bensaidA marxizmus örökségei, Marx ma, a mai legfontosabb teoretikus problémák. A híres marxista filozófussal, Daniel Bensaïddal készített interjút a Vperjod orosz marxista lap. Az interjú első része, magyarul.

 

Vperjod: Melyek a marxizmus örökségének azon aspektusai melyek végleg a múlthoz tartoznak és melyek azok, melyek ma is megállják a helyüket?

Bensaïd: Először is a marxizmusnak nincs öröksége egyes számban, örökségei vannak: az „ortodox" marxizmusé (az államszocializmusé vagy a Párté) és az „eretnek" marxizmusoké, vagy egy tudományos (pozitivista) marxizmusé és kritikai (dialektikus) marxizmusé. Ahogy Ernst Bloch nevezte a „marxizmus hideg és forró áramlataié". Itt nem egyszerűen eltérő olvasatokról vagy interpretációkról van szó, hanem teoretikus különbségekről, melyek gyakran antagonisztikusan szembenálló politikai meggyőződéseket takartak. Ahogy Jacques Derrida mondta, valaminek az örökségét nem egyszerűen megőrizzük és átadjuk a következő generációk számára. Az örökség hozza létre az örököseit és az örökösök hozzá létre az örökséget. Mi az, ami ma minden bizonnyal idejétmúlt Marx örökségében? Először is egy bizonyos társadalmi optimizmus: az a meggyőződés, hogy a kapitalizmus fejlődése majdhogynem mechanikus módon magával hozza a munkásosztály számbeli növekedését és koncentrációját - és hogy ez az osztály egyre szervezettebb és egyre öntudatosabb lesz. Egy évszázados tapasztalataink megmutatták a proletariátuson belüli megosztottságok és különbségek fontosságát. A kizsákmányolt osztályok egysége nem természeti adottság, hanem harc és építkezés kérdése.

Ezen túl, úgy gondolom, hogy mélyebben újra kell gondolnunk a proletárdiktatúra és az „állam elhalása" kérdését. Ez persze bonyolult probléma, hiszen ma e szavaknak nem az a jelentése, mint ami Marx tollán volt. Marx idejében és a Felvilágosodás szótárában a diktatúra, éppen az ellentétét jelentette az önkényuralomnak. Egy régi megbecsült, Római Birodalom-kori kifejezés volt: a különleges hatalom átruházását jelentette meghatározott időre, semmiképpen sem egy határtalan hatalom kifejeződését. Persze egyértelmű, hogy a XX. század bürokratikus és katonai diktatúrái után a szónak már nincs meg ez az ártatlansága. Marx számára azonban mindez nagy újdonsággal bírt: számára a diktatúra egy, a történelemben először a többség akaratára támaszkodó különleges hatalmat jelentett, ezt testesítette meg a párizsi Kommün, Marx szavaival a „végre meglelt politikai forma". Ez hát, a Kommün (és minden más kísérlete az „alulról jövő" demokráciának), amelyről ma kell beszélnünk proletárdiktatúra kapcsán.

A proletárdiktatúra fogalma Marx számára tehát távolról sem egy intézményes hatalmi rendszert jelentett. Inkább stratégiai jelentése volt, a szakítás kívánta megtestesíteni, amely a régi társadalmi és jogi rend és az új között létre kell hogy jöjjön. Ebből a nézőpontból a proletárdiktatúra nem más, mint a különleges hatalom sajátos proletár formája.

Végezetül, gyakran halljuk, hogy Marx jó közgazdász lehetett volna (vagy volt), vagy kivételes filozófus, de csapnivaló politikus. Éppen ellenkezőleg, Marx politikai gondolkodó volt, csak éppen nem abban az értelemben, ahogy manapság a politikát a politikai"tudományi" tanszékeken oktatják, vagy valamiféle intézményes-technikai politika értelmében (mellesleg a XIX. században, Marx életében, Európában alig volt parlamentáris rendszer - Nagy-Britannia kivételével - és lényegében nem léteztek modern politikai pártok sem, ahogy ma ismerjük őket). Marx a politikára inkább úgy gondolt, mint eseményre (mint forradalmakra és háborúkra) és a politizálás különböző innovatív formáinak folyamatos feltalálására. Amit én például ma „az elnyomottak politikájának" nevezek, az semmi más, mint azok politizálása, akik ki vannak zárva az állami szférából, melyre a burzsoá gondolkodás-mód leszűkítette a politikát.

