Balos

Baloldali értékeket képviselö honlap

 

Májusi eső

Májusi eső

 

Kint szitál az eső

és a szürke fény,

hátamon borsózva

szalad az enyhe szél,  

a fákról csorgó május

bő termésről mesél.

Bővérű meggyről,

testes eperről, hamvas

almák savas levéről,

s mesél a tálról, melyből

együtt cseresznyéztünk,

amíg a ringató felhők

elvonultak fölülünk.

Nézem a tompa fényt, az eső

már itt vonaglik pillám alatt,

fecskeszárnyon száll feléd

a remete gondolat.

(2015. 05. 21.)

Vadászkaland

Vadászkaland

 

Bolondos, kis barackfa

lábujjhegyre állt, nyújtózik,

vézna ágát erősen nyújtogatva

felkapaszkodna ablakomba.

Törzsén halkan osonva

mászik apró szürke macska,

bajuszának nem kell még borotva,

tarka tollú madarakra vadászna.

Falevélről egy hetyke

esőcsepp gurul az apró macska

hegyes fülére, nem tudja,

mi érte, s a hős vadászatot

feladva sértődötten elvonul.

(2015. 05. 21.)

Irigy csillagok

 

Irigy csillagok

 

Baldachint emelt a fűz,

ki ne alhasson a tűz szívünkből,

szótlanul öleltük egymást,

akár fán az aláhajló ágak,

s zakatoltak egy vágányon

a ki nem mondott vágyak.

Így múlt az éj. Az égen

irigy csillagok ragyogtak,

gyűltek fölénk és zajongtak,

ölelést tanulni hozzánk osontak.

(2015. 05. 21.)

Lassan elfogysz

Lassan elfogysz

 

Itt ingott át az enyhe

széllel, az ágát nyújtó

nyírfa rezgő levelével,

a pacsirta nászra hívó,

trillázó dalával, nyíló

rózsa öröm-illatával.

Szemem előtt cikázó

árnyak; szívig hatoló

emlékek markolásznak,

megérint egy régi ölelés,

birkózom régi magammal,

mert lassan elfogysz

sorvadó izmaimmal.

(2015. 05. 20.)

Elhalkult a kert

Elhalkult a kert

 

Elmúlt a nap. Szobánk sötét,

ágyadnál állva csak pillantással

simogatom fáradt homlokod,

s lágyan rád terítem puha paplanod.

Aludj. Elhalkult a kert, alszik már

a sármány és a csicsörke, s

új dallamot keres holnapi nászra

a búbos cinege, reggelre beérik

madárdalok kelesztő kovásza.

A csuszka majd ismét fára mászik,

versenyezve a fürge mókusokkal,

már nem csatázol álom-démonokkal,

s ha majd karod nyújtózva kitárod,

minden madár  − téged csodálva –

 

itt lebzsel majd az ablakodnál.

De most aludj. Nyílik az égbolt

csillag-szobája, s én szívem

tölgyfa ajtaját rád csukom.

(2015. 05. 19.)

Könyvet nyiss

Könyvet nyiss

 

Megcsal az élet ? Dobd el

az önámítás, hiú lázait, az ábránd

megaláztatásait. Dörzsöld meg

szemed, az álomkép is visszafogja

lélegzeted, s pillád ha nyitod: elillan,

s a szív, a hiszékeny, a balga reményre

nyíló megszakad, a képzelet hazug, dőre

álmába hát ne ringasd magad. Utazz.

Láss világot, vagy könyvet nyiss,

kalandot, s élményt ott keress..

Pupilládba lopakodnak papírról a jelek,

elmédben kóborló sorokká rendeződnek,

lelked betöltik, szíved dobbanni kényszerítik:

s mostantól hűen kísérik minden léptedet.

(2015. 05. 19.)

Megterítek

Megterítek

 

Eltakarom, akár testemmel is

a port kavaró, csapongó szelet,

ne érje tűzben égő, szépre

szomjazó szemed. Eléd küldöm

források hűs vizét, erdők párás,

gomba illatú leheletét; madarak

felhőbe kapaszkodó, trillázó dalát,

felhők bodrát, mezők dús illatát.

Várlak. Talpad alá terítem a bomló

pünkösdi rózsák szirmából szőtt

bársonyos szőnyeget, s asztalomra

zakatoló szívem szavával édesített

gyümölcsöket halmozok neked.

(2015. 05. 18.)

Nem értjük

Nem értjük

 

Kő-napok grádicsán lépdelünk

egyre feljebb, s telnek mindenféle

vélt csodákkal perceink; néha

szisszenünk, ha vadrózsa tövise

ujjunkba kap, de mámorba

ringatjuk magunk, ha a jázmin

illatában megmártózhatunk.

A réten, vadvirágok között tarka

pillangót kergetünk, s a képzelet

talmi álmába temetkezünk, de

nem értjük, miért vonaglik

porosan földszintes életünk.

(2015. 05. 18.)

A régi fánál

A régi fánál

 

Nézem a fát, ahogy ráérősen

ácsorog az ösvény oldalánál,

és rám pillantva bólint nagyot:

tán emlékezik. Még siheder

fa-fióka volt, sárkány-tollakkal

böködött az ég felé, amikor

a lusta délutánon az összetákolt

padra telepedtünk, s hallgattuk

a csend rebbenő szimfóniáját.

Egy visszaverődő fénysugár

tétova szemünkbe szökött,

hajszolni, űzni kezdte a vért,

s szívünk vadul összedobbant.

Megvénült a fa, a pihenőpadot

felemésztette az enyészet,

helyén plédek fektette pázsit

mutatja: ma is vonzó az árnyék.

Nézem a fát, ahogy ráérősen

ácsorog az ösvény oldalánál,

s hőn remélem, közös emlékünk

olykor, olykor  rád talál.

(2015. 05. 17.)

Szép szenvedély

Szép szenvedély

 

Mint bő lebernyeg, csúszott

le rólam a remete éj, de kócos

felhője mind itt maradt, − lomha

iszap a tó fenekét −  nyomja

vénülő, fáradt vállamat.

Valami hatásos kence kellene

megkenni a rozsdás, recsegő

alkatrészeket, hogy a mozgás

− mint volt az ifjú korban –

ismét mámoros öröm legyen.

Ó, tánc varázsa, mint körhinta,

keringtünk, vagy öleltük egymást

lágyan ringatózva, s a zene

mámoros ritmusára mozgott

a test, s egybeolvadt lelkünk

szélsebesen messze szállt.

Az emlékek talapzatánál megállok,

a vánszorgó testnek néhány

lépés után már pihenni kell,

s ahogy szemem a látványra

rácsukom, a felhők között

incselkedő sugarakat kapkodom.

