Balos
Baloldali értékeket képviselö honlap
Weboldal bejelentése
Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!
Ügyfélszolgálat
Úton feléd
Úton feléd
Recseg a hó a talpam alatt,
ahogy feléd indulok, de
hiába kísérnek vad mínuszok,
hozzád így is eljutok. Lehet
szél, vagy hóesés, vihar
cibálhatja testem, az elemeken
magam átverekszem, majd
melletted felmelegszem; az
erekben vadabbul száguld a vér,
mikor lágyan-kedvesen kezed
kezemhez ér. Az út kínját
feledve, megbújok sugárzó
két szemedben, s itt a langy
melegben, mint Naptól a hó:
felolvadok, s gondolataid között
matatva a szívedig eljutok.
(2014. 01. 25.)
Havazik
Havazik
Kinyitott az égi pékség,
hombárjából a fehérség
egyre hull, barna, vörös,
aranyszőke, - ősz szín
esik a fejére, s ahogy a
pelyhek a bőrt elérik, olvadt
folyócskák kísérik. Aztán
csupán egy pillanatra,
megállnak a száj-sarokba’,
s mikor a röpke pihenőnek
vége, az ingnyak mellett
tovább haladva rajzolnak
hűvös mintát mellre és
hasakra. Munkájukat apró,
játékos kacajjal kísérik,
s a szürke téli égbolt villódzó,
reszkető hidegét közvetítik.
(2014. 01. 24.)
Apró forintok
Apró forintok
Fiókom rendezgetve
az egyik sarkából némi
aprópénz nézett szemembe:
egy régi alumínium egy- és
egy réz kétforintos érme.
Vádlón, szinte korholón,
- nézését nem felejtem, -
hogy egykor ide rejtettem,
hiszen egy kiló kenyeret,
vagy egy liter tejet vehettem
volna ennyiért… S ma már
mit sem ér. Csak kacat,
ócska lom. Akár a többi
szeméttel ki is dobhatom.
De, megtartom. Legyen csak
figyelemfelkeltő emlék,
ha egyszer az unokáknak
mesélnék az én ifjú koromról,
s melyben éltem, a korról,
megmutathassam, mint ereklyét,
mint ódon múzeumi tárgyakat,
a fiók sarkában talált, apró,
patinássá érett forintokat…
(2014. 01. 23.)
Képzelt utazás
Képzelt utazás
Ma este a képzelet lóerőit
az álom hintójába fogom,
szerelek rá rebegő-szép
szitakötő szárnyakat, s
az éjszaka sötét leple alatt
valami melegebb vidékre,
napsütötte tájra kocsizom.
Erdei tisztásra, mely mellett
csobog a pisztránggal telt,
hűs patak, a köveken
fodrozódó víz felett apró
pillangók rajzanak, s a
madarak trillázó zenéjére
pajkos mókusok ropják
vad táncukat. Ahol terjeng
a gomba nehéz illata, s moha
kúszik a felhőkbe nyúló,
vastag fák északi oldalára.
Az ágak csúcsán lábat lógató
Nap fésűs aranysugarakkal
cirógatja fáradt arcomat, s
irigykedve nézi, - mert, ugye
jössz velem ? - téged ölelő,
szárnyaló boldogságomat.
(2014. 01. 22.)
Szobor
Szobor
Szelíd kamasz volt, egy fruskáért
rajongott, ám a lány félrelökte,
látványosan kinevette.
Akár egy ócska, nyűtt kabátot,
fakó arccal, lelkén teherrel
hordta magán a bánatot.
Egy nap, ahogy a várost kerülte,
betévedt egy műterembe
és ez lett a veszte.
A készülő tárgyakat nézegette,
simogatta és becézte, hatni
akart a kő szívére.
Így telt lassan minden napja, míg
szerelmes lett egy szép szoborba:
álmai nője volt márványba faragva.
Szomorú szem, ősz halánték,
vizsla szemek figyelték,
a pisla fényű, fehér szobában
az ápolók gondozásba vették.
(2014. 01. 22.)
Emlékhíd
Emlékhíd
Ma csak céltalan kószáltam,
s szinte öntudatlan a régi
randevúk helyét kutattam;
ott, ahol a folyó az erdővel
találkozik, ahol most a víg
szajkó sem rikoltozik, madár
nem dalol, a csend pihen az
öles fák alatt. De csapong
a zaklatott gondolat, s hidat
ível a múlt, s jelen között.
Itt sétáltunk régen oly sokat,
kémleltük, a fákat, bokrokat,
játszva szedtünk gombát és
vadvirágokat, s cseréltünk
közben pajkos csókokat.
Most akár egy röpke árnyék,
alakod szememre költözött,
itt lebeg, míg pillámon apró,
sós csepp remeg, s valami
maró, őserő szorítja mellemet.