Még ha a politikának ezen inventív formája nem is veszített jelentőségéből, mégis megfigyelhetünk egy bizonyos vakságot Marxnál, aki igen rövidre zárta a különleges hatalom pillanatának (ez a „proletárdiktatúra") és az állam - plusz a jog! - elhalása perspektívájának kérdését. Ez a rövidre zártság kétségkívül jelentkezik Leninnél is (elég, ha az Állam és forradalomra gondolunk), amely nehezen tette lehetővé, hogy elgondoljuk az átmenet jogi és intézményi eszközeit, összetevőit. Márpedig az összes XX. századi tapasztalat arra int minket, hogy megkíséreljünk különbséget tenni pártok, társadalmi szervezetek és állami intézmények között.   

Ami a marxi örökség aktualitását illeti, hát ez meglehetősen egyértelmű kérdés. Marx aktualitása a Tőke aktualitása, a politikai gazdaságtan kritikájának aktualitása: a tőkének, mint social killer-nek, belső, személytelen logikájának a megértése. Vagy másképp: a tőkés globalizáció logikájának felfogása. Marx szeme előtt zajlott le a viktoriánus globalizáció: a közlekedés és a kommunikáció fejlődése (a vasúttal és a telegráffal), az urbanizáció, a pénzügyi spekuláció, a modern háborúk és a „népirtások gépezetének" kialakulása. Most egy olyan korszakban élünk, mely erősen emlékezet erre az új technológia létrejöttével (az internettel és az űrkutatással, a pénzügyi spekulációkkal és a sorozatos botrányokkal, a világméretű háborúkkal stb.). De ott, ahol a legtöbb, csak felszínt kapargató újságíró megáll, ott segít bennünket a marxi kritika, hogy megértsük a dolgok logikáját, azaz az egyre szélesebb alapokon újratermelődő és egyre gyorsabban felhalmozódó tőkerendszert. Segít bennünket, hogy eljussunk civilizációnk válságának gyökereihez: a mérték általános válságához, azaz a világ elszabadulásának kríziséhez, amely annak köszönhető, hogy az értéktörvény - mely minden gazdagságot kereskedelmi felhalmozásra redukál, és amely minden embert és tárgyat csak az elvont munkaidővel mér - egyre „siralmasabbá" vált (hogy Marx szavait idézzük az 1857-1858-as kézirataiból, A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalaiból. Ebből ered, hogy a mégoly racionálissá vált munkamegosztási rendszer és a technikai fejlődés egyre irracionálisabb világot eredményez. A társadalmi válság (azaz, hogy az egyre növekvő termelékenység egyre fokozottabb társadalomból való kizártságot és szegénységet eredményez, nem a szabad idő növekedését) és a környezeti válság (azaz, hogy lehetetlen a természeti erőforrásokkal való gazdálkodás a Tőzsde vagy a Nasdaq pillanatnyi hangulata alapján) mindennek kiáltó bizonyságát adja.

Ezen történelmi válság mögött, mely éppúgy fenyegeti a bolygónk, mint az emberi faj túlélését, ott találjuk a kapitalista tulajdon saját magából fakadó korlátait is. Míg a munka közösségivé válása sosem látott szintet ért el, addig a bolygónk privatizációja (nem csak a szűken vett termelésé, hanem a szolgáltatásoké, a téré, az élő embereké, a tudásé) a fejlődés korlátjává és a szükségletek kielégítésének gátjává vált. Ezzel szemben az emberhez méltó közszolgáltatások igénye, bizonyos javak és szolgáltatások ingyenességének, „az egész emberi faj" jólétének a vágya (hozzáférés az energiához, a vízhez, a földhöz, a levegőhöz, a tudáshoz) új társadalmi viszonyok felállítását követeli meg.



Vperjod: Melyek azok a legfontosabb teoretikus problémák, melyekre ma a marxizmusnak válaszokat kell találnia?



Bensaïd: Olyan problémákról szeretnék inkább beszélni, melyeken dolgoznunk kell, tudván, hogy a válaszadás nem olyan egyszerű. Azért mert ezek megválaszolása nem csak teoretikus, hanem gyakorlati válaszokat is igényel. Ha létezik egyáltalán megoldásuk, az az emberek millióinak és millióinak közös képzeletének és tapasztalatának az eredménye lesz. Mindazonáltal persze léteznek olyan kérdések, melyeket újra fel kell tennünk magunknak az elmúlt évszázad tapasztalataink fényében, melyeket sem Marx, sem Engels, sem más „alapító atya" nem láthatott előre. 