Mint bő lebernyeg, csúszott

le rólam a remete éj, indulok,

mert az élet a legszebb szenvedély.

(2015. 05. 16.)

Utaznék

Utaznék

 

Utazni szottyant kedvem.

Lágyan, ringatózva, nem

zökkenőkkel tarkított úton,

harmonikusan, akár hangok

a feszített zongora húrokon.

Felülök a szépen rajzolt

kottafejek közé, s utazom,

akár fülbemászó dallam,

vidám hangversenyt fütyülök

a csapongó madarakkal. S, ha

elunom a kottavonalak zárt

alakzatát, szétfeszítem, s magam

kimentve  alá lebegek, a nagy

kaland után hogy megpihenjek .

Utazni szottyant kedvem.

Lágyan, ringatózva, nem

zökkenőkkel tarkított úton,

harmonikusan, akár hangok

a feszített zongora húrokon.

(2015. 05. 15.)

 

Lelj rám

Lelj rám

 

Hét lakatra, bezárom

szívem szenvedélyét,

az érzelmek kavargó,

lélekalázó kedélyét.

 

Rejtőzködöm, mandula

ízű mosoly mögé lapulva,

gyengülő, fakult füstként

a felhők közé osonva.

 

Így lelj rám, ha szomjad

már csak én olthatom,

ha kell éhező fülednek

meg-megbicsakló dalom.

(2015. 05. 15.)

Szórt illatok

Szórt illatok

 

Ahogy a parkban ballagok,

arcul csapnak buja illatok,

járok közöttük kába fejjel,

naponta így köszönt a reggel.

 

A részeg éj már elköszönt,

alakja eltűnt a cifra fák között,  

álmát őrzik szolgáló szelek,

nem zavarják kóborló neszek.

 

A tájra terül a széles nyugalom:

madárcsicsergős, zümmögő,

örök malom, mely a tavasz

lisztjét folyatja át a garaton.

 

Egyre szórja, csak szórja rám,

ledobom tél-gondos öltönyöm,

s a csapongó, burjánzó, mámoros,

testre fonódó illatba öltözöm.

 

Ahogy a parkban ballagok,

arcul csapnak buja illatok,

járok közöttük kába fejjel,

nem törődöm földi ítéletekkel.

(2015. 05. 14.)

Tengerek felé

Tengerek felé

 

Csak vánszorog, vonszolja

maga után a fényes szalagot,

kissé megpihenni egy öblös

levélre mászik, amit felkap

a hirtelen támadt, eső előtti,

kavargó szél, s egy hetyke

mozdulattal egy hullámra

ülteti. A parton csak bámulunk,

kapaszkodva a fellegekbe,

szemünk kutat a messzeségben,

ki látott már ilyen csodát:

nagy tengerek felé hajózó,

csillogó házba csavart csigát ?

(2015. 05. 13.)

Fenyők alatt

Fenyők alatt

 

Fenyők alatt fény permetez,

csobog a pisztrángos patak,

a cserjék gyenge ágain egy

bolondos, fürge pók szalad.

 

Elfekszem egy vén fa oldalában,

szomjam oltom levél harmatában,

szívom az erdő édeskés illatát,

s nézem a vadvirágok zuhatagát.

 

Itt heverek, s rám tör az álom,

álmomban a vadont bejárom ,

s mikor csapzottan felébredek,

egy őz néz szemembe és nevet.

 

Fenyők alatt fény permetez,

csobog a pisztrángos patak,

a cserjék gyenge ágain egy

bolondos, fürge pók szalad.

(2015. 05. 13.)

Tán kihaltak

Tán kihaltak

 

Az ég alján lenge fátyol lebeg,

s bőrömön a közelgő est szele

szalad, ahogy az erkélyen állva

nézem a parkban zöldbe lobbanó

bokrokat, fákat. Egy dongó búg

szerelmes éneket, társat és vizet

keres, s repdes már, szinte apró

felhőpamacsot rajzol, egy népes

bogár-család. Emléket idéz

a zsongás, régi május-esték   

páros andalgásait, melyek felett

cikázva keringőztek bogárfaló,

villás farkú fecskék. Félszeg

csókunkat kilesték; zsákmányukat

míg megették, piruló titkunkat  

csacsogó csőrükkel kifecsegték.

Elmúltak már a lomb alá bújó,

andalgó május esték, s tán kihaltak,

nem cikáznak már felettünk

a frakkos, villás farkú fecskék.

(2015. 05. 12.)

Bújj új ruhába

Bújj új ruhába

 

Gombold le végre páncél ruhád,

szívedről dobd el a rideg zománcot:

így add magad; lágy test és tiszta szív

repít a boldog románchoz.

Karom adja majd új vértedet,

boldog sóhajom ünneplő ruhád,

s szemünk, ha cinkosan összevillan,

pirulva hajtanak fejet a virágzó,

tavasztól kótyagos út menti fák.

(2015. 05. 12.) 

 

A kő is könnyezik

A kő is könnyezik

 

Szomorúak ma a virágban

lángoló fák, mert árnyékuk

rám nem borulhat, a futó

gyalogút mélán araszolgat,

s a kő is könnyezik, mert

bokámba nem haraphat.

Mentem volna én, mint

már annyiszor, az ózont

s a lelket töltő csodákat

begyűjteni, de a napsütötte

égbolt helyett, szívemre ült

a felhő. Elmaradtál.

Karod melegét hiába vártam,

s bánat-szürke, rongyos

lélek-ruhában illetlen lenne

megjelenni a virágtűzben

pompázó természet palotában .

(2015. 05. 11.)

Virágzás

Virágzás

 

Szőke haját bontja a kőris,

replikázó fürtjeit bontogatja

a mézelő akác is, - s míg a

gyűjtögető, zsongó méhek

raja körberajongja, szellő

hátán repülve, messzi útra

indul a pitypang lándzsás,

pimasz pelyhe, -  a divat-vitába

belekotyog a hetyke. gyöngyös

virágú bodza. Apró fuvallat:

lélegzet bennakad, a téren

irigy reszketés szalad, mikor

uszályos köpenyben, sétát tesz

körükben a bugás virágú.

lila orgona bársony illata.

(2015. 05. 10.)

Gyöngybe zártan

Gyöngybe zártan

 

Szemed sarkában egy apró,

fénylő gyöngy virult, pilládba

kapaszkodott, benne megláttam

magam, s néztem, ahogy

az alig látszó ráncokon, cseppnyi

alakban ajkad ívéig gurultam.    

Most itt lebzselek, lélegzetedtől

reszketek, s az enyhe rúzzsal

incselkedve, minden veszélyt

feledve,  kóstolgatom

epres-marcipános ízedet.

(2015. 05. 09.)