(2014. 01. 21.)
A kávéház asztalánál
A kávéház asztalánál
Ücsörgök a kávéház
félhomályba burkolódzó
apró asztalánál, s míg
kávémat kavargatom,
tűnődöm: mióta tiltják
a füstölést, csupán a
cigaretta-hiány kergette
gondolatok kacskaringós
karikáit fújhatom.
Hogy repülnek, szállnak
a magasba, elvegyülnek
a kávé illatával, itt-ott
megállnak, a mosolygós
pincérlány vállára ülnek.
Egy kacér kacsintás után
gyorsan tovább repülnek.
Élményt keresnek, hogy
pótolják a nikotin-hiányt,
szemügyre vesznek minden
asszonyt és leányt: valahány
azt kutatja, vajon melyikük
ajkára bújt a csalfa Múzsa
alkotást inspiráló buja csókja ?...
(2014. 01. 20)
A hegygerincen
A hegygerincen
Oly apró pont vagyok, amikor
a végtelennek tűnő hegy gerincén
ballagok, ott, hol az égbe nyúló fák
fésülik a borzas felhők őszülő haját.
Napfény csurran a szikrázó, hó-bóbitás
csúcsok között, s az óriás fák fölött
egy fenséges sas repül, szemében a
szabadság lángja ül; akár feszülő
vitorla, szárnya sötéten az égre tárva;
fentről figyeli, őrzi a tájat, akár puli
a békésen legelésző nyájat, kecses
röptének se eleje, se vége, látványa
a megtestesült béke. Az erdő zúgás,
a patak csobbanás csendre int, a
végtelenség tudata meglegyint, s
ahogy a hegygerincen ballagok,
magam is a természetbe olvadok.
(2014. 01. 19.)
Elvárások
Elvárások
Ó, női képzetek !... Ha egy férfi
fantáziával áldott, s csak egy
szóval is többet mond, mint az átlag,
a nő már hajlamos ráismerni önmagára...
Pedig mind változó a férfi, - s oly
összetett, mégis: oly egyszerű a nő is...
S mindegyikben azonos az érzés:
a másikat akartja. Lehet-e ez kérdés ?...
S aztán, ha megvan, már mást akar,
s ha nem kapja meg, szinte meghal.
Zsörtölődik, perel, lázong, dúl-fúl,
ellopja a fényt a Naptól, s kesereg,
mily rossz a sorsa, csak az a „másik”
lehetne gyógyító orvosa. S, ó jaj,
ha látja, hogy a férfinak izmainál
nagyobb a lelke, gondolatban már
el is van temetve, hiszen a lélek,
s a lelki élet: női privilégium…
Erős legyen a férfi, s a nőt hordozza
tenyéren; ha kell, éljen vízen és
kenyéren, de mosollyal arcán álljon
készen, ha a nő szeszélye kívánja,
álljon a munkapadnál, vagy dőljön
az ágyra, s ne mutassa, kedve lenne
némi gondolkodásra, szolgálja csak
a „gyenge nőt”, s ha úgy hozza a
a kurta gondolat a loknikba csavart,
vagy dauerolt tincsek alatt, álljon
félre, amíg a nő kedvét leli egy új
kalandban. Aztán a kiruccanás,
a flört, ha megszakad, legyen kész
a tettre: vállát tartsa, akár puha
párnát a bánatba bódult fejnek, s
legyen hű medre a kis pataknak:
míg a fájdalom könnyei szaladnak.
(2014. 01. 18.)
Este a tónál
Este a tónál
A nyugodtnak tűnő tó a nádas
ölébe bújt amint ráborult az
esti, korai sötét, lábukat
lógatják vizére a fodrok elől
fázósan futó, hancúrozó,
kacagó, pajkos kis csillagok.
Nincs nyugalom a víz alatt,
nézd a felszíni fodrokat.
Nem csak a szél borzolja fel,
halak mozgása tükörre lel,
a hullámok iránya mutatja,
mint bújnak a halak a hínárba.
Reszket a szél is, menedéket
bőrömön, kabátom alatt keres,
játssza az éji zenét, akár egy
zenei virtuóz, mozgása oly heves,
szinte a lábamról is ledönt,
kapaszkodjunk egymásba hát,
az égre ballagó, fátyolos Hold előtt.
(2014. 01. 17.)
Csörren a vekker
Csörren a vekker
Csörren a vekker, felkelünk,
nehézkesen nyitjuk ki szemünk,
a „kell” erős doppingszerünk,
amelynek engedelmeskedünk.
Naponta száz helyre futunk,eltérít
egymástól a gond. Hivatal, gyár
vagy üzletek; óvodába, iskolába,
különórákra visszük a gyermeket,
aztán végezzük - ha van - saját
munkánkat. Arcunkra mosolyt
erőltetünk, - ha még bírunk, - s
a reggeli úton, bár visszafelé,
utolsó erővel újra végigfutunk.