Először is persze az ökológiai probléma. Ha vannak is Marxnál az egyirányú, absztrakt fejlődés-koncepció kritikájának nyomai (az 1857-es kéziratai első oldalain) és annak a meggyőződésének kifejeződése is jelen van, hogy tőkés társadalmi viszonyok között minden fejlődésnek megvan a maga árnyoldala (a Tőke mezőgazdasággal foglalkozó részeiben), mégis azt kell mondanunk, hogy sem ő, sem Engels, sem Lenin, sem Trockij nem építette be elméletébe a természeti küszöbök és határok kérdését. Az ő vitájuk logikája a malthusiánus reakció ellen irányult, amely afelé lökte őket, hogy elméletük nehézségeit a végtelen fejlődés koncepciójával oldják meg. Márpedig a tudományos felfedezések ma már arra intenek minket, hogy nagyon is vegyük komolyan a világméretű folyamatok visszafordíthatatlanságának kérdését. Senki sem lehet manapság biztos abban, hogy az ökoszisztémában, a biológiai sokféleségben, az éghajlati egyensúlyban okozott károk még visszafordíthatóak. Kétségtelenünk korrigálnunk kell ezt a prométheuszi gőgből származó világképet és emlékeznünk arra, amit éppen Marx hangsúlyozott az 1844-es párizsi kézirataiban: az ember „emberi természeti lény". Manapság még fontosabb arra tennünk a hangsúlyt, hogy természeti lény, azaz sorsa ökoszisztéma-béli környezetétől függ.

Ezenkívül fontos, hogy újragondoljuk a politikai szféra térbeli és időbeli változásainak stratégiai következményeit. Persze létezik a politika időbeli dimenziójának számottevő irodalma a gazdasági korszakolástól (ciklusok, a tőkéstermelés szakaszai, az ennek megfelelő szociális politikák stb.) a hozzá kötődő „mozgalmi korszakoláson" át (Marx „contretemps"-jától Ernst Bloch „non-contemporalité"-jáig) a politikai, a jogi, az esztétikai szakaszolásig (melyhez napjainkban hozzáadódik az ökológia „hosszú időtartama"). Ezzel szemben, Henri Lefebvre úttörő munkássága ellenére sem jött létre a társadalom térbeli újratermelődése változásainak teoretikus leírása. A globalizáció manapság újraalakítja a társadalom térbeli elrendeződését, újraosztja a hatalmi központokat, az egyenlőtlen fejlődés új módozatait hozza létre. David Harvey megmutatta, hogy vannak Marx írásaiban ebbe az irányba mutató érdekes jelenségek, és felvázolta az új imperializmus dominanciájának jelenkori formáit is, melyek igen távol vannak attól a homogén „egynemű terek" alkotta birodalomtól melyet Toni Negri sugall nekünk. Ezek sokkal inkább emlékeztetnek az egyenlőtlen fejlődés régi módozataira, amelyek persze mindig a tőke felhalmozódásának szolgálatában állnak.

A harmadik nagy téma a munka fogalmának átalakulását érinti, mind a munkaerő irányításának technikai-proceduáris-ellenőrzési kérdései, mind a szellemi és fizikai munka viszonya újraalakulása nézőpontjából. A XX. század tapasztalatai megmutatták, hogy a tulajdonviszonyok átalakításának formális kérdéseinek megoldása nem vezetnek el a munkában és a munka által kialakult elidegenedés problémájának megoldásához. Sokan ebből azt a következtetést vonták le, hogy a megoldás a „munka végében", a szükségletektől való elmenekülésben rejlik. Azonban Marxnál a munka fogalmának kettős koncepcióját találjuk: egyrészről tág antropológiai értelemben a munka jelenti a természeti környezet emberi környezetté való átalakítását („metabolizmus"), másrészről, szűkebb technikai értelemben, a munka munka-kényszer, név szerint bérmunka a tőkés termelés rendszerében. Ebben a szűkebb értelmében célul tűzhetjük ki a munka felszabadítását, és a felszabadulást a munka alól, a munka hasznának közösségivé tételét és ezzel a felszabadulást a bérmunka rendszere alól. De nem tudjuk eltörölni a tág, a természet kisajátítására és átalakulására irányuló tevékenység értelmében a „munkát", mint olyat (még akkor sem, ha más nevet adunk neki). Arról van tehát szó, hogy ki kell gondolnunk e tevékenység olyan formáit, melyek a munkát kreatívvá teszik, mert igen csak kérdéses, hogy létezhet-e szabad és kifejlett élet, ha maga a munka elidegenedett marad. 

