Balos

Utaznék

Utazni szottyant kedvem.

Lágyan, ringatózva, nem

zökkenőkkel tarkított úton,

harmonikusan, akár hangok

a feszített zongora húrokon.

Felülök a szépen rajzolt

kottafejek közé, s utazom,

akár fülbemászó dallam,

vidám hangversenyt fütyülök

a csapongó madarakkal. S, ha

elunom a kottavonalak zárt

alakzatát, szétfeszítem, s magam

kimentve  alá lebegek, a nagy

kaland után hogy megpihenjek .

Utazni szottyant kedvem.

Lágyan, ringatózva, nem

zökkenőkkel tarkított úton,

harmonikusan, akár hangok

a feszített zongora húrokon.

(2015. 05. 15.)

Lelj rám

Hét lakatra, bezárom

szívem szenvedélyét,

az érzelmek kavargó,

lélekalázó kedélyét.

Rejtőzködöm, mandula

ízű mosoly mögé lapulva,

gyengülő, fakult füstként

a felhők közé osonva.

Így lelj rám, ha szomjad

már csak én olthatom,

ha kell éhező fülednek

meg-megbicsakló dalom.

(2015. 05. 15.)

Szórt illatok

Ahogy a parkban ballagok,

arcul csapnak buja illatok,

járok közöttük kába fejjel,

naponta így köszönt a reggel.

A részeg éj már elköszönt,

alakja eltűnt a cifra fák között,  

álmát őrzik szolgáló szelek,

nem zavarják kóborló neszek.

A tájra terül a széles nyugalom:

madárcsicsergős, zümmögő,

örök malom, mely a tavasz

lisztjét folyatja át a garaton.

Egyre szórja, csak szórja rám,

ledobom tél-gondos öltönyöm,

s a csapongó, burjánzó, mámoros,

testre fonódó illatba öltözöm.

Ahogy a parkban ballagok,

arcul csapnak buja illatok,

járok közöttük kába fejjel,

nem törődöm földi ítéletekkel.

(2015. 05. 14.)

Tengerek felé

Csak vánszorog, vonszolja

maga után a fényes szalagot,

kissé megpihenni egy öblös

levélre mászik, amit felkap

a hirtelen támadt, eső előtti,

kavargó szél, s egy hetyke

mozdulattal egy hullámra

ülteti. A parton csak bámulunk,

kapaszkodva a fellegekbe,

szemünk kutat a messzeségben,

ki látott már ilyen csodát:

nagy tengerek felé hajózó,

csillogó házba csavart csigát ?

(2015. 05. 13.)

Fenyők alatt

Fenyők alatt fény permetez,

csobog a pisztrángos patak,

a cserjék gyenge ágain egy

bolondos, fürge pók szalad.

Elfekszem egy vén fa oldalában,

szomjam oltom levél harmatában,

szívom az erdő édeskés illatát,

s nézem a vadvirágok zuhatagát.

Itt heverek, s rám tör az álom,

álmomban a vadont bejárom ,

s mikor csapzottan felébredek,

egy őz néz szemembe és nevet.

Fenyők alatt fény permetez,

csobog a pisztrángos patak,

a cserjék gyenge ágain egy

bolondos, fürge pók szalad.

(2015. 05. 13.)

Tán kihaltak

Az ég alján lenge fátyol lebeg,

s bőrömön a közelgő est szele

szalad, ahogy az erkélyen állva

nézem a parkban zöldbe lobbanó

bokrokat, fákat. Egy dongó búg

szerelmes éneket, társat és vizet

keres, s repdes már, szinte apró

felhőpamacsot rajzol, egy népes

bogár-család. Emléket idéz

a zsongás, régi május-esték   

páros andalgásait, melyek felett

cikázva keringőztek bogárfaló,

villás farkú fecskék. Félszeg

csókunkat kilesték; zsákmányukat

míg megették, piruló titkunkat  

csacsogó csőrükkel kifecsegték.

Elmúltak már a lomb alá bújó,

andalgó május esték, s tán kihaltak,

nem cikáznak már felettünk

a frakkos, villás farkú fecskék.

(2015. 05. 12.)

Bújj új ruhába

Gombold le végre páncél ruhád,

szívedről dobd el a rideg zománcot:

így add magad; lágy test és tiszta szív

repít a boldog románchoz.

Karom adja majd új vértedet,

boldog sóhajom ünneplő ruhád,

s szemünk, ha cinkosan összevillan,

pirulva hajtanak fejet a virágzó,

tavasztól kótyagos út menti fák.

(2015. 05. 12.) 

A kő is könnyezik

Szomorúak ma a virágban

lángoló fák, mert árnyékuk

rám nem borulhat, a futó

gyalogút mélán araszolgat,

s a kő is könnyezik, mert

bokámba nem haraphat.

Mentem volna én, mint

már annyiszor, az ózont

s a lelket töltő csodákat

begyűjteni, de a napsütötte

égbolt helyett, szívemre ült

a felhő. Elmaradtál.

Karod melegét hiába vártam,

s bánat-szürke, rongyos

lélek-ruhában illetlen lenne

megjelenni a virágtűzben

pompázó természet palotában .

(2015. 05. 11.)

Virágzás

Szőke haját bontja a kőris,

replikázó fürtjeit bontogatja

a mézelő akác is, - s míg a

gyűjtögető, zsongó méhek

raja körberajongja, szellő

hátán repülve, messzi útra

indul a pitypang lándzsás,

pimasz pelyhe, -  a divat-vitába

belekotyog a hetyke. gyöngyös

virágú bodza. Apró fuvallat:

lélegzet bennakad, a téren

irigy reszketés szalad, mikor

uszályos köpenyben, sétát tesz

körükben a bugás virágú.

lila orgona bársony illata.

(2015. 05. 10.)

Gyöngybe zártan

Szemed sarkában egy apró,

fénylő gyöngy virult, pilládba

kapaszkodott, benne megláttam

magam, s néztem, ahogy

az alig látszó ráncokon, cseppnyi

alakban ajkad ívéig gurultam.    

Most itt lebzselek, lélegzetedtől

reszketek, s az enyhe rúzzsal

incselkedve, minden veszélyt

feledve,  kóstolgatom

epres-marcipános ízedet.

(2015. 05. 09.)

Hivatal

Ma kiharapott egy darabot

a délelőttből, s így életemből

a hivatal. Megálltam szorongva

a nagy épület előtt, tűnődtem,

mi történhet a falak mögött.

Hosszú folyosók labirintusa,

megannyi ajtó, mögöttük

akár szigorú végrehajtó, ül

sok, mázsányi papírt tologató,

jobbára fa-arcot mutató, kortalan

(a huszonéves is lehet akár ötven),

messziről nőnek látszó előadó,

s valamennyi szemével pásztáz

a rovatokon, s villámot szór

az apró vessző hibától, s mint

magas katedráról, kioktat

a paragrafusnak mondott csodáról.

Gyöngyök szaladnak már

a gerinc körül, a haj ágaskodik,

mikor egy szánakozó pillantás

elbocsájt. Lélegzetvisszafojtva

hagyom magam mögött az élményt,

keresem a felejtés reményét;

nadrágom szára alá kúszni kezd

egy apró  szellő, apró borzongást

csalogat elő. Egy mély sóhaj fakad:

mostantól a napom már szabad.

(2015. 05. 08.)

Riadt ébredés

Csatangolni félhomályban,

a nagyra nőtt fák árnyékában,

kéz a kézben, összebújva,

felnézni a csillagokra.

Mélyen egymás szemébe nézni,

a szerelemben elidőzni,

kis tó partján hallgatni

ahogy a békák brekegnek,

kis szellőket, amint kergetőznek;

fára futó mókust csodálni:

már nem is emlék, csak

gyötrő álom, amelyből

az óra csengetésre riadtan,

s csapzottan felébredek.

(2015. 05. 07.)

Levelet küldök

Levelet küldök neked.

Az előbb téptem le egy

szomorúfűzfa ágról.

Nem írok rá semmit,

csak borítékba teszem,

postára így viszem.

Ha majd kibontod,

vesd rá csillogó szemed,

nyisd meg dobbanó szíved,

s a kis levél mesélni kezd:

hátán a zöld a szép tavaszról,

csillogása napsugárról,

eres fonákja a kezemről,

mellyel oly erősen öleltelek.

Nézd tovább, alakja,

s tépett szára a hosszú,

magányos bánatról mesél.

Levelet küldök neked.

Az előbb téptem le egy

szomorúfűzfa ágról.

(2015. 05. 07.)

Kópé kobold

Mint bolondos, kópé kobold,

aprókat dobolt az ablakon,

s a szobába szökött egy játékos

sugár. Végig futott a falakon,

az árnyba bújó bútoron, majd

megállt, körbenézett, s hirtelen

táncba kezdett a vénséges, kopott

zongorán. Pörgött, forgott lágyan,

ringó derékkal, a billentyűkre

hágott vad ritmusokkal. Kettő

fehér, egy fekete, egy fehér, egy

fekete, szédült már, aki figyelte,

de ő csak ropta szilajul, zengő

dallamot, szívbe markoló

harmóniát csalt elő a pattogzott

lakkú, fekete dobozból.  

(2015. 05. 07.)

Hirtelen vihar

Úgy hangzott, akár egy sóhaj.