Hivatal

Hivatal

 

Ma kiharapott egy darabot

a délelőttből, s így életemből

a hivatal. Megálltam szorongva

a nagy épület előtt, tűnődtem,

mi történhet a falak mögött.

Hosszú folyosók labirintusa,

megannyi ajtó, mögöttük

akár szigorú végrehajtó, ül

sok, mázsányi papírt tologató,

jobbára fa-arcot mutató, kortalan

(a huszonéves is lehet akár ötven),

messziről nőnek látszó előadó,

s valamennyi szemével pásztáz

a rovatokon, s villámot szór

az apró vessző hibától, s mint

magas katedráról, kioktat

a paragrafusnak mondott csodáról.

Gyöngyök szaladnak már

a gerinc körül, a haj ágaskodik,

mikor egy szánakozó pillantás

elbocsájt. Lélegzetvisszafojtva

hagyom magam mögött az élményt,

keresem a felejtés reményét;

nadrágom szára alá kúszni kezd

egy apró  szellő, apró borzongást

csalogat elő. Egy mély sóhaj fakad:

mostantól a napom már szabad.

(2015. 05. 08.)

Riadt ébredés

Riadt ébredés

 

Csatangolni félhomályban,

a nagyra nőtt fák árnyékában,

kéz a kézben, összebújva,

felnézni a csillagokra.

Mélyen egymás szemébe nézni,

a szerelemben elidőzni,

kis tó partján hallgatni

ahogy a békák brekegnek,

kis szellőket, amint kergetőznek;

fára futó mókust csodálni:

már nem is emlék, csak

gyötrő álom, amelyből

az óra csengetésre riadtan,

s csapzottan felébredek.

(2015. 05. 07.)

Levelet küldök

Levelet küldök

 

Levelet küldök neked.

Az előbb téptem le egy

szomorúfűzfa ágról.

Nem írok rá semmit,

csak borítékba teszem,

postára így viszem.

Ha majd kibontod,

vesd rá csillogó szemed,

nyisd meg dobbanó szíved,

s a kis levél mesélni kezd:

hátán a zöld a szép tavaszról,

csillogása napsugárról,

eres fonákja a kezemről,

mellyel oly erősen öleltelek.

Nézd tovább, alakja,

s tépett szára a hosszú,

magányos bánatról mesél.

Levelet küldök neked.

Az előbb téptem le egy

szomorúfűzfa ágról.

(2015. 05. 07.)

Kópé kobold

Kópé kobold

 

Mint bolondos, kópé kobold,

aprókat dobolt az ablakon,

s a szobába szökött egy játékos

sugár. Végig futott a falakon,

az árnyba bújó bútoron, majd

megállt, körbenézett, s hirtelen

táncba kezdett a vénséges, kopott

zongorán. Pörgött, forgott lágyan,

ringó derékkal, a billentyűkre

hágott vad ritmusokkal. Kettő

fehér, egy fekete, egy fehér, egy

fekete, szédült már, aki figyelte,

de ő csak ropta szilajul, zengő

dallamot, szívbe markoló

harmóniát csalt elő a pattogzott

lakkú, fekete dobozból.  

(2015. 05. 07.)

Hirtelen vihar

Hirtelen vihar

 

Úgy hangzott, akár egy sóhaj.

Egy hegynél nagyobb óriás

sóhaja, s követte a száraz hörgés,

- bennünk a kegyelemért könyörgés –

a velőt rázó égi dörgés, a falak

remegtek, az égen sötét sátrat

vertek a haragos felhők, mikor

megnyílt az ég. Kidőlt ott fenn

a tározó támfala, s tartalma

itt locsog, az eddig szomjazó

növényzet derékig tocsog

az elnyelhetetlen áradatban,

fuldoklik akár a részeg a pince   

elfolyó, gőzölgő borában.

(2015. 05. 06.)

Vén folyó

Vén folyó

 

Lábam elé feküdt a vén folyó,

szinte mozdulatlan, látványa

oly nyugtató. Én egy padon

elheverve, mélázva nézem,

ahogy tükrén villóznak

a tűhegyű sugarak, s a fürge

kis halak pajkos játékkal

fel-felugranak, hogy aztán

elmerülve tovább ússzanak .

Fodros szélű barázdát hasítva

kecses kajak halad, utasa ifjú,

ujjai a lapát nyelére fonódnak,

telt izmai feszülnek az olajbarna

bőr alatt. Néha órájára néz,

akárha sietne valami tágasabb,

hullámosabb nagy vizekre.

Lábam előtt nyújtózik a vén folyó,

surrogása, partra vetődő

halk beszéde megnyugtató.

(2015. 05. 06.)

Medve-lecke

Medve-lecke

 

Férfitársak ! Ím, itt a lecke.

Nem kell otthon ülni már

keseregve, ha kis falunk

határain belül nincs nekünk

tetsző, szép menyecske.

Félre bú, és pohár feledve,

bújjunk az ápolni képes,

jó bekecsbe, lábunkra

húzzunk kényelmes cipőt,

adassunk magunknak

hosszú kimenőt, s gyerünk:

induljunk útra. A tájakat

bejárva keressünk, kutassunk,

s az új tájak új lányait

megtekintve válogassunk,

míg a hozzánk illőt megtaláljuk.

Férfitársak !... Ez a lecke.

Megmutatta ma egy hét határon

átvándorolt barna medve.

(2015. 05. 05.)

Szerelmes lett a légy

Szerelmes lett a légy

 

A szobában röpködött,

őrülten zümmögött

egy hártya-szárnyú légy.

Ahogy cikázott körbe-körbe,

rárepült a nagy tükörre.

Nem ismerője e tárgy

tükröződő anyagának,

hevesen udvarolni kezdett

a bent látható önmagának.

Felrepült és visszaszállt,

hetykén kellette magát,

hitte, az a gyönyörű másik

nyalka alakját, fényes szárnyát,

vitézi voltát értékelve

búvóhelyéről kimászik.

Ám csalódott, az üvegnek

sokszor nekicsapódott,

mindhiába; amikor sok szeme

bogarába egy új légy lopódzott,

aki szintén a kis szobában 

randalírozott. Gondolt nagyot  

és merészet, utána szállt,

s most együtt kergetőznek,

s próbálkozásomon nevetnek,

mert képtelen vagyok: ronggyal,

légycsapóval, elzavarni őket.

(2015. 05. 05.)

Még haragszom

Még haragszom

 

Mennyi szépség, s mily

trillázó hangokkal zenél

a május esti sötétség;

villódznak a bámész

csillagok, csodálják, hogy

a parki fák között,

a szerelmesek éjszakáján

magam ballagok.