Este, ha magába fogad otthonunk
akár a tenger háborgó hullámai,
a sötétség jótékony paplanja alatt
egymást ölelve álomba olvadunk…
(2014. 01. 17.)
Helyünkre találni
Helyünkre találni
Ni csak, egy apró kis csavar,
önmagában szinte semmiség,
ócska lomnak tűnhet a sok
kacat között. Akár a hullott
falevél, az értéktelennek hitt
avar fölött. Így élünk mi is,
egyedül értéktelen, néha már
ül a lelkeken a depresszió,
helyünkre találni végre,
ez volna jó, erre tanít minket
a bölcs emlékezet: egy kis
csavar híján is szétesik a
még oly bonyolult szerkezet.
(2014. 01. 16.)
Enyhe téli délután
Enyhe téli délután
Egy enyhe téli délután a
templom tornyán kószál
egy bágyadt napsugár,
oly tétován és mélabúsan,
a harang is megkondul bele.
Zengő hangja felidézi a
régmúlt gyermekkor varázsát,
sok templomú városom
stafétát futó harangszavát.
Látom a változatos formájú
tornyokat, a patinás, ódon
házakat, s ahogy a kanyargós,
apró utcán egy papírfoszlányt
kerget a pajkos, játszi szél.
Szinte érzem arcomon a
láz melegét, az első félszeg,
suta csók feledhetetlen, féltve
megőrzött emlékhelyét.
Egy enyhe téli délután a
templom tornyán kószál
egy bágyadt napsugár,
oly tétován és mélabúsan,
szívem is megsajdul bele.
(2014. 01. 14.)
Ne félj a sötéttől
Ne félj a sötéttől
Ne félj a sötéttől, néha
sodor, akár az örvény,
máskor csak felkavar.
Ne törődj a sötéttel. ma
jöjj velem, lámpásként
hozom a legfényesebb
csillagot, hajadba Hold
sugarából kötök díszes
szalagot, s megbújunk az
illatos fenyők árnyékos,
foszforeszkáló oldalánál.
Kezünk összeér, az ujjak
Chopint játszanak a bordák
érzékeny vonalán; a bőrön,
akár langyos tavaszi szellő,
borzongás vonaglik, fel,
a tarkó hajlatáig, aztán
villámként cikázik a bokáig;
a térd megremeg, a tüdő
zilál, a szív dobbanni is
elfelejt, egyetlen lüktetéssel
szinte az ájulásba űz, s a két
láztól felsebzett ajak minket
egy égő csókban összefűz.
Hát ne félj a sötéttől, néha
sodor, akár az örvény, vagy
tengerár, máskor csak felkavar,
a fénylő csillagok kihunynak,
helyettük is szemed ragyog.
(2014. 01. 12.)
Szinkronra hangolódva
Szinkronra hangolódva
Szekrényben, fiókban, életben,
mi mindig keresünk valamit,
fitymálva félrelökjük ami van,
csak a nincs, a lehetne érdekel.
Boldogtalanok vagyunk, ha
vágyaink nem érjük el, s dühös
elégedetlenek, morgó lázongók
bármit megtagadó életünkkel.
A tenger nem azért háborog,
mert mindent nem sodorhat el,
az ég is csak akkor könnyezik,
ha vastag, sötét felhő takarja el.
Becsüld a régit is, nyújts kezed,
magányosan, folyvást válogatva
teljes az életed sohasem lehet, élj
a társakkal szinkronra hangolódva.
(2014. 01. 12.)
Pihenő természet
Pihenő természet
Nézd, ma mily szürke a táj,
mint szemtelen szúnyogok
fülcimpánkat a hideg rágja,
jöjj, lépjünk az apró ösvény
fakó-fehér kavicsára. Csitt,
hangos szóval ne zavarjuk
álmát a szundikáló fáknak,
s bokrok is hadd álmodjanak;
a csendet csupán a csepp
patak sekély vizének fodros
hulláma, mi kristály zenéjével
megtöri. S látod, ott a porban
a patakhoz inni járó őzek
nyoma mutatja: a természet él,
csak pihen, csendben gyűjti
az erőt, hogy tavasszal mindent
lobogó, zöld tűzzel borítson el.
(2014. 01. 11.)
Öregedő nappal
Öregedő nappal
Megint megöregedett a
nappal, fáradt szemhéját
lassan a városra csukja,
s a hosszú, téli éjszakán
elfeledkezve a sziporkázó
csillagokról, s a Hold
csillagport gyűjtő játékáról,
ragyogó napkeltéről álmodik.