A negyedik problémánk a világ megváltoztatására irányuló stratégáit, stratégiákat érinti. Végeredményben a berlini fal leomlását és a Szovjetunió bukását követő eufórikus, mámoros pillanat másnapján a nagy liberális ígéret elveszítette minden hitelességét. A társadalmi és ökológiai kárai a minden korláttól megszabadult (külső kényszerek által nem „megrontott") szabad kereskedelemnek napról-napra nyilvánvalóbbá lesznek. Az állandóvá vált rendkívüli helyzet vagy háborús állapot csak a másik oldala ugyanennek a krízisnek. Az antiglobalizációs mozgalmak kialakulása csak a látható jele volt ennek a csődnek: a világ nem eladó, the world is not for sale...Alig két évtizeddel a kapitalizmus végső győzelmének a kihirdetése után (a híres fukuyamai „történelem végének" deklarációja után), széles körben vallottá vált a meggyőződés, hogy a létező kapitalizmus rendszere embertelen és elfogadhatatlan. Ezzel szemben, azonban nagyon is valós kételyek léteznek azt illetően, hogy mit kellene tennünk a világ folyásának megváltoztatása érdekében anélkül, hogy megismételnénk a XX századi szocializmusok hibáit, vagy éppen hogy azok karikatúráivá váljunk. 

Újra kell tehát gondolnunk a rendszer ellentmondásainak és a bennük cselekvő mozgalmak és szereplők sokszínűségének, a köztük létrejövő szövetségek kérdését, anélkül, hogy elfeledkeznénk az osztályharc központi ellentmondásáról. Újra meg kell vizsgálunk a társadalom és a politika közti viszonyt is, elgondolkodunk a hegemónia fogalmáról, az egységfront kérdéseiről, elmélyíteni a gondolkodásunkat a politikai és a társadalmi állampolgárság kérdéseiről, mindazokról a meg nem oldott vitákról, melyet a III. Internacionálé vagy éppen Gramsci Börtönfüzetei hagytak ránk...Széles program, melyben csak úgy tudunk előre lépni, ha feldolgozzuk a harc és a szervezet összefüggésének új tapasztalatait.

Természetesen - és ez már az előző pontból következik - újra meg kell vizsgálnunk a modern társadalmakban lejátszódó bürokratizálás jelenségét és annak a társadalmi munkamegosztásban rejlő gyökerét. Egy felszínes megközelítés arra utalhatna, hogy a bürokratizálódás jelensége manapság leginkább a kevésbé fejlett társadalmakat fenyegeti, ahol a pártforma továbbra is uralkodó marad. Valójában minél inkább fejlettebb egy társadalom, annál inkább kifejlődnek benne a legváltozatosabb bürokratikus formák: állami bürokrácia, közigazgatási bürokrácia, a tudás, vagy éppen a tudás definiálásának bürokráciája. A társadalmi szervezetek (szakszervezetek, nem kormányzat szervezetek) éppoly bürokratikusak, mint a politikai pártok. Ezzel szemben a pártok (vagy akár hívjuk őket bárhogy, társadalmi mozgalomnak, egyesületnek, ez mit sem számít) nagyon is lehetnek a pénz hatalmának, vagy a média gépezetének - mert a média is az új bürokrácia egy formája - való ellenállás kollektív formái. Döntő momentum hogy meg kell találnunk a hatalom és a politikai deprofesszionálódásának formáit, azaz el kell törölnünk a hatalmi posztokkal járó erkölcsi és anyagi privilégiumokat, meg kell valósítanunk ezek folyamatos körforgását. Persze nincsenek ebben a kérdésben mindenható gyógyszerek, vagy biztos orvosságok. Mindösszesen folyamatos éberségre van szükség és olyan szabályok bevezetésére, melyek gátat vethetnek a bürokratizálódásnak, a valódi megoldás csak hosszú távon lehetséges, azaz a társadalmi munkamegosztás rendszerének gyökeres átalakításával, a munkaidő kényszerének drasztikus csökkentésével.

Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához fontos - gyakran elfelejtett, vagy meg sem ismert - forrásokat találunk Marxnál és a marxistáknál. De persze ugyanolyan érdekes impulzusokat kaphatunk más eszmei forrásokból is, a gazdaság-elmélet, az ökológia, a gender-kutatás, a kritikai ökológia, a poszt-koloniális kutatások vagy éppen a pszichoanalízis területéről. Ha előbbre akarunk lépni, folyamatos dialógusban kell állnunk Freuddal, Foucault-val, Bourdieu-vel és még sok mindenki mással.



(Az interjú második részében a mai marxista teoretikusokról, a tőke-munka ellentétének jelenkori szerepéről, a társadalmi mozgalmak jelentőségéről, a pártforma kérdéseiről lesz szó. Hamarosan jön. Rednews. Liberté. Toujours.)