Emlékszel,  − tán igaz sem

volt, csupán a képzelet

játszik velem,  −  hogyan

játszottunk az enyhe széllel,

és kézen fogva andalogtunk,

egymásnak kedves szavakat

mondogattunk, s válogattunk

a Hold körül cikázó csillagokból.

Fejem nem tudtam válladra hajtani,

mert ívelt, formás nyakad alatt

ott lebzselt a tincseket fodrozó,

simogató, enyhe tavaszi szél.

(2015. 05. 05.)

 

Míg lombba szöknek

Míg lombba szöknek

 

A hirtelen jött meleg mindenkit

az árnyékba kergetett. Én meg

csak bandukoltam, s a határban

egy csenevész kis fát találtam.

Mit nekem meleg, tüzes sugár ?,

tovább nem megyek, a csepp fa

még alig leveles ága alá heverek,

s kivárom, míg lombba szöknek

a vézna levelek. Így hosszasan,

némán pihenhetek, megmerülök

a gondolatok hullámzó tengerében,

vitorlát bontok képek hajóján,

s bejárom a végtelent a széllel.

(2015. 05. 04.)

Minden hiába

Minden hiába

 

Egy pocakos, piruló

cseresznye pottyant

a fűbe, pedig egy apró

kukac sóváran nézte,

mint leendő otthonát;

ám az alattomos, beste

hernyó kileste, kicsit

nézegette, s megrágta

szárát, éppen ott, hol

a szár a lengő faággal

találkozott. Éretlen, kis

cseresznye, ez lett

a veszte, beérni nincs

már remény, s így marad

hajléktalan a várakozó

kukac is, szegény.

(2015. 05. 04.)

Bánatos képű Hold

Bánatos képű Hold

 

Néz rám bánatos szemével

régi cimborám, a kerek képű

Hold, éji kiruccanásra invitál.

Valamikor sokat csatangoltunk

együtt, mikor egy-egy randevúhoz

diszkrét fényt adott, vagy magányos,

szerelemtől kótyagos kószálásokon

mellettem ballagott. Csendesen

hallgatott, ha örömről, bánatról

meséltem, s amikor a lombok

alkotta szeparéban hallgattam

szívbe markoló, csodás dallamot,

két világot betöltő csók között

a csivitelő-csilingelő sok csillagot.

Néz rám bánatos szemével

régi cimborám, a kerek képű

Hold, hiába hív, tudja már, s mint

értő, cinkos, pajkosan rám kacsint.

(2015. 05. 03.)

Sírva született

Sírva született

 

Akár a gyermek, sírva született

a május, könnyétől elhalványul

az ég, és a patakká érő esőben

lábát áztatja az erdő, s a zsenge

levelű parki fák; fázósan

visszafojtják illatuk a nyílásra

készülő, lila orgonák, s óvatosan

összebújik két reszkető veréb.

Az ázott lombú fák között

édes dallamot fütyül a játszi,

tavaszi szél, s az öreg platán

a mocorgó cserjéknek merengve

régvolt, meleg májusokról mesél.

(2015. 05. 02.)

Domboldalon

Domboldalon

 

A réten milliárd szappanbuborék:

pitypang-gömbök hajladoznak,

pelyhüket, a miniatűr lándzsákat

messzire sodorja a halk tavaszi szél.

 

Domboldalon gyapjas nyáj legel,

melyet egy lompos szőrű komondor

terel, a ballagó pásztor kezében bicska,

s nyírfa ág, farag belőle ékes furulyát.

 

Ha majd eljön az este, csillagot húz

fáradt szemére, s subáját a gyepre

terítve, rázendít a szomorkás zenére.

 

Falu felé száll a dallam, s megáll

egy takaros háznál, hűséget közvetít,

szívet dobogtat szép lány ablakánál.

(2015. 05.01.)

Káprázó szemmel

Káprázó szemmel

 

Reggelre lángba borult a bodza,

fehér virágát összecsomózva

nyújtja felém, így integet, ágakat

illeget a májusi Napban, s a sugár

csurran, akár a méz: édesen.

Állok alatta szélütötten, szemem

káprázik, aprócska fehér felhők   

bucskáznak felettem, mellettük

foszló kondenzcsíkok: sebek

az égbolt kékesszürke testén,

mit belevágtak a hangtalan suhanó

pontnyi repülők. Zsákmányt keresve

kitárt szárnyú sas kering; s a fakó,

szürke járdán egy burrogó galamb

szerelemre éhesen párt keres.

(2015. 05. 01.)

Gyümölcsös

Gyümölcsös

 

Ölelkeznek az alig kibuggyant

virágok, illatuk a tájra ráterül,

csábítják az alig felébredt, dolgos

méheket, s elébük virágporból

dús asztalt terítenek. És jönnek,

zsongva, megrészegülten, apró

szárnyuk fáradhatatlanul rebeg,

s mikor megrakodva felrepülnek,

szemünk elé sárga felhőt vetítenek.

Ölelkeznek az alig kibuggyant

virágok, illatuk a tájra ráterül,

csábítják az alig felébredt, dolgos

méheket, s nekünk korán érő,

zamatos gyümölcsöt ígérnek.  

(2015. 04. 30.)

Anyák napján

Anyák napján

 

Hiányát érzem naponta;

a szemembe buggyanó

gyöngyön át reggelente

látom, s csókolnám azt

a vézna, megfáradt kezet:

anyám kezét. Simogatott

akkor is, ha nyújtott ujját

−  csínytevésemért –

feddőn rám emelte.

Bújnék, mint fészek aljára

riadt, reszkető madár,

az öreg tenyérbe, fátyolos

szemével rám csak még

egyszer visszanézne;

vállára ünneplő palástként

teríteném az égbolt azúrját,

s hajába fonnám a Nap

aranyló sugarát.

(2015. 04. 29.)

Amatőr rádió

Amatőr rádió

 

Ütött-kopott ósdi rádió,

egy poros kis sarokban

megbújok, de égig érő

antennáimon begyűjtöm

az éterben bolygó,

fecsegő hullámokat.

Szűrőimen áteresztem,

diódáim szinte izzanak,

a kondenzátor lapkái

− tejtől az anyai emlő –

csodásan megdagadnak.

Jön a kéz, s az értő fülek,

az ákombákom jelekből

beszédes szavakat, sorokat

szerkesztenek. S mily öröm,

ha egy ismeretlen életéről,

a nagyvilág túl-feléről,

üzenet érkezik, s valóssá

érik a tudás: az e féltekén

honos, hullámzó érzelmű

állapothoz sokban hasonlatos,

dolgos,küzdelmek közé ékelt

emberi élet másutt is létezik.

(2015. 04. 28.)

Búcsúzó április

Búcsúzó április

 

Térdre borult április.