Álmodik páros szenvedélyről,
társas, terített tisztaságról,
gyöngyöző harmóniáról,
s a tiszta emberi szó átható,
ölelő és felemelő csodájáról;
szeme sarkába könny szökik,
érzi: álmát átmenteni hatalma
nincs, s a nappalokba, mint
rozzant vityillóba a penész,
ismét az acsarkodás költözik.
(2014. 01. 10.)
Röghöz kötve
Röghöz kötve
A csiga házával hátán
vándorol, a nyúl hol itt,
hol ott üreget kapar,
a madár ágról-ágra száll,
s bár fészket épít, ha a
kedve, vagy a kényszer
kergeti, tovább áll, elrepül,
s vidám trillával csőrén
él tovább az új tájakon.
Csak mi, emberek, feledjük
a lélekemelő szárnyalást,
szellemünk is gúzsba köti
az önös birtoklási vágy.
Akár körömszakadtig
kapaszkodunk értéknek
gondolt tárgyainkba; leszünk
a szürkeség röghöz kötött,
lánc csörgető rabjai…
(2014. 01. 09.)
Csak botorkálok
Csak botorkálok
Csak araszolva botorkálok a
ködbe burkolódzott éjszakában,
kabátom alá a réseken bekúszik
a nyirkos, bőrt irritáló hideg,
borzongok, orrom bizsereg,
feszül, s szemem könnyezik,
de menni kell, dolgaimat az
időjárás szeszélyéhez nem
igazíthatom. Fülemet, hogy az
esetleges ütközést elkerüljem
élesre hangolom. A magasból
- gyermekkoromban ilyenkor
azt mondták: jön a havazás –
madarak hangja érkezik, szinte
látom ahogy V alakban vonulnak
a vezér után, az okos vadlibák.
(2014. 01. 08.)
Öregség
Öregség
Vánszorognak a percek,
a megszokás pamlagján
elnyúltak a vénülő évek,
hajunk ritkuló szálai akár
a hó, fehérek, s nem látszik
már a pír a ráncos arcokon.
Csontjainkba duzzadt
cammogás költözött, s a
jaj szó szalad leggyakrabban
a szánkra, szemünk szürke-
vagy zöld hályogba öltözött,
s fülünk sem érzékeny a
távolban tomboló harsonákra.
Vánszorognak a percek,
a megszokás pamlagján
elnyúltak a vénülő évek,
de tenyeremben az izgalom
fura fodra futkos, mikor
a kezem bőre alá beégett
emlékezet-mozdulattal a
mélysötétben karodhoz érek.
(2014. 01. 07.)
Mint cseppkövek
Mint cseppkövek
Köd szitál, s akár egy lepelbe,
a homályba burkolódzunk.
Lerakódnak, mint cseppkövek
a befelé hulló, zsigert égető,
és csontot oldó könnyek.
A tengelytörés rémsége riaszt,
Szlalomozunk a kátyúk között.
Lerakódnak, mint cseppkövek
a befelé hulló, zsigert égető,
és csontot oldó könnyek.
Sorokba verődve, a statisztikát
javító „ködlapátolók” vonulnak.
Lerakódnak, mint cseppkövek
a befelé hulló, zsigert égető,
és csontot oldó könnyek.
Üres gyomrú stadion ásít a tolongó,
s közönnyel birkózó tömegre.
Lerakódnak, mint cseppkövek
a befelé hulló, zsigert égető,
és csontot oldó könnyek.
Vérzik szívünk, mert gyermekünk
jobb életet remélve új hazát keres.
Lerakódnak, mint cseppkövek
a befelé hulló, zsigert égető,
és csontot oldó könnyek.
Akár sivatag homokja roszog
az emberi szó fogunk között.
Könnyes szemmel vigadunk; lassan
már önmagunk is megkeményedett,
érzésképtelen cseppkővé szilárdulunk.
(2014. 01. 06.)
Tangó
Tangó
Felzokog a dallam,
a fényes parketton
koppan a sarkam,
a vállak összeérnek,
kezünk kulcsolódik,
lebben a szoknya,
villódznak a térdek,
kacér pillantások
üzennek az éjnek,
a tangó mámoros
zenéjét egy kéjes,
édes csók zárja le.
(2014. 01. 04.)
Köd kavarog
Köd kavarog
Mint hajlott derekú mosónők
teknője fölött a tüdőt szorító,
torkot kaparó, tömény gőz,
tejfehér köd kavarog. A város,
akár szégyenlős, szende lány,
a bájait takaró pendelyt, fogja
szorosan, s megbújik alatta.
Udvarolt neki kissé félszegen
a január eleji napsugár, ám
hiába, nem bírta rábeszélni,
öltözzön lengébb, formáit
tisztábban mutató, szép ruhába,
makacsul ellenállt. Így múlik
el a nap, meresztjük szemünk
mindhiába, s lassan az éji sötét
ereszkedik a szitáló köd nyomába.