Egy hegynél nagyobb óriás

sóhaja, s követte a száraz hörgés,

- bennünk a kegyelemért könyörgés –

a velőt rázó égi dörgés, a falak

remegtek, az égen sötét sátrat

vertek a haragos felhők, mikor

megnyílt az ég. Kidőlt ott fenn

a tározó támfala, s tartalma

itt locsog, az eddig szomjazó

növényzet derékig tocsog

az elnyelhetetlen áradatban,

fuldoklik akár a részeg a pince   

elfolyó, gőzölgő borában.

(2015. 05. 06.)

Vén folyó

Lábam elé feküdt a vén folyó,

szinte mozdulatlan, látványa

oly nyugtató. Én egy padon

elheverve, mélázva nézem,

ahogy tükrén villóznak

a tűhegyű sugarak, s a fürge

kis halak pajkos játékkal

fel-felugranak, hogy aztán

elmerülve tovább ússzanak .

Fodros szélű barázdát hasítva

kecses kajak halad, utasa ifjú,

ujjai a lapát nyelére fonódnak,

telt izmai feszülnek az olajbarna

bőr alatt. Néha órájára néz,

akárha sietne valami tágasabb,

hullámosabb nagy vizekre.

Lábam előtt nyújtózik a vén folyó,

surrogása, partra vetődő

halk beszéde megnyugtató.

(2015. 05. 06.)

Medve-lecke

Férfitársak ! Ím, itt a lecke.

Nem kell otthon ülni már

keseregve, ha kis falunk

határain belül nincs nekünk

tetsző, szép menyecske.

Félre bú, és pohár feledve,

bújjunk az ápolni képes,

jó bekecsbe, lábunkra

húzzunk kényelmes cipőt,

adassunk magunknak

hosszú kimenőt, s gyerünk:

induljunk útra. A tájakat

bejárva keressünk, kutassunk,

s az új tájak új lányait

megtekintve válogassunk,

míg a hozzánk illőt megtaláljuk.

Férfitársak !... Ez a lecke.

Megmutatta ma egy hét határon

átvándorolt barna medve.

(2015. 05. 05.)

Szerelmes lett a légy

A szobában röpködött,

őrülten zümmögött

egy hártya-szárnyú légy.

Ahogy cikázott körbe-körbe,

rárepült a nagy tükörre.

Nem ismerője e tárgy

tükröződő anyagának,

hevesen udvarolni kezdett

a bent látható önmagának.

Felrepült és visszaszállt,

hetykén kellette magát,

hitte, az a gyönyörű másik

nyalka alakját, fényes szárnyát,

vitézi voltát értékelve

búvóhelyéről kimászik.

Ám csalódott, az üvegnek

sokszor nekicsapódott,

mindhiába; amikor sok szeme

bogarába egy új légy lopódzott,

aki szintén a kis szobában 

randalírozott. Gondolt nagyot  

és merészet, utána szállt,

s most együtt kergetőznek,

s próbálkozásomon nevetnek,

mert képtelen vagyok: ronggyal,

légycsapóval, elzavarni őket.

(2015. 05. 05.)

Még haragszom

Mennyi szépség, s mily

trillázó hangokkal zenél

a május esti sötétség;

villódznak a bámész

csillagok, csodálják, hogy

a parki fák között,

a szerelmesek éjszakáján

magam ballagok.

Emlékszel,  − tán igaz sem

volt, csupán a képzelet

játszik velem,  −  hogyan

játszottunk az enyhe széllel,

és kézen fogva andalogtunk,

egymásnak kedves szavakat

mondogattunk, s válogattunk

a Hold körül cikázó csillagokból.

Fejem nem tudtam válladra hajtani,

mert ívelt, formás nyakad alatt

ott lebzselt a tincseket fodrozó,

simogató, enyhe tavaszi szél.

(2015. 05. 05.)

Míg lombba szöknek

A hirtelen jött meleg mindenkit

az árnyékba kergetett. Én meg

csak bandukoltam, s a határban

egy csenevész kis fát találtam.

Mit nekem meleg, tüzes sugár ?,

tovább nem megyek, a csepp fa

még alig leveles ága alá heverek,

s kivárom, míg lombba szöknek

a vézna levelek. Így hosszasan,

némán pihenhetek, megmerülök

a gondolatok hullámzó tengerében,

vitorlát bontok képek hajóján,

s bejárom a végtelent a széllel.

(2015. 05. 04.)

Minden hiába

Egy pocakos, piruló

cseresznye pottyant

a fűbe, pedig egy apró

kukac sóváran nézte,

mint leendő otthonát;

ám az alattomos, beste

hernyó kileste, kicsit

nézegette, s megrágta

szárát, éppen ott, hol

a szár a lengő faággal

találkozott. Éretlen, kis

cseresznye, ez lett

a veszte, beérni nincs

már remény, s így marad

hajléktalan a várakozó

kukac is, szegény.

(2015. 05. 04.)