Jól érezte itt magát,

s most egy hosszú évre

sírva búcsúzik, könnye

lábamig csorog. És

tovább. Elmossa az út

porát és kulacsából inni ad

epedő növényeinknek,

így teszi emlékezetessé

búcsúzó önmagát.

 

Térdre borult április.

Jól érezte itt magát,

s most egy hosszú évre

sírva búcsúzik, könnye

már a májusról locsog.

(2015. 04. 28.)

Cinke

Cinke

 

Egy icike-picike cinke

a fa ágára ült fütyülve.

Nem is vette észre, hogy

arra járok, dalában oly

nagyon el volt merülve.

Szépen szólt a dal, a hangok

sorjázva, akár a kottán,

a sürgöny-drótokra ültek,

hajlongtak, nevettek,

s a lenge széllel elrepültek.

De fülemben itt maradt

a dallam, zsong most is,

bár hessegetni akartam:

táncra már engedetlen

a lábam. roppan a térd,

merev a boka, - s mégis

bele dobban a szív az üde

dallamokba, mert érzi még

régi májusok kísértetét.

(2015. 04. 27.)

Részeg illatok

Részeg illatok

 

Dereng a reggel, úton vagyok,

bénult szemhéjam mögött még

hancúroznak kócos csillagok;

harapom az eper ízű hajnalt,

fogam alatt roszog a harmat,

hűs leve ínyemen csorog;

szemembe néz egy kertnyi

virágzó almafa, szirmuk pereg,

akár a hó, a tájra pihe-puha

szőnyeget terít, odébb egy

tüzelő cseresznye, majd egy

markáns meggy virít, feltölteni

ernyedt sejtjeim, megállok,

s megfürdök a részeg illatokban.

(2015. 04. 27.)

A régi domb

A régi domb

 

Dombnak is alig mondható

apró kis halom, lábad elé

roskadva régmúlt időkről

gondolkodom. Agykamrám

már feledett, poros polcáról

előszedem a megsárgult,

öreg képeket, s a rohanó időt

visszapergetem. A totyogó

korból épp csak kinőtt „legény”

álltam előtted, s csodáltam

asszonyi léted domborúságait,

irigyeltem a nagyokat, kik

válladig, tán ajkadig jutottak;

az én erőm talán ha térdedig

merészkedett, így is hálával

adózom szerető ringatásodért.

S most, újra itt vagyok, − tán

a megvénült szem csalása –

összementél ?, oly aprónak látlak,

szívembe mar a szánalom,

megsimítom apró topánod,

s a régi képeket továbbőrizni

ékes-fényes dobozba zárom.

(2015. 04. 26.)

Nappalok

Nappalok

 

Oly kuszák a nappalok,

a vért sarkalló kávé után,

ha ólmos tagokkal indulok,

hogy elvégezzem a napi

penzumot. Fejem még kába,

s az agy minden zugába

befurakodnak hívatlan,

borzas impulzusok.  Elűzni

őket nem lehet, az ember

mást nem tehet, hurcolja,

és sorba igazítja, amit lehet.

És érik már a készség,

dereng a szép reménység,

a módszeres feszültség

a rögökön átsegít. Felszakad

a bordát feszítő sóhaj, gurul

óriás robajjal; a lelki rend

helyre áll, megnyugszik

a megfeszített elme, pihenni

tér, egy apró mosolytól kísérve.  

(2015. 04. 26.)

Anyám mosolya

Anyám mosolya

 

Borzolt fehér felhő futott

az égre, talán anyám ősz haja,

rebbenő madár a két szeme,

engem néz, de a Földet öleli

rég elhalványult, lágy mosolya.

 

Lenge szellő simogat, anyám

reszketeg keze, ahogy múlik

az idő, úgy nő hiánya, sajog

− ha aggastyánná vénült is −

a gyermek árva magánya.

(2015. 04. 25.)

Apró madár

Apró madár

 

Morcosan indul a reggel,

az ember nagyot ásítva,

álmosan, s  – nehéz munka

az alvás ! −  fáradtan felkel,

gémberedett tagjait a napi

monoton robothoz igazítja.

Még kissé bizonytalan,

botorkálva megindul a korán

káprázó, hirtelen melegben.

Így tettem én is, amikor

váratlanul egy bájos, csepp

madár: tán fekete légykapó ?

a vállamra szállt. Fénylett

a tolla, csőre csattogását

a fülembe szórta, üzenet talán,

furcsálkodtam is minden

elhangzott szaván. És örültem.

Dédelgetni szottyant kedvem,

de huss, sebesen elszállt;

már csak egy apró pont volt

az ég azúrján, a messzeségben,

egy apró kört repülve  −  tán

derült és kacagott −  visszanézett,

ó, beste szárnyas, légy átkozott,

magamra nézve szélütésként

ért a felismerés, csacsogással

figyelmem elterelte, s zakóm

vállán a megemésztett vacsorából

éktelen, salétromos foltot hagyott.

(2015. 04. 25.)

Fövenyen

Fövenyen

 

Még megcsillan a harmat

az ágak rügybe bújó végein,

tükrében haját fésüli a reggeli

sétára induló, kópén kacsintó

Nap, s melegszenek már a

borzas reggelek. A fűcsonkok

alól dolgozni indul megannyi

apró, ezerszínű bogár, s odébb

egy tarka lepke bontogatja

színes ákombákomokkal festett,

nagy szárnyait. Elhagyott

csónak hever a parti fövenyen,

deszkája megrepedt, dongája

sajdul, evezőlapátról és vizes

nappalokról álmodik.

(2015. 04. 24.)

Ballagásra

Ballagásra

 

Íme, újra itt a május,

gyönyörű hónap: kikelet hava,

mégis a mi szívünk szinte

ökölbe rándul, s ajkunknak

 

nincsen öröm-szava.

Búcsúzunk. Ez a törvény.

Itt hagyjuk az otthont adó,

tanító, istápoló iskolát

− mennyi emlék, siker és

szorongás, apró szerelmek,

szapora csínytevések kísérnek − ,

s el kell szakadnunk egymástól,

az évek-érlelte barátságok

megszakadnak, s borzong

a bőrünk ha a beláthatatlan,

ismeretlen útra gondolunk,

merre fut  velünk, ha innét

- mert ez a törvény -  elindulunk ?

Újra itt a május, a kikelet hava,

s keserű könny csorog

a búcsúzni kényszerült torokra.

(2015. 04. 23.)

Fennhéjázó orgona

Fennhéjázó orgona

 

Panaszkodik a nyírfa ága,

szerelmes lett az orgonába,

de fennhéjázó az orgona,

messzire száll fűszeres illata;

küldi a bodzának, magnóliának,

kiskertekbe a tearózsának,

és várja, várja, hogy egy este

dongó-szárnyon írt levélen

szép üzenet érkezik, csatoltan

néhány virágpor szemcse is,

mely a kedvenc kehelyben

termett, s ezután ő vigyázza,

s a sajátjával, ha összezárja,

burjánzik majd nemsokára, s

csodás hibrid virít a világra.