(2014. 01. 04.)
Rég elmúlt
Rég elmúlt
Egy dal csendült fülembe,
s akár egy régi film, képek
kezdtek peregni a régmúlt
gyermekkort felidézve.
Csatangoltunk a tavaszi erdő
vadregényes tájain, szinte
hallottuk a gyenge ágak
hegyén a rügyek fakadását,
s szívtuk, tüdőnk telt vele,
a pompázó gyöngyvirág
felhőként úszó, bódító illatát.
Hány csokrot kötöttünk, tán
megszámlálni sem lehetne,
ötven- és száz szálasat, és
játékként fogtuk fel e munkát,
és örömmel raktuk a standra,
ott kerüljön kis kosarakba,
s lányok, asszonyok óvott,
titkokat tudó kis szobáiba.
Egy dal csendült fülembe,
- hálát mond most a szám -
a rég elmúlt időket idézte.
(2014. 01. 03.)
Új év
Új év
Elment ez is. Rácsukódott
a történelmi idő nagy kapuja,
de mint a korábbiaknak,
ennek is tombolósra sikerült
sziporkázó, fényes búcsúja.
Pár órára az utcákra költözött
megannyi maskarába öltözött,
koros és kortalan legény, s
leány, hogy vidáman mulatva
múltját hagyja maga mögött,
- s idegennek és ismerősnek
is kívánva - reménnyel várja
a boldogabb, szerencsés jövőt.
A zene szólt, táncra lendültek
a lábak, az éterben spicces,
kéjes kacajok szitáltak, és
harsogtak a papírtrombiták.
A múló idővel nőtt a lárma,
robbant milliónyi petárda, s
pompázatos színű képeket
festve, szikra-eső fröccsent
a fekete egű, fázós éjszakába.
Mára már múlik a mámor, s
ébredve az álmok bódulatából
érezzük: (kapaszkodik a vállakon)
hiába várjuk a csodát, akarat
és okos tettek kellenek, hogy
feljebb juthassunk a grádicson.
(2014. 01.01.)
Óriáskerék
Óriáskerék
Mint lassan forgó óriáskerék,
olyan az életünk, rajta az évek
a gondolák, melyekben töltjük
napjaink. Itt dolgozunk és
görgetjük mindenféle vágyaink,
míg csendben elszürkülnek
legszebb álmaink. Ám, minden
újabb fordulatnál, amikor a
következő gondolába átülünk,
új reményre gyullad bolond
szívünk, s azt mondjuk őszinte
hittel: sokáig tartott lefele az út,
most már szükséges emelkednie.
(2013. 12. 31.)
Kopogtatott a vég
Kopogtatott a vég
Az év utolsó napján is
asztalomhoz ültem,
az év eseményeit szép
csokorba gyűjtsem. Törtem
fejem, a történéseket
pontos sorrendbe szedjem.
Közben rám sötétült az ég,
ajtómon kopogtatott a vég;
a küszöbömön állt, s egy
színes papírtölcséren dudált,
mint megkergült kakukk,
azt mondogatta: hukk…
Végh Sándor, a régi cimbora,
a hétköznapi hős: szegény,
már negyven éve nős,
neje fülébe addig duruzsolt,
míg pár óra kimenőt kapott.
Ó, mit tesz a vak szerencse,
szesszel dúsított vére hogy
éppen hozzám vezette.
Egy puha párnát kapott,
melyen nagyot durmolhatott.
Majd egy erős kávét ivott,
így már kijózanodva mehetett
haza, ne kelljen pulyka-mérges
asszony oldalán, sompolyogva
az új évbe átballagnia…
(2013. 12. 29.)
Hiába rejted el
Hiába rejted el
Hiába rejted arcodat,
minden megszólalásod
téged mutat, a kép, mit
nézel, visszahat; a zene
melynek ritmusára lábad
táncra perdül, mutatja a
lelkedben élő harmóniát.
A terítő simított rojtja,
melyen ujjad matat, - s
a gondosan elrakott
porszívó is rólad dalol.
A fénylő tükör, ha tőle
távol jársz, dolgozol vagy
pihensz, mutatja alakod,
s kedves, szelíd hangodon
szólalnak meg a bútorok.
Asszony vagy, hát hiába
rejted el örömtől sugárzó,
vagy bánatos, arcodat.
(2013. 12. 28.)
Ködös hajnal
Ködös hajnal
Év végi csendes éjszakán
mokány ködöt fialt a felhő,
s az újszülött azonnal lábra
állt és - kis kópé - elbitangolt,
itt kóborol a házak között,
s akár egy jótékony lepel,
mindent eltakar, s most csak
a vadul verdeső szív ünnepel:
nem látják a vizslató szemek,
- mint héj a diót, úgy ölelnek
a kiflibe görbülő karok – s
hogy az arcokon ül a mámor
gyújtotta pír. S a spicces,
homályos hajnalon az éteri,
felkorbácsolt szenvedély
csók cseréit is titok fedi…
(2013. 12. 28.)
Léleknyugtató
Léleknyugtató
A köznapok satujából ma
kissé kiszöktem, a fantázia
szitakötő szárnyain lebegve
kirándulni mentem, távoli
tengerekhez, hol a hullám
megtörik a magas partfalon.
Egy sziklatömb karjába vett
és dédelgetett, mint kisded
koromban jó anyám, ringatott;
a sós illatú szél hajamba kapott
s permetet szórt homlokomra,
így nyugtatgatva a zaklatott,
kitörni vágyó, gyötrődő lelket.
Néztem a fodrozódó nagy vizet,
víz felett a sebesen futó felleget,
s ahogy az öböl szélárnyékos
tükrén fickándoznak a delfinek.
Aztán lassan minden helyreállt,
elült a háborgás, a nyugalom
megtalált, s én a szárnyakra
visszaszállva röppentem újra
otthont adó kis szobámba.
(2013. 12. 27.)
Szobrok
Szobrok
Játékos kedvű szobrász
márványt faragott, értő
szemmel figyelte, precíz
kézzel véste az anyagot,
simogatta, csiszolta, s a
talapzatra állította az
elkészült két fénylő alakot:
egy fiút és egy leányt.
Szinte érintésnyire, …
ám karjuk nem lendülhet
ölelésre: mozdulatlan,
merev pózba van faragva.
De márvány szemükben él
a vágy, ahogy egymásra
néznek. Zárt ajkuk mögött
nem pereg a nyelv, a szó
bent marad, - csak ünnep,
s főleg karácsony ne lenne,
mert ilyenkor a magányos
kő szív is megszakad…
(2013. 12. 26.)
Akár a ravaszdi
Akár a ravaszdi
Nézd csak, látod, hogy szalad,
kezében már a vándorbot is
apróra vásott, vén szájában a
méregfog is elkopott, kis
táskájába most szép időt rakott,
azt adja át nekünk, miközben
szemlét tartva, még egyszer
visszanéz, és bánatosan búcsút int.
Az erdő alatt már sompolyog,
oson az új, akár ravaszdi róka az
ínycsiklandó tyúkól körül, még
kissé meglapul, hegyezi fülét,
szeme vizslatva körbejár, tizenkét
bugyrát lassan görgeti, az enyhe
időt most kiélvezi, tudja, minden
neki dolgozik, - rajtunk a remény
izgalma uralkodik, - várjuk már,
hogy bugyrait bontogassa, javait
bő kézzel osztogassa, ha majd
a kulisszák mögül a színre lép.
(2013. 12. 25.)
Karácsonyvárás
Karácsonyvárás
Halványul az est, a gyertya
már csak pislogva ég, és itt
az év szép ünnepe; fenyő
költözik a kis szobákba, ágain
a kissé megkopott, sok éves
díszek fityegnek, a hókristályos
üveggömbön még megcsillan
a révedő, tünde fény.
Szememre harmat fátyla ül,
ahogy régvolt karácsonyok
emlékképe nő a gondolatok
közé, s látom gyermek voltom
szájtáti örömét: a népes család
összegyűlt, a díszbe burkolt fa
körül s egy közösen elénekelt dal
még fejünk felett úszó dallamára
az apró csomagocskákat lázzal
bontogattuk. Lelkem reppenni
vágyott, feszítette testemet, mert
a testvérek és anyám, apám
- már sok éve a végtelen utazói –
cseppnyi ajándékom ajkukon
mosollyal, örömmel fogadták.
S most nézem a fogyó gyertya
reszketeg lángját, kis fenyőnk
természet-illatú, tűlevelű ágát,
és várom a csodát: gyermekeim
hogy magamhoz öleljem…
(2013. 12. 23.)
Karácsonykor
Karácsonykor
Amikor köd szitál, vagy hó esik,
s vadul ölelkeznek a mínuszok,
a fogak kocognak, a test remeg,
a bőr feszül, s könnyben úsznak
az összeszűkült fázó szemek, s
jégcsap-xilofonról szólnak a
vacogó, téli, zúzmarás himnuszok;
egy kis fenyővel magunkhoz lopjuk
a természetet, felcicomázzuk, s
s akár hideg szobában is, a szívek
lobogó tábortüzénél összebújva,
megmelegszünk mi emberek.
(2013. 12. 19.)
Rakosgatom
Rakosgatom
Száll az ünnepi zene dallama,
ölel, akár a fenyő illata, s én
rakosgatom a betűket a tiszta,
a makulátlan fehér papírra,
míg valami mód rendeződik,
s a puzle-ból összeáll a kép.
Érdekes e „játék”, mint egy
ünnepi ajándék, elterel kissé
a szürke napok köznapi bajától,
az idegziláló acsarkodástól, s
a szemet élesíti; a ködön át is
éles formákat rajzol a képzelet
keretre feszített vásznára, s
már nem belülről feszít a kín…
Száll az ünnepi zene dallama,
ölel akár a díszektől roskadó,
zöld fenyő áradó illata, s én
rakosgatom a betűket a tiszta,
mindent megőrző fehér papírra.
(2013. 12. 24.)
Tartja még ...
Tartja még …
Gyengülő ujjakkal gyúrom,
mint fazekas a zsíros agyagot,
gyúrom a fásult, képlékeny
napokat; gyorsan pörög a nagy
korong, szétfolyik az anyag,
s tárgyam nem mutat szimmetriát.
Mégis gyúrni, forgatni kell,
bármily elgyengült a kéz, s
púposra görbült már a hát.
Fáradt, és meghajol, ha kell,
de nem hunyászkodik, recseg,
ropog a nyúzott gerinc, de
tartja még, - amíg lehet, - a
betörhetetlen, konok fejet…
(2013. 12. 20.)
Álmos délután
Álmos délután
Valami furcsa álom szállt
fáradt szememre, oly valóságos,
hogy szinte fájt. Egy tündér
lopakodott fél-sötét szobámba,
s incselkedett velem. Itt volt,
éreztem illatát, láttam teste
kecses vonalát, s haja lokniját,
ahogy lebben az enyhe szellő
apró sóhajától. Szívem lüktetett,
dobolt akár a tamtam, a tüdőm
tágult, szinte pattant, abroncs
kellene, hogy ne legyen belőle
szétszabdalt, butácska roncs.
Már ölelném, … eltűnik, s
ha megfognám képzelt kezét,
ujjaim rácsán keze csak áttűnik,
s én markolom a suta semmit...
(2013. 12. 18.)
Síkos a járda
Síkos a járda
Reggelre leesett a köd,
s a hideg aszfaltra fagyott;
tán haragszik rám ? Egy
lépés után hanyatt dobott,
ott fekve csak szám kiabált,
- lábam az ég felé kalimpált –
felállni nem lehet, nem tudok,
de nem is merek, csak jajgatok:
segítsetek emberek. De akik
még járnak, elkerülnek, félnek
hozzám lépve tán ők is leülnek;
vagy csak kuncognak magukban
kárörömmel, hogy sorsuk nem
rokon az enyémmel. S lépdelnek
mint tojásokon, óvatos, csoszogó
talpakon, s egy-egy csusszanás
után libellék sora indul el, s
a kínos mosolyok közé vegyül
néhány elfojtott káromkodás.
Reggelre leesett a köd, s
nagyon csúszik, így köszönt be
a téli nap, s nem alkuszik…
(2013. 12. 18.)
Bánat
Bánat
Táncol az aláhulló,
szél hátán lovagló,
rebbenő levél, az
ág reszketve nézi,
s kíséri sóváran,
nyújtózik a hűtlen
távozó után, tartaná,
hiába. Szívében
dal terem, amit a
bánat komponál, a
hangok elakadnak
a száraz toroknál;
függönyt terít szemére
valami furcsa pára,
a kéreg mögé bújva
ott marad magára…
(2013. 12. 16.)
Szárnyaló dallam
Szárnyaló dallam
Lassú folyón a gondola,-
magasban a léghajó szivarja,-
ringatózva száll felém a szimfónia
áradó, mámorba sodró dallama:
búgó, bús, borús és bársonyos;
szél hárfázik az ágakon,
a magasban egy magányos
madár fuvolázik; azon kapom
magam, hogy elandalodtam,
szárnyal a lelkem is a dallal,
versenyez a gyors röptű sassal;
elkerülnek a fals zajok, mély,
s magas hangok között ingázva
issza szívem a harmóniát.
Fény kúszik át a rácsokon,
arcomra ül, megpihen, súg
fülembe varázslatos, lágy mesét,
a violinkulccsal bíbelődve
rám zárja a zene arany-börtönét.
(2013. 12. 15.)
Bolondos módon
Bolondos módon
Bolondos módon érkezett
a furfangos december,
széles szivárvány-szalagot
kötött a pelyheket szitáló
hófelhők borzos hajába.
S mi bámultuk ámuldozva,
míg tapicskoltunk fázó lábbal
a havas latyakban, a jégprizmán
át az égboltra vetített csodát;
télen a nyár visszakacsintó
apró fintorát, s lelkünkbe
meleg mosolyt ültetett és
kicsit beköltözött a derű...
(2013. 12. 14.)
Ne félj
Ne félj . . .
Ha jön a hideg, a tél,
s nagy pelyhekben hull a hó,
Kedves, -- ne félj.
Tiszta hűséged színét vetíti
a napfénytől csillogó hó felém...
S ahogy a hó dunnája
az ősszel-vetett magnak meleget ad,
hűséged tudata télen is
szívem tavaszát élteti.
Hát ne félj, ha jő a tél,
s nagy pelyhekben hull a hó.
A távolságon át is biztató
meleget hord a szél:
- mely karom helyett átkarol -
szívem harminchat fokos melegét...
Álmos est
Álmos est
Kilopja kezemből a könyvet,
fekete függönyt feszít fejem fölé,
méla mámort mímel; tonnás
terhet terít a szemre, a szemhéj
nyílni képtelen; az agy még
dolgozik, de meg-megbicsaklik,
aprókat cikkan az erőlködésben,
fugát fest a homlok belső falára
ahol egy kusza film pereg.
Rég-látott barátok osonnak elő, a
megelevenednek feledett történetek:
tánccal telt tobzódások, átcsavargott
éjszakák, s csintalan csókok csatája,
mind befér két szemhunyás közé,
így bánik el velem e furcsa, az
éberséget erőltető, álmos est…
(2013. 12. 10.)
Tán betéved
Tán betéved
Szívem ajtaját szélesre tárom,
most minden erre biztat, lépdel
jön karácsony, tán ide is betéved
az elkószált, hűtlen szeretet.
Amerre nézek, minden ragyog,
kirakatok cicomázott tárgyain, s
füzérein futó fény andalog, és
eluralkodik a gyarlók vágyain.
Utcákon, tereken fenyők hevernek,
forralt bort és gesztenyét kínálnak,
hideg szél sodorja a fűszeres illatot,
még egyszer a kérges szív is feldobog.
Felvillan egy csillag a messzi égen,
s a Hold is ezüstösebben ragyog,
a fénydíszekbe öltöztetett város felett
köröznek a képzelt angyalok.
(2013. 12. 08.)
Remete
Remete
Ölel a csend. Kis viskó
béna csendje vesz körül.
A sarkokban portól matt
pókháló feszül, benne a
kiszáradt pók teste függ,
már nem vadászik, nem
jár erre légy, nincs miért
repülnie, az apró morzsa
is elfogyott. A lámpában
nincs kanóc, felesleges, a
petróleum utolsó cseppje
az üveg aljára száradt, s
vaksi szemem előtt csak
a káprázat játssza a fényt.
Elszürkült papírlap fekszik
a rozoga asztalon, fejemet
álmosan lógatom, vaksi
szememre minek az ókula ?,
szavam nem olvassa senki,
kikhez valaha közöm volt,
el tudtak feledni, magamra
hagytak. Elzúg mellettem
a zaklatott világ, a székre
vetem magam, s kiszáradt
tollamra támaszkodom,
gémberedett testemet
rongyokba burkolom.
(2013. 12. 07.)
Mikulás-nap
Mikulás-nap
Cinkos az est, a hangok
suttogva érnek, vágyak
emelkednek a magasba:
nézzük a puttonyt, van-e
dió, mogyoró, s ajándék
benne, hisz szép ünnep
e nap, szent Mikulás
neve napja. Kíváncsian
várjuk a csodát, s vele
az élet százszorszép, üde
gyermeki örömét, lelkünk
oktalan remény-leső, s
kívánja az elérhetetlent.
(2013. 12. 06.)
Hókristály
Hókristály
Az este előttem szélszárnyon
egy kis hókristály repült,
fáradt volt, s megpihenni
a homlokomra ült. Ott a mély
barázdás ráncok közé bújt, s
ez lett a veszte, mert kimúlt;
vére fázó arcomra folyt, s
közben halkan annyit súgott:
megindultak testvérei, egy nagy
csapat, hatalmas a felhőkbe bújva,
jönnek, megszállni a Földet.
Ő nem akarja ezt az inváziót,
ám ellene otthon hiába szólt,
hát a kóbor szél szárnyára szállt,
s akár a hírnök, jött, hogy szóljon
a közelgő veszélyről; s lett belőle
szomorú sorsú, önkéntes kamikaze.
(2013. 12. 06.)
Asszonytorna
Asszonytorna
Csak összeverődünk.
A zene szól, az izmok
megfeszülnek, ritmusra
lép a láb, vadabb lesz
a szív dobbanása, s
lüktető a vér futása,
a lemezkéket csiszolja
a dús oxigén. Játszik a
harmat a fényes homlokon,
feszül a mez a patakzó
hátakon, s bár a tudat
azt súgja: ezt nem lehet,<
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Mai: 150
Tegnapi: 23
Heti: 216
Havi: 1 328
Össz.: 422 084
Látogatottság növelés
Balos - © 2008 - 2025 - balos.hupont.hu