vizes
nappalokról álmodik.
(2015. 04. 24.)
Ballagásra
Íme, újra itt a május,
gyönyörű hónap: kikelet hava,
mégis a mi szívünk szinte
ökölbe rándul, s ajkunknak
nincsen öröm-szava.
Búcsúzunk. Ez a törvény.
Itt hagyjuk az otthont adó,
tanító, istápoló iskolát
− mennyi emlék, siker és
szorongás, apró szerelmek,
szapora csínytevések kísérnek − ,
s el kell szakadnunk egymástól,
az évek-érlelte barátságok
megszakadnak, s borzong
a bőrünk ha a beláthatatlan,
ismeretlen útra gondolunk,
merre fut velünk, ha innét
- mert ez a törvény - elindulunk ?
Újra itt a május, a kikelet hava,
s keserű könny csorog
a búcsúzni kényszerült torokra.
(2015. 04. 23.)
Fennhéjázó orgona
Panaszkodik a nyírfa ága,
szerelmes lett az orgonába,
de fennhéjázó az orgona,
messzire száll fűszeres illata;
küldi a bodzának, magnóliának,
kiskertekbe a tearózsának,
és várja, várja, hogy egy este
dongó-szárnyon írt levélen
szép üzenet érkezik, csatoltan
néhány virágpor szemcse is,
mely a kedvenc kehelyben
termett, s ezután ő vigyázza,
s a sajátjával, ha összezárja,
burjánzik majd nemsokára, s
csodás hibrid virít a világra.
(2015. 04. 22.)
Ráncba szedve
Szél borzolja a zöld vizet,
ráncba szedi tükörképemet,
lassú örvény húz a mélybe,
ott időzzek, elfeledve.
Nyílnak már a vadvirágok,
méhek raja száll reájuk,
virágporral megrakodva
szállnak vissza a kasokba.
Levelet bont a fűzfa ága,
olvassa, hogy nemsokára
készíthet árnyas helyet, s
várhat visszatérő vendégeket.
A kis pad fölé lombot feszít
megbújhassanak a szerelmesek,
a kandi-kíváncsi Hold se lássa
mi az ölelő karokba van zárva.
Nézem a szorgos munkálkodást,
a lombot öltő fát, s az éledő vizet,
a lassú örvény húz a mélybe,
időzzek ott magamban, elfeledve.
(2015. 04. 21.)
Suttogások
Nem tudom miért, ma
valahogy mindenről
az jut eszembe: az a nap,
s az az éjszaka. Ültünk
kéz a kézben, néztünk
a lassan ránk hulló sötétbe.
Beszédes volt a csend:
az összetartozásról mesélt,
s meg-megcsuklott
a hangod, ha beszéltél.
Halkan, szinte suttogva
mindent elmeséltél, ami
még nem hosszú életedben
nélkülem megtörtént veled,
s a fájóbb emlékeknél
megrándult apró kezed.
Enyhén fújt a szél, ő is
suttogott, s egymáshoz
feszülő vállunkra néhány
zöld levelet hullatott.
Így ért minket a hajnal,
a pírba öltözött, szívünkbe
a végtelen igéző, sugaras
reménye költözött.
(2015. 04. 20.)
Nyíló gyümölcsösnél
Végtelen utakon járok,
nem gyalog és nem is
ökrös szekéren, mint
a néhai vándor legények.
Gyorsabb az én eszközöm,
szemem előtt futnak a fák,
s aprónak tűnik a határ.
Mégis rendre szemembe
kúszik, s kihajt a meggyfaág,
színével, illatával elborít
a rózsaszín virág. Megállok,
a látványban fürdök kicsit,
hogy e tájra elhozott, hálásan
simogatom a felhevült kocsit.
(2015. 04. 19.)
Gyertya
Kis, sötét szobában
apró, sárga lánggal
fehér gyertya lobban,
felhő-karikákban
táltos patája dobban.
Az elterülő ív papír
pompás színekről álmodik,
bár fenn a magasban
fekete árnyak serege
gúnyosan hahotázik.
És a toll szalad, mint
zsíros talajban jó eke,
születőben már az új mese;
s az apró gyertya nem kérdi,
mi végre, nem tétovázik,
szórja reszketeg fényét
a végső lobbanásig.
(2015. 04. 19.)
Italunk
Felhője úszik,
orromba kúszik
nehéz illata.
Ajkam égeti,
ínyem bizsergeti,
még egy korty
a kéjes élvezetből
a száraz garatra,
s akár a hangyák,
az idegek munkára
sorakoznak, űzik
a lusta vért;
lassan mozgásba
lendülnek ólmos,
vonszolhatatlan
tagjaim, indul a nap.
Akár a patak partján
bóbiskoló, ódon
vízimalom, mikor
kereke lapátját
megmeríti, recseg,
ropog, de őröl.
Hálát rebeg a száj,
a csoda mindenkié,
így hat ránk naponta
többször is az éltető
aromát őrző kávé.
(2015. 04. 18.)
Mint üveggolyó
Gurul a perc, mint üveggolyó,
játszom vele. Élvezem, ahogy
a napsugár kacagva a hátára ül,
s a színek borzongnak bele.
Csak gurul, s csilingel, akár
régen utcánkon az ódon villamos;
surrog, mint a várost átszelő,
parthoz dörgölődző nagy folyó,
lassú testén apró ágat ringat,
viszi a messzeségbe, lásson
világot: partról intő óriás fákat,
rozzant fedelű kis tanyákat,
kikötőknél hatalmas uszályokat.
Merengve nézem, mint sóvár
gyermek kirakaton át az elérhetetlen
rollert, vagy babát. – Ó, mit is
beszélek ? − nem játékért
ácsingóznak ma a gyermekek.
Néhányan tabletet akarnak,
s újra egyre többen a jó ízű
kenyérből egy laktató szeletet.
(2015. 04. 17.)
Madarak csőre koppan
Tegnap még mogorva
szürke volt, mára már
belobbant, zöld lángra
gyúlt a park, ó, április,
íjász a nyilát, lődözi ránk
a Nap aranyló sugarát,
s űz árnyékot keresni.
És a kisded lomb alatt
az apró madarak fényes
csőre koppan, ahogy
csivitelve csókolóznak.
Nem is látják most, hogy
ezernyi kis bogár nyüzsög;
álmot dörzsöl szeméből,
s felszínre hajt a néma mag.
(2015. 04. 16.)
Újra itthon
Mosolyra fakadt a Nap,
elém kúsztak a városszéli
bokrok, a fák meghajoltak;
dagad a mell, szárnyal
a lélek, a kószálások kedves
emlékeket idéznek. Fut elém
a pajkos gyalogút, friss
hajtással nyelvet ölt rám
a vadgesztenye, megismer,
messziről integet az óriás
mamutfenyő, s egy sárgacsőrű
kis rigónak régvolt ifjúságom
szerelmes andalgásairól mesél.
Mámoros emlék, te a szívbe
sokszor visszaköltöző,
a tavasszal elegyet keverve
hajtsd a vért, tartsd vissza még
az ajzott idegek dzsungelében
a tűzben égő ifjúságot.
(Sopron, 2015. 04. 12.)
Hazafelé
Pásztáz a Nap, mint reflektor
a színpadon, fénye, sugara
ölbe kap, s én lebegek rajta
önfeledten, ég és föld között.
Emberek, hegyek, városok,
szürkén a távolba szaladó
aszfalt-csíkok és vad álmok
sorjáznak fáradt szemem előtt.
És szívemben megiramlik
a táltos dobogás, lelkem egy
régről visszazengő hangsort
fuvoláz, s tarkóm mögött
a sugarak ringató dallamával
összehangzó szaxofon búg
boldog, öröm-szimfóniát.
(2015. 04. 09.)
Esős illatok
Elpirult az ég alja
szégyenében, mert
vihart hozott, lábát
felhő-gyolcsba
csavarta, ne fázzon,
s hiába múlt a húsvét,
bőven locsolkodott.
Itt úszik most
a fák között, bokrok
hegyén henyél
a nárciszok dús illata,
szél rázza a gyenge
ágakat, tépdesi a
tavaszi virágokat, eső
mossa az ablakot,
tócsákban áztat
kevert illat-habot;
fürdik benne ezernyi,
alig kibújt, friss levél.
(2015. 04. 07.)
Téged keres
Bolondosan, szeszélyesen,
akár az áprilisi szél, röppen,
a gondolat: téged keres.
Pedig mily régen volt, hogy
magamra hagytál, kíváncsi
kérdéseimre sem válaszoltál,
néma maradt a szád. Csupán
szemed villanása lobbant
felém és mutatta, hogy mást
találtál. Jobbat, kedvesebbet,
vagy csak olyat, ki életednek
jobb szolgálója lesz; köti
hozzád az alázat, s nem észleli,
az összetartozás látszat csupán,
lehet nappal vagy éj, csak máz
a szenvedély, s öl akár a méreg.
Lelkemben hiányod üt sebet,
mégis bolondosan, szeszélyesen,
akár az áprilisi szél, röppen,
a gondolat, s téged keres.
(2015. 04. 06.)
Mesél a szél
Messziről jött a déli szél,
tengerekről és pálmákról
mesél; sorolja a sós illatot,
a datolyát, az ananászt,
a banánfejtő majmokat,
tarka tollú papagájokat;
mint kíséri anyját az apró,
még játékos elefánt és
rohangál a kecses impala;
mesél a pampák borzas
mellkasáról, a sivatag
dűnékben fodrozódó forró
homokjáról, s a homokban
napozó skorpió királyról.
Elmondja, hogy a vadonban
égig érnek a fák, ott fészkelnek,
repülnek zsákmányra lesve
a horgas csőrű hárpiák;
a rózsaszín-lábujjú madárpók
az ágakon szövi mérges álmait.
Messziről jött a déli szél,
s buja, csodás világról mesél.
(2015. 04. 05.)
Szalad az idő
Kattog az óra,
zakatolnak a percek,
boldogok a mutatók,
mikor egy pillanatra
pilláik összeérnek.
Szalad az idő,
s a szél hátára pattan,
kajánul tekint vissza:
megint lemaradtam,
lassulva élek.
Kattog az óra,
zakatolnak a percek,
emlékképek közt kutatva,
csak lassan matatva
magamban beszélek.
Szalad az idő,
készül a hosszú leltár,
végére jutok-e, ki tudja,
néhány darabnál pirulva
nézek és csak jót remélek.
(2015. 04. 04.)
Alkonyat
Megcsillant a háztető,
ledér leányként ruháit
dobálni kezdte az ég,
sejtelmesen mutatta
sima keblét és köldökét.
A mozdulat hirtelen megállt,
s fél kézzel már húzta
maga elé az éjszakát,
kacagva hagyta magára
a felajzott fantáziát.
Pajzán kárörömmel
bújik most a hideg fényű
Hold mögött, deres
ráncokat tereget a drótra
a vacogó város fölött.
(2015. 04. 03.)
Folyvást keresni
Akár a hirtelen szeme világát
elveszítő, kétségbeesetten,
tapogatózva keresem. Valamit
folyvást keresni kell. Keresem
éppen a ki tudja, hová tűnt
tavaszt, amit csak a csalóka
naptár mutat. Az ágakra ült
rügyek hegyén szélhámos
szélben didereg az esti eső,
cseppje úgy vacog, aláhullani
is képtelen. Így reszketett
− keresem, miért és mikor –
pillád végén az árva könny,
szívem most is görcsbe rántja,
ahogy rá emlékezem. Csalfa kép,
mely a múltból rám köszön,
s a rideg valóból egy időre
a délibábos múltba költözöm.
(2015. 04. 02.
Tavaszi takarítás
Egyik szél-seprűt hozott,
másik bő vizet locsolt,
− nem hó az, mosópehely –
hogy az aszfalt is szép legyen.
Összefogtak boszorkányok
és démonok, sürögtek mind
az angyalok, hogy a zöldbe
boruló réteken, s erdőben,
hol a görbe gyalogút halad,
amerre a nyúl szekere szalad,
s a vadvirágok bomlanak,
minden ragyogjon mire
a szokásokkal teli tűzdelt,
bodor illat-felhőben úszó
tavaszi tarka ünnep: a húsvét
hozzánk megérkezik.
(2014. 04. 01.)
Április
Ferdén szemébe húzta
a lapos, felhő-kalapot,
egy spicces dallamot
dúdolva az ébredező
városba osont; bomló
bimbójú ágak hegyére
egy járó-kelő kezéből
lopott tasakot dobott
a bolondos április.
Kicsit még nézelődött,
a feláztatott parkok
fövenyébe „esernyő-magot”,
s portól roszogó fogaim
közé vidám füttyöt ültetett,
simogatva falakat és háztetőket,
egy időre itt berendezkedett.
(2015. 04. 01.)
Szaporodnak az évek
Gyermekek az „ugró iskolában”,
sorjáznak a napok, hónapok,
a naptár számozott lapjait pörgetik,
a szem tarka színekkel megtelik.
Szaporodnak az évek,
fogynak a balga remények,
az álmok rövidülnek,
a vágyak kihűlnek.
Erdőn a levél lombba buggyan,
madár fészkel a dús bokorban,
fák között vén árnyék időz,
patak vizét issza az őz.
Szaporodnak az évek,
fogynak a balga remények,
az álmok rövidülnek,
a vágyak kihűlnek.
Vénülő fákról levél és gyümölcs
csorog, kertben zöldség és virág
ácsorog, felette méh és lepke raja
röppen, fürdik dolgos örömben.
Szaporodnak az évek,
fogynak a balga remények,
az álmok rövidülnek,
a vágyak kihűlnek.
Gyűlik a testben a salak, bogot
vetnek az inak, az izmok görcsöt
fialnak, a vállakra gond-hegyek,
s fájdalom szőnyegek hasalnak.
Szaporodnak az évek,
fogynak a balga remények,
az álmok rövidülnek,
a vágyak kihűlnek.
(2015. 03. 30.)
Búcsúzik március
Kalapot emel, távozni készül,
egy évig csak emléke élhet,
útra kel a kellemes március,
már kezet ad a szeszélyes, tarka,
levélfakasztó, madárfüttyös,
vadvirágos, széltől űzött áprilisnak;
szomorkás sugár-mosollyal
még visszaint, lábát lenyújtva
pancsol kicsit az aszfalton
fröccsenő gyenge zápor vizében.
Kalapot emel, irigyli az eresz
alá húzódó komondor méla
lustaságát, hallgatja a párkányon
fekvő macska dorombolását,
s köpenyét szorosra húzva távozik.
(2015. 03. 29.)
Burkok nyílnak
Hancúroznak a csillagok
a szürke palástú felhők
fölött, a hol azúr, hol encián,
hol akvamarin háttér előtt,
ám a lármát visszafogja
csillag-köd gitárok
csengő-zengő akkordja.
A zene szól, terül a mámor,
hegyre fel és völgybe le,
az összevillanó szemek
bogarából hullámzó,
kusza fények dallamától,
a földi hajnal hasadáskor
részegülnek a gyenge ágon,
s burkot nyitnak a rügyek
az üde-zöld, apró leveleknek.
(2015. 03. 28.)
Lámpafénynél
Fülembe szökött egy
régi szó, melyről hittem,
elveszett. Itt szunnyadt
valahol legbelül, s öröm,
hogy ismét előkerül.
Tenyerembe bújt egy
apró érintés, tüzet szított,
s könnyet szivattyúzott;
a bőrön átsuhant valami
izgató, boldog reszketés,
időzött kicsit, majd
− nem nekem szólt ! −
fürgén itt hagyott.
Nézem az apró lámpa
villódzó fénykörét,
s szívemben démonná
nő a bánat árnya.
(2015. 03. 27.)
Mihaszna évek
Elfehéredett az égbolt,
minden felhője fájó
szívembe költözött,
s könnyük lelkem öntözi,
akár cédrust a végtelen tenger
sós permetje, mit a szél sodor.
Múltak a mihaszna évek,
akár kőtömbök, rakódtak
egymásra, s én, botor, hittem,
ha a társakkal összefogva
beledőlünk a napi robotba,
napfény érheti közös életünk.
Fogy már a fog, s a haj,
s velük illan a remény;
az alkotó elmét és izmokat
− napunkat és éjünket is
kiporciózni szándékozó −
botor bitangok basáskodása
hajtja-űzi tetszhalálba.
(2015. 03. 26.)
Balett-táncos
Akár az íj húrja: idegek feszülnek,
nekidőlnek az izmok a hullámzó,
ritmusos zenének; forog, leng, ugrik
a láb, a sorjázó képek röptükben
pillanatra megkövülnek, s a dallam
nyomán tovább repülnek. A látvány
szívbe markol, az önfeledt kéj,
akár a méz, bugyogva cseppen a
a légies alakról, míg szökken ég
és föld között, reszket az ösztövér,
szikár test, látszik, hogy szalad a vér,
s legyőzi a nehézségi erőt; várja
a feloldást, a véget, karja kitárva,
nem hat rá más, csupán a hangok
és a mozgás képlékeny eleggyé
olvadó, bódító harmóniája.
(2015. 03. 25.)
Cseppnyi szél
Csak egy cseppnyi szél
gurult el a ház előtt,
akár a pöttyös labda, mit
a huncut lurkó lába lőtt
az elbóbiskoló nagypapa
pihenő padja felé; cseppnyi
szárnya hozzám szökött,
megbújt a gallérom mögött,
kíváncsin végig osont
az ing és a bordák között,
s a borzongó bőrön matatva
ujjaid reszkető emlékét
csalta fáradt agyamba, és
a vágyat: lennél itt megint,
s karod rám fonódna. Ám
hiába, nem vagy sehol,
helyetted csak a szél karol,
és játszi kedvvel torkom,
s orrom csavarja.
(2015. 03. 24.)
Virágok
Fára szökött a színátmenetes,
húsos tulipán. Az ágakról nyújtózva
a levegőbe harap, s fejét forgatva,
sandán azt lesi, merről süt rá szebben
a Nap. Érzi, már itt a szép tavasz,
a fagy miatt nem kell aggódnia.
Mosolyát nyújtja felénk az élénk,
mosolyban úszó magnólia.
Ha alánéz, már nárciszt lát, s hogy
a gyöngy-habos, színes jácintok
játszanak a rózsa levelet bontogató,
üde ágaival, s szemből már integet
a korai cseresznye szép virága,
borzolja őket a reggeli szél,
a napsugár üde, duzzadt bőrükig ér.
(2015. 03. 23.)
Bányában
Kőfalba zártan szaladnak,
mint testben a lüktető erek,
az érc-csíkok, a felvillanó
lámpafény mutatja: rajtuk fúró
és fejtő-kalapács nyoma.
A mély jelek az értő léleknek,
szemnek és füleknek mesélnek.
A kövekből régi korok intenek,
a fáradt falakról verejték és
férfi-könny emléke pereg,
nincs jegyzék a görnyedők
nevéről és sírjaik lelőhelyéről;
a paplanos-halomba töppedt por
hosszú, dohos sóhajjal regél
a naponta föld alá cipelt,
acél-izmú, keserű életekről.
(2015. 03. 22.)
Ibolya
Itt van. Naptár szerint és
érezhetően, a pólusokba
nyomuló, szép tavasz.
Akárha fürge lepke lenne,
lila szirmát szélesre tárja,
repülne, tán a végtelenbe,
a szerény, fűszálak között
megbúvó, apró virágú,
kedves kis virág. Sóváran
néz a magasba, fákra,
hegyekre, a bodor felhőkkel
versenyezne. Ó, csak egyszer
láthatná az óceánt, benne
bálnát, cápát, tonhalat,
hánykolódni tengerjáró,
nagy hajókat, s csendben
visszatérni, árokparton
megpihenni. Csodás álom.
Helyette itt gúzsba kötve,
leng egy apró, vékony száron,
s szemét lesütve motyogja:
ha szégyen is, de azt kívánja,
mohó v&aacut