(2015. 04. 22.)

Ráncba szedve

Ráncba szedve

 

Szél borzolja a zöld vizet,

ráncba szedi tükörképemet,

lassú örvény húz a mélybe,

ott időzzek, elfeledve.

 

Nyílnak már a vadvirágok,

méhek raja száll reájuk,

virágporral megrakodva

szállnak vissza a kasokba.

 

Levelet bont a fűzfa ága,

olvassa, hogy nemsokára

készíthet árnyas helyet, s

várhat visszatérő vendégeket.

 

A kis pad fölé lombot feszít

megbújhassanak a szerelmesek,

a kandi-kíváncsi Hold se lássa

mi az ölelő karokba van zárva.

 

Nézem a szorgos munkálkodást,

a lombot öltő fát, s az éledő vizet,

a lassú örvény húz a mélybe,

időzzek ott magamban, elfeledve.

(2015. 04. 21.)

Suttogások

Suttogások

 

Nem tudom miért, ma

valahogy mindenről

az jut eszembe: az a nap,

s az az éjszaka. Ültünk

kéz a kézben, néztünk

a lassan ránk hulló sötétbe.

Beszédes volt a csend:

az összetartozásról mesélt,

s meg-megcsuklott

a hangod, ha beszéltél.

Halkan, szinte suttogva

mindent elmeséltél, ami

még nem hosszú életedben

nélkülem megtörtént veled,

s a fájóbb emlékeknél

 

megrándult apró kezed.

Enyhén fújt a szél, ő is

suttogott, s egymáshoz

feszülő vállunkra néhány

zöld levelet hullatott.

Így ért minket a hajnal,

a pírba öltözött, szívünkbe

a végtelen igéző, sugaras

reménye  költözött.

(2015. 04. 20.)

Nyíló gyümölcsosnél

Nyíló gyümölcsösnél

 

Végtelen utakon járok,

nem gyalog és nem is

ökrös szekéren, mint

a néhai vándor legények.

Gyorsabb az én eszközöm,

szemem előtt futnak a fák,

s aprónak tűnik a határ.

Mégis rendre szemembe

kúszik, s kihajt a meggyfaág,

színével, illatával elborít

a rózsaszín virág. Megállok,

a látványban fürdök kicsit,

hogy e tájra elhozott, hálásan

simogatom a felhevült kocsit.

(2015. 04. 19.)

Gyertya

Gyertya

 

Kis, sötét szobában

apró, sárga lánggal

fehér gyertya lobban,

felhő-karikákban

táltos patája dobban.

Az elterülő ív papír

pompás színekről álmodik,

bár fenn a magasban

fekete árnyak serege

gúnyosan hahotázik.

És a toll szalad, mint

zsíros talajban jó eke,

születőben már az új mese;

s az apró gyertya nem kérdi,

mi végre, nem tétovázik,

szórja reszketeg fényét

a végső lobbanásig.

(2015. 04. 19.)

Italunk

Italunk

 

Felhője úszik,

orromba kúszik

nehéz illata.

Ajkam égeti,

ínyem bizsergeti,

még egy korty

a kéjes élvezetből

a száraz garatra,

s akár a hangyák,

az idegek munkára

sorakoznak, űzik

a lusta vért;

lassan mozgásba

lendülnek ólmos,

vonszolhatatlan

tagjaim, indul a nap.

Akár a patak partján

bóbiskoló,  ódon

vízimalom, mikor

kereke lapátját

megmeríti, recseg,

ropog, de őröl.

Hálát rebeg a száj,

a csoda mindenkié,

így hat ránk naponta

többször is az éltető

aromát őrző kávé.

(2015. 04. 18.)

Mint üveggolyó

Mint üveggolyó

 

Gurul a perc, mint üveggolyó,

játszom vele. Élvezem, ahogy

a napsugár kacagva a hátára ül,

s a színek borzongnak bele.

Csak gurul, s csilingel, akár

régen utcánkon az ódon villamos;

surrog, mint a várost átszelő,

parthoz  dörgölődző nagy folyó,

lassú testén apró ágat ringat,

viszi a messzeségbe, lásson

világot: partról intő óriás fákat,

rozzant fedelű kis tanyákat,

kikötőknél hatalmas uszályokat.

Merengve nézem, mint sóvár

gyermek kirakaton át az elérhetetlen

rollert, vagy babát.  – Ó, mit is

beszélek ?  −  nem játékért  

ácsingóznak ma a gyermekek.

Néhányan tabletet akarnak,

s újra egyre többen a jó ízű

kenyérből egy laktató szeletet.

(2015. 04. 17.)

Madarak csőre koppan

Madarak csőre koppan

 

Tegnap még mogorva

szürke volt, mára már

belobbant, zöld lángra

gyúlt a park, ó, április,

íjász a nyilát, lődözi ránk

a Nap aranyló sugarát,

s űz árnyékot keresni.

És a kisded lomb alatt

az apró madarak fényes

csőre koppan, ahogy

csivitelve csókolóznak.

Nem is látják most, hogy

ezernyi kis bogár nyüzsög;

álmot dörzsöl szeméből,

s felszínre hajt a néma mag.

(2015. 04. 16.)

 

Újra itthon

Újra itthon

 

Mosolyra fakadt a Nap,

elém kúsztak a városszéli

bokrok, a fák meghajoltak;

dagad a mell, szárnyal

a lélek, a kószálások kedves

emlékeket idéznek. Fut elém

a pajkos gyalogút, friss

hajtással nyelvet ölt rám

a vadgesztenye, megismer,

messziről integet az óriás

mamutfenyő, s egy sárgacsőrű

kis rigónak régvolt ifjúságom

szerelmes andalgásairól mesél.

Mámoros emlék, te a szívbe

sokszor visszaköltöző,

a tavasszal elegyet keverve

hajtsd a vért, tartsd vissza még

az ajzott idegek dzsungelében

a tűzben égő ifjúságot.

(Sopron,  2015. 04. 12.)

Hazafelé

Hazafelé

 

Pásztáz a Nap, mint reflektor

a színpadon, fénye, sugara

ölbe kap, s én lebegek rajta

önfeledten, ég és föld között.

Emberek, hegyek, városok,

szürkén a távolba szaladó

aszfalt-csíkok és vad álmok

sorjáznak fáradt szemem előtt.

És szívemben megiramlik

a táltos dobogás, lelkem egy

régről visszazengő hangsort

fuvoláz, s tarkóm mögött

a sugarak ringató dallamával

összehangzó szaxofon búg

boldog, öröm-szimfóniát.

(2015. 04. 09.)

Esős illatok

Esős illatok

 

Elpirult az ég alja

szégyenében, mert

vihart hozott, lábát

felhő-gyolcsba

csavarta, ne fázzon,

s hiába múlt a húsvét,

bőven locsolkodott.

Itt úszik most

a fák között, bokrok

hegyén henyél

a nárciszok dús illata,

szél rázza a gyenge

ágakat, tépdesi a

tavaszi virágokat, eső

mossa az ablakot,

tócsákban áztat

kevert illat-habot;

fürdik benne ezernyi,

alig kibújt, friss levél.

(2015. 04. 07.)

Téged keres

Téged keres

 

Bolondosan, szeszélyesen,

akár az áprilisi szél, röppen,

a gondolat: téged keres.

Pedig mily régen volt, hogy

magamra hagytál, kíváncsi

kérdéseimre sem válaszoltál,

néma maradt a szád. Csupán

szemed villanása lobbant

felém és mutatta, hogy mást

találtál. Jobbat, kedvesebbet,

vagy csak olyat, ki életednek

jobb szolgálója lesz; köti

hozzád az alázat, s nem észleli,

az összetartozás látszat csupán,

lehet nappal vagy éj, csak máz

a szenvedély, s öl akár a méreg.

Lelkemben hiányod üt sebet,

mégis bolondosan, szeszélyesen,

akár az áprilisi szél, röppen,

a gondolat, s téged keres.

(2015. 04. 06.)

Mesél a déli szél

Mesél a szél

 

Messziről jött a déli szél,

tengerekről és pálmákról

mesél; sorolja a sós illatot,

a datolyát, az ananászt,

a banánfejtő majmokat,

tarka tollú papagájokat;

mint kíséri anyját az apró,

még játékos elefánt és

rohangál a kecses impala;

mesél a pampák borzas

mellkasáról, a sivatag

dűnékben fodrozódó forró

homokjáról, s a homokban

napozó skorpió királyról.

Elmondja, hogy a vadonban

égig érnek a fák, ott fészkelnek,

repülnek zsákmányra lesve

a horgas csőrű hárpiák;

a rózsaszín-lábujjú madárpók

az ágakon szövi mérges álmait.

Messziről jött a déli szél,

s buja, csodás világról mesél.  

(2015. 04. 05.)

Szalad az idő

Szalad az idő

 

Kattog az óra,

zakatolnak a percek,

boldogok a mutatók,

mikor egy pillanatra

pilláik összeérnek.

Szalad az idő,

s a szél hátára pattan,

kajánul tekint vissza:

megint lemaradtam,

lassulva élek.

Kattog az óra,

zakatolnak a percek,

emlékképek közt kutatva,

csak lassan matatva

magamban beszélek.

Szalad az idő,

készül a hosszú leltár,

végére jutok-e, ki tudja,

néhány darabnál pirulva

nézek és csak jót remélek.  

(2015. 04. 04.)

Alkonyat

Alkonyat

 

Megcsillant a háztető,

ledér leányként ruháit

dobálni kezdte az ég,

sejtelmesen mutatta

sima keblét és köldökét.

A mozdulat hirtelen megállt,

s fél kézzel már húzta

maga elé az éjszakát,

kacagva hagyta magára

a felajzott fantáziát.

Pajzán kárörömmel

bújik most a hideg fényű

Hold mögött, deres

ráncokat tereget a drótra

a vacogó város fölött.

(2015. 04. 03.)

Folyvást keresni

Folyvást keresni

 

Akár a hirtelen szeme világát

elveszítő, kétségbeesetten,

tapogatózva keresem. Valamit

folyvást keresni kell. Keresem

éppen a ki tudja, hová tűnt

tavaszt, amit csak a csalóka

naptár mutat. Az ágakra ült

rügyek hegyén szélhámos

szélben didereg az esti eső,

cseppje úgy vacog, aláhullani

is képtelen. Így reszketett

− keresem, miért és mikor –

pillád végén az árva könny,

szívem most is görcsbe rántja,

ahogy rá emlékezem. Csalfa kép,

mely a múltból rám köszön,

s a rideg valóból egy időre

a délibábos múltba költözöm.

(2015. 04. 02.

Tavaszi takarítás

Tavaszi takarítás

 

Egyik szél-seprűt hozott,

másik bő vizet locsolt,

− nem hó az, mosópehely –

hogy az aszfalt is szép legyen.

Összefogtak boszorkányok

és démonok, sürögtek mind

az angyalok, hogy a zöldbe

boruló réteken, s erdőben,

hol a görbe gyalogút halad,

amerre a nyúl szekere szalad,

s a vadvirágok bomlanak,

minden ragyogjon mire

a szokásokkal teli tűzdelt,

bodor illat-felhőben úszó

tavaszi tarka ünnep: a húsvét

hozzánk megérkezik.

(2014. 04. 01.)

Április

Április

 

Ferdén szemébe húzta

a lapos, felhő-kalapot,

egy spicces dallamot

dúdolva  az ébredező

városba osont; bomló

bimbójú ágak hegyére

egy járó-kelő kezéből

lopott tasakot dobott

a bolondos április.

Kicsit  még nézelődött,

a feláztatott parkok

fövenyébe „esernyő-magot”,

s portól roszogó fogaim

közé vidám füttyöt ültetett,

simogatva falakat és háztetőket,

egy időre itt berendezkedett.

(2015. 04. 01.)

Szaporodnak az évek

Szaporodnak az évek

 

Gyermekek az „ugró iskolában”,

sorjáznak a napok, hónapok,

a naptár számozott lapjait pörgetik,

a szem tarka színekkel megtelik.

 

Szaporodnak az évek,

fogynak a balga remények,

az álmok rövidülnek,

a vágyak kihűlnek.

 

Erdőn a levél lombba buggyan,

madár fészkel a dús bokorban,

fák között vén árnyék időz,

patak vizét issza az őz.

 

Szaporodnak az évek,

fogynak a balga remények,

az álmok rövidülnek,

a vágyak kihűlnek.

 

Vénülő fákról levél és gyümölcs

csorog, kertben zöldség és virág

ácsorog, felette méh és lepke raja

röppen, fürdik dolgos örömben.

 

Szaporodnak az évek,

fogynak a balga remények,

az álmok rövidülnek,

a vágyak kihűlnek.

 

Gyűlik a testben a salak, bogot

vetnek az inak, az izmok görcsöt

fialnak, a vállakra gond-hegyek,

s fájdalom szőnyegek hasalnak.

 

Szaporodnak az évek,

fogynak a balga remények,

az álmok rövidülnek,

a vágyak kihűlnek.

(2015. 03. 30.)

Búcsúzik március

Búcsúzik március

 

Kalapot emel, távozni készül,

egy évig csak emléke élhet,

útra kel a kellemes március,

már kezet ad a szeszélyes, tarka,

levélfakasztó, madárfüttyös,

vadvirágos, széltől űzött áprilisnak;

szomorkás sugár-mosollyal

még visszaint, lábát lenyújtva

pancsol kicsit az aszfalton

fröccsenő gyenge zápor vizében.

Kalapot emel, irigyli az eresz

alá húzódó komondor méla

lustaságát, hallgatja a párkányon

fekvő macska dorombolását,

s köpenyét szorosra húzva távozik.

(2015. 03. 29.)

Burkok nyílnak

Burkok nyílnak

 

Hancúroznak a csillagok

a szürke palástú felhők

fölött, a hol azúr, hol encián,

hol akvamarin háttér előtt,

ám a lármát visszafogja

csillag-köd gitárok

csengő-zengő akkordja.

A zene szól, terül a mámor,

hegyre fel és völgybe le,

az összevillanó szemek

bogarából hullámzó,

kusza fények dallamától,

a földi hajnal hasadáskor

részegülnek a gyenge ágon,

s burkot nyitnak a rügyek

az üde-zöld, apró leveleknek.

(2015. 03. 28.)

Lámpafénynél

Lámpafénynél

 

Fülembe szökött egy

régi szó, melyről hittem,

elveszett. Itt szunnyadt

valahol legbelül, s öröm,

hogy ismét előkerül.

Tenyerembe bújt egy

apró érintés, tüzet szított,

s könnyet szivattyúzott;

a bőrön átsuhant valami

izgató, boldog reszketés,

időzött  kicsit, majd

− nem nekem szólt ! −

fürgén itt hagyott.

Nézem az apró lámpa

villódzó fénykörét,

s szívemben démonná

nő a bánat árnya.

(2015. 03. 27.)

Mihaszna évek

Mihaszna évek

 

Elfehéredett az égbolt,

minden felhője fájó

szívembe költözött,

s könnyük lelkem öntözi,

akár cédrust a végtelen tenger

sós permetje, mit a szél sodor.

Múltak a mihaszna évek,

akár kőtömbök, rakódtak

egymásra, s én, botor, hittem,

ha a társakkal összefogva

beledőlünk a napi robotba, 

napfény érheti közös életünk.

Fogy már a fog, s a haj,

s velük illan a remény;

az alkotó elmét és izmokat

− napunkat és éjünket is

kiporciózni szándékozó −

botor bitangok basáskodása

hajtja-űzi tetszhalálba.

(2015. 03. 26.)

Balett-táncos

Balett-táncos

 

Akár az íj húrja: idegek feszülnek,

nekidőlnek az izmok a hullámzó,

ritmusos zenének; forog, leng, ugrik

a láb, a sorjázó képek röptükben

pillanatra megkövülnek, s a dallam

nyomán tovább repülnek. A látvány

szívbe markol, az önfeledt kéj,

akár a méz, bugyogva cseppen a

a légies alakról, míg szökken ég

és föld között, reszket az ösztövér,

szikár test, látszik, hogy szalad a vér,

s legyőzi a nehézségi erőt; várja

a feloldást, a véget, karja kitárva,

nem hat rá más, csupán a hangok

és a mozgás képlékeny eleggyé

olvadó, bódító harmóniája.

(2015. 03. 25.)

 

Cseppnyi szél

Cseppnyi szél

 

Csak egy cseppnyi szél

gurult el a ház előtt,

akár a pöttyös labda, mit

a huncut lurkó lába lőtt

az elbóbiskoló nagypapa

pihenő padja felé; cseppnyi

szárnya hozzám szökött,

megbújt a gallérom mögött,

kíváncsin végig osont

az ing és a bordák között,

s a borzongó bőrön matatva

ujjaid reszkető emlékét

csalta fáradt agyamba, és

a vágyat: lennél itt megint,

s karod rám fonódna. Ám

hiába, nem vagy sehol,

helyetted csak a szél karol,

és játszi kedvvel torkom,

s orrom csavarja.

(2015. 03. 24.)

Virágok

Virágok

 

Fára szökött a színátmenetes,

húsos tulipán. Az ágakról nyújtózva

a levegőbe harap, s fejét forgatva,

sandán azt lesi, merről süt rá szebben

a Nap. Érzi, már itt a szép tavasz,

a fagy miatt nem kell aggódnia.

Mosolyát nyújtja felénk az élénk,

mosolyban úszó magnólia.

Ha alánéz, már nárciszt lát, s hogy

a gyöngy-habos, színes jácintok

játszanak a rózsa levelet bontogató,

üde ágaival, s szemből már integet

a korai cseresznye szép virága,

borzolja őket a reggeli szél,

a napsugár üde, duzzadt bőrükig ér.

(2015. 03. 23.)

 

Bányában

Bányában

 

 

Kőfalba zártan szaladnak,

mint testben a lüktető erek,

az érc-csíkok, a felvillanó

lámpafény mutatja: rajtuk fúró

és fejtő-kalapács nyoma.

A mély jelek az értő léleknek,

szemnek és füleknek mesélnek.

A kövekből régi korok intenek,

a fáradt falakról verejték és

férfi-könny emléke pereg,

nincs jegyzék a görnyedők

nevéről és sírjaik lelőhelyéről;

a paplanos-halomba töppedt por

hosszú, dohos sóhajjal regél

a naponta föld alá cipelt, 

acél-izmú, keserű életekről.

(2015. 03. 22.)

Ibolya

Ibolya

 

Itt van. Naptár szerint és

érezhetően, a pólusokba

nyomuló, szép tavasz.

Akárha fürge lepke lenne,

lila szirmát szélesre tárja,

repülne, tán a végtelenbe,

a szerény, fűszálak között

megbúvó, apró virágú,

kedves kis virág. Sóváran

néz a magasba, fákra,

hegyekre, a bodor felhőkkel

versenyezne. Ó, csak egyszer

láthatná az óceánt, benne

bálnát, cápát, tonhalat,

hánykolódni tengerjáró,

nagy hajókat, s csendben        

visszatérni, árokparton

megpihenni. Csodás álom.

Helyette itt gúzsba kötve,

leng egy apró, vékony száron,

s szemét lesütve motyogja:

ha szégyen is, de azt kívánja,

mohó v&aacut



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 38
Tegnapi: 45
Heti: 83
Havi: 1 406
Össz.: 400 450

Látogatottság növelés
Oldal: Versek Bélától XX.
Balos - © 2008 - 2024 - balos.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat