Balos

Baloldali értékeket képviselö honlap

 

Úton feléd

von Béla Sógor, Samstag, 25. Januar 2014 um 19:06

Úton feléd

 

Recseg a hó a talpam alatt,

ahogy feléd indulok, de

hiába kísérnek vad mínuszok,

hozzád így is eljutok. Lehet

szél, vagy hóesés, vihar

cibálhatja testem, az elemeken

magam átverekszem, majd

melletted felmelegszem; az

erekben vadabbul száguld a vér,

mikor lágyan-kedvesen kezed

kezemhez ér. Az út kínját

feledve, megbújok sugárzó

két szemedben, s itt a langy

melegben, mint Naptól a hó:

felolvadok, s gondolataid között

matatva a szívedig eljutok.

(2014. 01. 25.)

Havazik

von Béla Sógor, Freitag, 24. Januar 2014 um 16:30

Havazik

 

Kinyitott az égi pékség,

hombárjából a fehérség

egyre hull, barna, vörös,

aranyszőke, -  ősz szín

esik a fejére, s ahogy a

pelyhek a bőrt elérik, olvadt

folyócskák kísérik. Aztán

csupán egy pillanatra,

megállnak a száj-sarokba’,

s mikor a röpke pihenőnek

vége, az ingnyak mellett

tovább haladva rajzolnak

hűvös mintát mellre és

hasakra. Munkájukat apró,

játékos kacajjal kísérik,  

s a szürke téli égbolt villódzó,

reszkető hidegét közvetítik.

(2014. 01. 24.)

Apró forintok

von Béla Sógor, Donnerstag, 23. Januar 2014 um 16:19

Apró forintok

 

Fiókom rendezgetve

az egyik sarkából némi

aprópénz nézett szemembe:

egy régi alumínium egy- és

egy réz kétforintos érme.

Vádlón, szinte korholón,

- nézését nem felejtem, -

hogy egykor ide rejtettem,

hiszen egy kiló kenyeret,

vagy egy liter tejet vehettem

volna ennyiért… S ma már

mit sem ér. Csak kacat,

ócska lom. Akár a többi

szeméttel ki is dobhatom.

De, megtartom. Legyen csak

figyelemfelkeltő emlék,

ha egyszer az unokáknak

mesélnék az én ifjú koromról,

s melyben éltem, a korról,

megmutathassam, mint ereklyét,

mint ódon múzeumi tárgyakat,

a fiók sarkában talált, apró,

patinássá érett forintokat…

(2014. 01. 23.)

Képzelt utazás

von Béla Sógor, Mittwoch, 22. Januar 2014 um 18:51

Képzelt utazás

 

Ma este a képzelet lóerőit

az álom hintójába fogom,

szerelek rá rebegő-szép

szitakötő szárnyakat, s

az éjszaka sötét leple alatt

valami melegebb vidékre,

napsütötte tájra kocsizom.

Erdei tisztásra, mely mellett

csobog a pisztránggal telt,

hűs patak, a köveken

fodrozódó víz felett apró

pillangók rajzanak, s a

madarak trillázó zenéjére

pajkos mókusok ropják

vad táncukat. Ahol terjeng

a gomba nehéz illata, s moha

kúszik a felhőkbe nyúló,

vastag fák északi oldalára.

Az ágak csúcsán lábat lógató

Nap fésűs aranysugarakkal

cirógatja fáradt arcomat, s

irigykedve nézi, - mert, ugye

jössz velem ? -  téged ölelő,

szárnyaló boldogságomat.

(2014. 01. 22.)

Szobor

von Béla Sógor, Mittwoch, 22. Januar 2014 um 10:13

Szobor

 

Szelíd kamasz volt, egy fruskáért

rajongott,  ám a lány félrelökte,

látványosan kinevette.

 

Akár egy ócska, nyűtt kabátot,

fakó arccal, lelkén teherrel

hordta magán a bánatot.

 

Egy nap, ahogy a várost kerülte,

betévedt egy műterembe

és ez lett a veszte.

 

A készülő tárgyakat nézegette,

simogatta és becézte, hatni

akart a kő szívére.

 

Így telt lassan minden napja, míg

szerelmes lett egy szép szoborba:

álmai nője volt márványba faragva.

 

Szomorú szem, ősz halánték,

vizsla szemek figyelték,

a pisla fényű, fehér szobában

az ápolók gondozásba vették.

(2014. 01. 22.)

Emlékhíd

von Béla Sógor, Dienstag, 21. Januar 2014 um 15:27

Emlékhíd

 

Ma csak céltalan kószáltam,

s szinte öntudatlan a régi

randevúk helyét kutattam;

ott, ahol a folyó az erdővel

találkozik, ahol most a víg

szajkó sem rikoltozik, madár

nem dalol, a csend pihen az

öles fák alatt. De csapong

a zaklatott gondolat, s hidat

ível a múlt, s jelen között.

Itt sétáltunk régen oly sokat,

kémleltük, a fákat, bokrokat,

játszva szedtünk gombát és

vadvirágokat, s cseréltünk

közben pajkos csókokat.

Most akár egy röpke árnyék,

alakod szememre költözött,

itt lebeg, míg pillámon apró,

sós csepp remeg, s valami

maró, őserő szorítja mellemet.  

(2014. 01. 21.)

A kávéház asztalánál

von Béla Sógor, Montag, 20. Januar 2014 um 18:21

A kávéház asztalánál

 

Ücsörgök a kávéház

félhomályba burkolódzó

apró asztalánál, s míg

kávémat kavargatom,

tűnődöm: mióta tiltják

a füstölést, csupán a

cigaretta-hiány kergette

gondolatok kacskaringós

karikáit fújhatom.

Hogy repülnek, szállnak

a magasba, elvegyülnek

a kávé illatával, itt-ott

megállnak, a mosolygós

pincérlány vállára ülnek.

Egy kacér kacsintás után

gyorsan tovább repülnek.

Élményt keresnek, hogy

pótolják a nikotin-hiányt,

szemügyre vesznek minden

asszonyt és leányt: valahány

azt kutatja, vajon melyikük

ajkára bújt a csalfa Múzsa  

alkotást inspiráló buja csókja ?...

(2014. 01. 20)

A hegygerincen

von Béla Sógor, Sonntag, 19. Januar 2014 um 14:43

A hegygerincen

 

Oly apró pont vagyok, amikor

a végtelennek tűnő hegy gerincén

ballagok, ott, hol az égbe nyúló fák

fésülik a borzas felhők őszülő haját.

Napfény csurran a szikrázó, hó-bóbitás

csúcsok között, s az óriás fák fölött

egy fenséges sas repül, szemében a

szabadság lángja ül; akár feszülő

vitorla, szárnya sötéten az égre tárva;

fentről figyeli, őrzi a tájat, akár puli

a békésen legelésző nyájat, kecses

röptének se eleje, se vége, látványa

a megtestesült béke. Az erdő zúgás,

a patak csobbanás csendre int, a

végtelenség tudata meglegyint, s

ahogy a hegygerincen ballagok,

magam is a természetbe olvadok.

(2014. 01. 19.)

Elvárások

von Béla Sógor, Samstag, 18. Januar 2014 um 17:12

Elvárások

 

Ó, női képzetek !... Ha egy férfi

fantáziával áldott, s csak egy

szóval is többet mond, mint az átlag,

a nő már hajlamos ráismerni önmagára...

Pedig mind változó a férfi, - s oly

összetett, mégis: oly egyszerű a nő is...

S mindegyikben azonos az érzés:

a másikat akartja. Lehet-e ez kérdés ?...

S aztán, ha megvan, már mást akar,

s ha nem kapja meg, szinte meghal.

Zsörtölődik, perel, lázong, dúl-fúl,

ellopja a fényt a Naptól, s kesereg,

mily rossz a sorsa, csak az a „másik”

lehetne gyógyító orvosa. S, ó jaj,

ha látja, hogy a férfinak izmainál

nagyobb a lelke, gondolatban már

el is van temetve, hiszen a lélek,

s a lelki élet: női privilégium…

Erős legyen a férfi, s a nőt hordozza

tenyéren;  ha kell, éljen vízen és

kenyéren, de mosollyal arcán álljon

készen,  ha a nő szeszélye kívánja,

álljon a munkapadnál, vagy dőljön

az ágyra, s ne mutassa, kedve lenne

némi gondolkodásra, szolgálja csak

a „gyenge nőt”, s ha úgy hozza a

a kurta gondolat a loknikba csavart,

vagy dauerolt tincsek alatt, álljon

félre, amíg a nő kedvét leli egy új

kalandban. Aztán a kiruccanás,

a flört, ha megszakad, legyen kész

a tettre: vállát tartsa, akár puha

párnát a bánatba bódult fejnek, s

legyen hű medre a kis pataknak:

míg a fájdalom könnyei szaladnak.

(2014. 01. 18.)

 

Este a tónál

von Béla Sógor, Freitag, 17. Januar 2014 um 20:45

Este a tónál

 

A nyugodtnak tűnő tó a nádas

ölébe bújt amint ráborult az

esti, korai sötét, lábukat

lógatják vizére a fodrok elől

fázósan futó, hancúrozó,

kacagó, pajkos kis csillagok.

 

Nincs nyugalom a víz alatt,

nézd a felszíni fodrokat.

Nem csak a szél borzolja fel,

halak mozgása tükörre lel,

a hullámok iránya mutatja,

mint bújnak a halak a hínárba.

 

Reszket a szél is, menedéket

bőrömön, kabátom alatt keres,

játssza az éji zenét, akár egy

zenei virtuóz, mozgása oly heves,

szinte a lábamról is ledönt,

kapaszkodjunk egymásba hát,

az égre ballagó, fátyolos Hold előtt.

(2014. 01. 17.)

Csörren a vekker

von Béla Sógor, Freitag, 17. Januar 2014 um 19:21

Csörren a vekker

 

Csörren  a vekker, felkelünk,

nehézkesen nyitjuk ki szemünk,

a „kell” erős doppingszerünk,

amelynek engedelmeskedünk.

Naponta száz helyre futunk,eltérít

egymástól a gond. Hivatal, gyár

vagy üzletek; óvodába, iskolába,

különórákra visszük a gyermeket,

aztán végezzük  - ha van -  saját

munkánkat. Arcunkra mosolyt

erőltetünk, - ha még bírunk, -  s

a reggeli úton, bár visszafelé,

utolsó erővel újra végigfutunk.

Este, ha magába fogad otthonunk

akár a tenger háborgó hullámai,

a sötétség jótékony paplanja alatt

egymást ölelve álomba olvadunk…

(2014. 01. 17.)

Helyünkre találni

von Béla Sógor, Donnerstag, 16. Januar 2014 um 19:53

Helyünkre találni

 

Ni csak, egy apró kis csavar,

önmagában szinte semmiség,

ócska lomnak tűnhet a sok

kacat között. Akár a hullott

falevél, az értéktelennek hitt

avar fölött. Így élünk mi is,

egyedül értéktelen, néha már

ül a lelkeken a depresszió,

helyünkre találni végre,

ez volna jó, erre tanít minket

a bölcs emlékezet: egy kis

csavar híján is szétesik a

még oly bonyolult  szerkezet.

(2014. 01. 16.)

Enyhe téli délután

von Béla Sógor, Dienstag, 14. Januar 2014 um 15:14

Enyhe téli délután

 

Egy enyhe téli délután a

templom tornyán kószál

egy bágyadt napsugár,

oly tétován és mélabúsan,

a harang is megkondul bele.

Zengő hangja felidézi a

régmúlt gyermekkor varázsát,

sok templomú városom

stafétát futó harangszavát.

Látom a változatos formájú

tornyokat, a patinás, ódon

házakat, s ahogy a kanyargós,

apró utcán egy papírfoszlányt

kerget a pajkos, játszi szél.  

Szinte érzem arcomon a

láz melegét, az első félszeg,

suta csók feledhetetlen, féltve

megőrzött emlékhelyét.

Egy enyhe téli délután a

templom tornyán kószál

egy bágyadt napsugár,

oly tétován és mélabúsan,

szívem is megsajdul bele.

(2014. 01. 14.)

Ne félj a sötéttől

von Béla Sógor, Sonntag, 12. Januar 2014 um 22:59

Ne félj a sötéttől

 

Ne félj a sötéttől, néha

sodor, akár az örvény,

máskor csak felkavar.

Ne törődj a sötéttel. ma

jöjj velem, lámpásként

hozom a legfényesebb

csillagot, hajadba Hold

sugarából kötök díszes

szalagot, s megbújunk az

illatos fenyők árnyékos,

foszforeszkáló oldalánál.

Kezünk összeér, az ujjak

Chopint játszanak a bordák

érzékeny vonalán; a bőrön,

akár langyos tavaszi szellő,

borzongás vonaglik, fel,

a tarkó hajlatáig, aztán

villámként cikázik a bokáig;

a térd megremeg, a tüdő

zilál, a szív dobbanni is

elfelejt, egyetlen lüktetéssel

szinte az ájulásba űz, s a két

láztól felsebzett ajak minket

egy égő csókban összefűz.

Hát ne félj a sötéttől, néha

sodor, akár az örvény, vagy

tengerár, máskor csak felkavar,

a fénylő csillagok kihunynak,

helyettük is szemed ragyog.

(2014. 01. 12.)

Szinkronra hangolódva

von Béla Sógor, Sonntag, 12. Januar 2014 um 18:42

Szinkronra hangolódva

 

Szekrényben, fiókban, életben,

mi mindig keresünk valamit,

fitymálva félrelökjük ami van,

csak a nincs, a lehetne érdekel.

Boldogtalanok vagyunk, ha

vágyaink nem érjük el, s dühös

elégedetlenek, morgó lázongók

bármit megtagadó életünkkel.

A tenger nem azért háborog,

mert mindent nem sodorhat el,

az ég is csak akkor könnyezik,

ha vastag, sötét felhő takarja el.

Becsüld a régit is, nyújts kezed,

magányosan, folyvást válogatva

teljes az életed sohasem lehet, élj

a társakkal  szinkronra hangolódva.

(2014. 01. 12.)

Pihenő természet

von Béla Sógor, Samstag, 11. Januar 2014 um 11:02

Pihenő természet

 

Nézd, ma mily szürke a táj,

mint szemtelen szúnyogok

fülcimpánkat a hideg rágja,

jöjj, lépjünk az apró ösvény

fakó-fehér kavicsára. Csitt,

hangos szóval ne zavarjuk

álmát a szundikáló fáknak,

s bokrok is hadd álmodjanak;

a csendet csupán a csepp

patak sekély vizének fodros

hulláma, mi kristály zenéjével

megtöri. S látod, ott a porban

a patakhoz inni járó őzek

nyoma mutatja: a természet él,

csak pihen, csendben gyűjti

az erőt, hogy tavasszal mindent

lobogó, zöld tűzzel borítson el.

(2014. 01. 11.)

Öregedő nappal

von Béla Sógor, Freitag, 10. Januar 2014 um 15:23

Öregedő nappal

 

Megint megöregedett a

nappal, fáradt szemhéját

lassan a városra csukja,

s a hosszú, téli éjszakán

elfeledkezve a sziporkázó

csillagokról,  s a Hold

csillagport gyűjtő játékáról,

ragyogó napkeltéről álmodik.

Álmodik páros szenvedélyről,

társas, terített tisztaságról,

gyöngyöző harmóniáról,

s a tiszta emberi szó átható,

ölelő és felemelő csodájáról;

szeme sarkába könny szökik,

érzi: álmát átmenteni hatalma

nincs, s a nappalokba, mint

rozzant vityillóba a penész,

ismét az acsarkodás költözik.

(2014. 01. 10.)

Röghöz kötve

von Béla Sógor, Donnerstag, 9. Januar 2014 um 15:28

Röghöz kötve

 

A csiga házával hátán

vándorol, a nyúl hol itt,

hol ott üreget kapar,

a madár ágról-ágra száll,

s bár fészket épít, ha a

kedve, vagy a kényszer

kergeti, tovább áll, elrepül,

s vidám trillával csőrén

él tovább az új tájakon.

Csak mi, emberek, feledjük

a lélekemelő szárnyalást,

szellemünk is gúzsba köti

az önös birtoklási vágy.

Akár körömszakadtig

kapaszkodunk értéknek

gondolt tárgyainkba; leszünk

a szürkeség röghöz kötött,

lánc csörgető rabjai…

(2014. 01. 09.)

Csak botorkálok

von Béla Sógor, Mittwoch, 8. Januar 2014 um 20:43

Csak botorkálok

 

Csak araszolva botorkálok a

ködbe burkolódzott éjszakában,

kabátom alá a réseken bekúszik

a nyirkos, bőrt irritáló hideg,

borzongok, orrom bizsereg,

feszül, s szemem könnyezik,

de menni kell, dolgaimat az

időjárás szeszélyéhez nem

igazíthatom. Fülemet, hogy az

esetleges ütközést elkerüljem

élesre hangolom. A magasból

- gyermekkoromban ilyenkor

azt mondták: jön a havazás –

madarak hangja érkezik, szinte

látom ahogy V alakban vonulnak

a vezér után, az okos vadlibák. 

(2014. 01. 08.)

Öregség

von Béla Sógor, Dienstag, 7. Januar 2014 um 14:57

Öregség

 

Vánszorognak a percek,

a megszokás pamlagján

elnyúltak a vénülő évek,

hajunk ritkuló szálai akár

a hó, fehérek, s nem látszik

már a pír a ráncos arcokon.

Csontjainkba duzzadt

cammogás költözött, s a

jaj szó szalad leggyakrabban

a szánkra, szemünk szürke-

vagy zöld hályogba öltözött,

s fülünk sem érzékeny a

távolban tomboló harsonákra.

Vánszorognak a percek,

a megszokás pamlagján

elnyúltak a vénülő évek,

de tenyeremben az izgalom

fura fodra futkos, mikor

a kezem bőre alá beégett

emlékezet-mozdulattal a

mélysötétben karodhoz érek.

(2014. 01. 07.)

 

Mint cseppkövek

von Béla Sógor, Montag, 6. Januar 2014 um 11:39

Mint cseppkövek

 

Köd szitál, s akár egy lepelbe,

a homályba burkolódzunk.

Lerakódnak, mint cseppkövek

a befelé hulló, zsigert égető,

és csontot oldó könnyek.

 

A tengelytörés rémsége riaszt,

Szlalomozunk a kátyúk között.

Lerakódnak, mint cseppkövek

a befelé hulló, zsigert égető,

és csontot oldó könnyek.

 

Sorokba verődve, a statisztikát

javító „ködlapátolók” vonulnak.

Lerakódnak, mint cseppkövek

a befelé hulló, zsigert égető,

és csontot oldó könnyek.

 

Üres gyomrú stadion ásít a tolongó,

s közönnyel birkózó tömegre.

Lerakódnak, mint cseppkövek

a befelé hulló, zsigert égető,

és csontot oldó könnyek.

 

Vérzik szívünk, mert gyermekünk

jobb életet remélve  új hazát keres.

Lerakódnak, mint cseppkövek

a befelé hulló, zsigert égető,

és csontot oldó könnyek.

 

Akár sivatag homokja roszog

az emberi szó fogunk között.

Könnyes szemmel vigadunk; lassan

már önmagunk is megkeményedett,

érzésképtelen cseppkővé szilárdulunk.

(2014. 01. 06.)

Tangó

von Béla Sógor, Samstag, 4. Januar 2014 um 17:26

Tangó

 

Felzokog a dallam,

a fényes parketton

koppan a sarkam,

a vállak összeérnek,

kezünk kulcsolódik,

lebben a szoknya,

villódznak a térdek,

kacér pillantások

üzennek az éjnek,

a tangó mámoros

zenéjét egy kéjes,

édes csók zárja le.

(2014. 01. 04.)

Köd kavarog

von Béla Sógor, Samstag, 4. Januar 2014 um 14:47

Köd kavarog

 

Mint hajlott derekú mosónők

teknője fölött a tüdőt szorító,

torkot kaparó, tömény gőz,

tejfehér köd kavarog. A város,

akár szégyenlős, szende lány,

a bájait takaró pendelyt, fogja

szorosan, s megbújik alatta.

Udvarolt neki kissé félszegen

a január eleji napsugár, ám

hiába, nem bírta rábeszélni,

öltözzön lengébb, formáit

tisztábban mutató, szép ruhába,

makacsul ellenállt. Így múlik

el a nap, meresztjük szemünk

mindhiába, s lassan az éji sötét

ereszkedik a szitáló köd nyomába.

(2014. 01. 04.)

Rég elmúlt

von Béla Sógor, Freitag, 3. Januar 2014 um 20:28

Rég elmúlt

 

Egy dal csendült fülembe,

s akár egy régi film, képek

kezdtek peregni a régmúlt

gyermekkort felidézve.

Csatangoltunk  a tavaszi erdő

vadregényes tájain, szinte

hallottuk a gyenge ágak

hegyén a rügyek fakadását,

s szívtuk, tüdőnk telt vele,

a pompázó gyöngyvirág

felhőként úszó, bódító illatát.

Hány csokrot kötöttünk, tán

megszámlálni sem lehetne,

ötven- és száz szálasat, és

játékként fogtuk fel e munkát,

és örömmel raktuk a standra,

ott kerüljön kis kosarakba,

s lányok, asszonyok óvott,

titkokat tudó kis szobáiba.

Egy dal csendült fülembe,

- hálát mond most a szám -

a rég elmúlt időket idézte.

(2014. 01. 03.)

Új év

von Béla Sógor, Mittwoch, 1. Januar 2014 um 18:10

Új év

 

Elment ez is. Rácsukódott

a történelmi idő nagy kapuja,

de mint a korábbiaknak,

ennek is tombolósra sikerült

sziporkázó, fényes búcsúja.

Pár órára az utcákra költözött

megannyi maskarába öltözött,

koros és kortalan legény, s

leány, hogy vidáman mulatva

múltját hagyja maga mögött,

- s idegennek és ismerősnek

is kívánva -  reménnyel várja

a boldogabb, szerencsés jövőt.

A zene szólt, táncra lendültek

a lábak, az éterben spicces,

kéjes kacajok szitáltak, és

harsogtak a papírtrombiták.

A múló idővel nőtt a lárma,

robbant milliónyi petárda, s

pompázatos színű képeket

festve, szikra-eső fröccsent

a fekete egű, fázós éjszakába.

Mára már múlik a mámor, s

ébredve az álmok bódulatából

érezzük: (kapaszkodik a vállakon)

hiába várjuk a csodát, akarat

és okos tettek kellenek, hogy

feljebb juthassunk a grádicson.

(2014. 01.01.)

Óriáskerék

von Béla Sógor, Dienstag, 31. Dezember 2013 um 20:25

Óriáskerék

 

Mint lassan forgó óriáskerék,

olyan az életünk, rajta az évek

a gondolák, melyekben töltjük

napjaink. Itt dolgozunk és

görgetjük mindenféle vágyaink,

míg csendben elszürkülnek

legszebb álmaink. Ám, minden

újabb fordulatnál, amikor a

következő gondolába átülünk,

új reményre gyullad bolond

szívünk, s azt mondjuk őszinte

hittel: sokáig tartott lefele az út,

most már szükséges emelkednie.

(2013. 12. 31.)

Kopogtatott a vég

von Béla Sógor, Sonntag, 29. Dezember 2013 um 10:36

Kopogtatott a vég

Az év utolsó napján is

asztalomhoz ültem,

az év eseményeit szép

csokorba gyűjtsem. Törtem

fejem, a történéseket

pontos sorrendbe szedjem.

Közben rám sötétült az ég,

ajtómon kopogtatott a vég;

a küszöbömön állt, s egy

színes papírtölcséren dudált,

mint megkergült kakukk,

azt mondogatta: hukk…

Végh Sándor, a régi cimbora,

a hétköznapi hős: szegény,

már negyven éve nős,

neje fülébe addig duruzsolt,

míg pár óra kimenőt kapott.

Ó, mit tesz a vak szerencse,

szesszel dúsított vére hogy

éppen hozzám vezette.

Egy puha párnát kapott,

melyen nagyot durmolhatott.

Majd egy erős kávét ivott,

így már kijózanodva mehetett

haza, ne kelljen pulyka-mérges

asszony oldalán, sompolyogva

az új évbe átballagnia…

(2013. 12. 29.)

Hiába rejted el

von Béla Sógor, Samstag, 28. Dezember 2013 um 20:20

Hiába rejted el

Hiába rejted arcodat,

minden megszólalásod

téged mutat, a kép, mit

nézel, visszahat; a zene

melynek ritmusára lábad

táncra perdül, mutatja a

lelkedben élő harmóniát.

A terítő simított rojtja,

melyen ujjad matat, -  s

a gondosan elrakott

porszívó is rólad dalol.

A fénylő tükör, ha tőle

távol jársz, dolgozol vagy

pihensz, mutatja alakod,

s kedves, szelíd hangodon

szólalnak meg a bútorok.

Asszony vagy, hát hiába

rejted el örömtől sugárzó,

vagy bánatos, arcodat.

(2013. 12. 28.)

Ködös hajnal

von Béla Sógor, Samstag, 28. Dezember 2013 um 10:43

Ködös hajnal

 

Év végi csendes éjszakán

mokány ködöt fialt a felhő,

s az újszülött azonnal lábra

állt és - kis kópé -  elbitangolt,

itt kóborol a házak között,

s akár egy jótékony lepel,

mindent eltakar, s most csak

a vadul verdeső szív ünnepel:

nem látják a vizslató szemek,

- mint héj a diót, úgy ölelnek

a kiflibe görbülő karok –  s

hogy az arcokon ül a mámor

gyújtotta pír.  S a spicces,

homályos hajnalon az éteri,

felkorbácsolt  szenvedély

csók cseréit is titok fedi…

(2013. 12. 28.)

Léleknyugtató

von Béla Sógor, Freitag, 27. Dezember 2013 um 14:47

Léleknyugtató

 

A köznapok satujából ma

kissé kiszöktem, a fantázia

szitakötő szárnyain lebegve

kirándulni mentem, távoli

tengerekhez, hol a hullám

megtörik a magas partfalon.

Egy sziklatömb karjába vett

és dédelgetett, mint kisded

koromban jó anyám, ringatott;

a sós illatú szél hajamba kapott

s permetet szórt homlokomra,

így nyugtatgatva a zaklatott,

kitörni vágyó, gyötrődő lelket.

Néztem a fodrozódó nagy vizet,

víz felett a sebesen futó felleget,

s ahogy az öböl szélárnyékos

tükrén fickándoznak a delfinek.

Aztán lassan minden helyreállt,

elült a háborgás, a nyugalom

megtalált, s én a szárnyakra

visszaszállva röppentem újra

otthont adó kis szobámba.

(2013. 12. 27.)

Szobrok

von Béla Sógor, Donnerstag, 26. Dezember 2013 um 17:44

Szobrok

 

Játékos kedvű szobrász

márványt faragott, értő

szemmel figyelte, precíz

kézzel véste az anyagot,

simogatta, csiszolta, s a

talapzatra állította az

elkészült két fénylő alakot:

egy fiút és egy leányt.

Szinte érintésnyire, …

ám karjuk nem lendülhet

ölelésre:  mozdulatlan,

merev pózba van faragva.

De márvány szemükben él

a vágy, ahogy egymásra

néznek. Zárt ajkuk mögött

nem pereg a nyelv, a szó

bent marad, - csak ünnep,

s főleg karácsony ne lenne,

mert ilyenkor a magányos

kő szív is megszakad…

(2013. 12. 26.)

Akár a ravaszdi

von Béla Sógor, Mittwoch, 25. Dezember 2013 um 16:08

Akár a ravaszdi

 

Nézd csak, látod, hogy szalad,

kezében már a vándorbot is

apróra  vásott, vén szájában a  

méregfog is elkopott, kis

táskájába most szép időt rakott,

azt adja át nekünk, miközben

szemlét tartva, még egyszer

visszanéz, és bánatosan búcsút int.

Az erdő alatt már sompolyog,

oson az új, akár ravaszdi róka az

ínycsiklandó tyúkól körül, még

kissé meglapul, hegyezi fülét,

szeme vizslatva körbejár, tizenkét

bugyrát lassan görgeti, az enyhe

időt most kiélvezi, tudja, minden

neki dolgozik,  - rajtunk a remény

izgalma uralkodik, -  várjuk már,

hogy bugyrait bontogassa, javait

bő kézzel osztogassa, ha majd

a kulisszák mögül a színre lép.

(2013. 12. 25.)

Karácsonyvárás

von Béla Sógor, Montag, 23. Dezember 2013 um 17:07

Karácsonyvárás

 

Halványul az est, a gyertya

már csak pislogva ég, és itt

az év szép ünnepe; fenyő

költözik a kis szobákba, ágain

a kissé megkopott, sok éves

díszek fityegnek, a hókristályos

üveggömbön még megcsillan

a révedő, tünde fény.

Szememre harmat fátyla ül,

ahogy régvolt karácsonyok

emlékképe nő a gondolatok

közé, s látom gyermek voltom

szájtáti örömét: a népes család

összegyűlt, a díszbe burkolt fa

körül s egy közösen elénekelt dal

még fejünk felett úszó dallamára

az apró csomagocskákat lázzal

bontogattuk. Lelkem reppenni

vágyott, feszítette testemet, mert

a testvérek és anyám, apám 

- már sok éve a végtelen utazói –

cseppnyi ajándékom ajkukon

mosollyal, örömmel fogadták.

S most nézem a fogyó gyertya  

reszketeg lángját, kis fenyőnk

természet-illatú, tűlevelű ágát,

és várom a csodát: gyermekeim

hogy magamhoz öleljem…

(2013. 12. 23.)

Karácsonykor

von Béla Sógor, Donnerstag, 19. Dezember 2013 um 16:44

Karácsonykor

 

Amikor köd szitál, vagy hó esik,

s vadul ölelkeznek a mínuszok,

a fogak kocognak, a test remeg,

a bőr feszül, s könnyben úsznak

az összeszűkült fázó szemek, s

jégcsap-xilofonról szólnak a

vacogó, téli, zúzmarás himnuszok;

egy kis fenyővel magunkhoz lopjuk

a természetet, felcicomázzuk, s

s akár hideg szobában is, a szívek

lobogó tábortüzénél összebújva,

megmelegszünk  mi emberek.

(2013. 12. 19.)

 

Rakosgatom

von Béla Sógor, Dienstag, 24. Dezember 2013 um 20:04

Rakosgatom

Száll az ünnepi zene dallama,

ölel, akár a fenyő illata, s én

rakosgatom a betűket a tiszta,

a makulátlan fehér papírra,

míg valami mód rendeződik,

s a puzle-ból összeáll a kép.

Érdekes e „játék”, mint egy

ünnepi ajándék, elterel kissé

a szürke napok köznapi bajától,

az idegziláló acsarkodástól, s

a szemet élesíti; a ködön át is

éles formákat rajzol a képzelet

keretre feszített vásznára, s

már nem belülről feszít a kín…

Száll az ünnepi zene dallama,

ölel akár a díszektől roskadó,

zöld fenyő áradó illata, s én

rakosgatom a betűket a tiszta,

mindent megőrző fehér papírra.

(2013. 12. 24.)

Tartja még ...

von Béla Sógor, Freitag, 20. Dezember 2013 um 17:10

Tartja még …

 

Gyengülő ujjakkal gyúrom,

mint fazekas a zsíros agyagot,

gyúrom a fásult, képlékeny

napokat;  gyorsan pörög a nagy

korong, szétfolyik az anyag,

s tárgyam nem mutat szimmetriát.

Mégis gyúrni, forgatni kell,

bármily elgyengült a kéz, s

púposra görbült már a hát.

Fáradt, és meghajol, ha kell,

de nem hunyászkodik, recseg,

ropog a nyúzott gerinc, de

tartja még, - amíg lehet, -  a

betörhetetlen, konok fejet…

(2013. 12. 20.)

Álmos délután

von Béla Sógor, Mittwoch, 18. Dezember 2013 um 21:04

Álmos délután

 

Valami furcsa álom szállt

fáradt szememre, oly valóságos,

hogy szinte fájt. Egy tündér

lopakodott fél-sötét szobámba,  

s incselkedett velem. Itt volt,

éreztem illatát, láttam teste

kecses vonalát, s haja lokniját,

ahogy lebben az enyhe szellő

apró sóhajától. Szívem lüktetett,

dobolt akár a tamtam, a tüdőm

tágult, szinte pattant, abroncs

kellene, hogy ne legyen belőle

szétszabdalt, butácska roncs.

Már ölelném, … eltűnik, s

ha megfognám képzelt kezét,

ujjaim rácsán keze csak áttűnik,

s én markolom a suta semmit...

(2013. 12. 18.)

Síkos a járda

von Béla Sógor, Mittwoch, 18. Dezember 2013 um 15:14

Síkos a járda

 

Reggelre leesett a köd,

s a hideg aszfaltra fagyott;

tán haragszik rám ? Egy

lépés után hanyatt dobott,

ott fekve csak szám kiabált,

- lábam az ég felé kalimpált –

felállni nem lehet, nem tudok,

de nem is merek, csak jajgatok:

segítsetek emberek. De akik

még járnak, elkerülnek, félnek

hozzám lépve tán ők is leülnek;

vagy csak kuncognak magukban

kárörömmel, hogy sorsuk nem

rokon az enyémmel. S lépdelnek

mint tojásokon, óvatos, csoszogó

talpakon, s egy-egy csusszanás

után libellék sora indul el, s

a kínos mosolyok közé vegyül

néhány elfojtott káromkodás.

Reggelre leesett a köd, s

nagyon csúszik, így köszönt be

a téli nap, s nem alkuszik…

(2013. 12. 18.)

Bánat

von Béla Sógor, Montag, 16. Dezember 2013 um 19:37

Bánat

 

Táncol az aláhulló,

szél hátán lovagló,

rebbenő levél, az

ág reszketve nézi,

s kíséri sóváran,

nyújtózik a hűtlen

távozó után, tartaná,

hiába. Szívében

dal terem, amit a

bánat komponál, a

hangok elakadnak

a száraz toroknál;

függönyt terít szemére

valami furcsa pára,

a kéreg mögé bújva

ott marad magára…

(2013. 12. 16.)

Szárnyaló dallam

von Béla Sógor, Sonntag, 15. Dezember 2013 um 11:23

Szárnyaló dallam

 

Lassú folyón a gondola,-

magasban a léghajó szivarja,-

ringatózva száll felém a szimfónia

áradó, mámorba sodró dallama:

búgó, bús, borús és bársonyos;

szél hárfázik az ágakon,

a magasban egy magányos

madár fuvolázik; azon kapom

magam, hogy elandalodtam,

szárnyal a lelkem is a dallal,

versenyez a gyors röptű sassal;

elkerülnek a fals zajok, mély,

s magas hangok között ingázva

issza szívem a harmóniát.

Fény kúszik át a rácsokon,

arcomra ül, megpihen, súg

fülembe varázslatos, lágy mesét,

a violinkulccsal bíbelődve

rám zárja a zene arany-börtönét.

(2013. 12. 15.)

Bolondos módon

von Béla Sógor, Samstag, 14. Dezember 2013 um 10:53

Bolondos módon

 

Bolondos módon érkezett

a furfangos december,

széles szivárvány-szalagot

kötött a pelyheket szitáló

hófelhők borzos hajába.

S mi bámultuk ámuldozva,

míg tapicskoltunk fázó lábbal

a havas latyakban, a jégprizmán

át az égboltra vetített csodát;

télen a nyár visszakacsintó

apró fintorát, s lelkünkbe

meleg mosolyt ültetett és

kicsit beköltözött a derű...

(2013. 12. 14.)

Ne félj

von Béla Sógor, Donnerstag, 12. Dezember 2013 um 10:15

Ne félj  . . .

 

Ha jön a hideg, a tél,

s nagy pelyhekben hull a hó,

Kedves, --  ne félj.

Tiszta hűséged színét vetíti

a napfénytől csillogó hó felém...

S ahogy a hó dunnája

az ősszel-vetett magnak meleget ad,

hűséged tudata télen is

szívem tavaszát élteti.

Hát ne félj, ha jő a tél,

s nagy pelyhekben hull a hó.

A távolságon át is biztató

meleget hord a szél:

 

-  mely karom helyett átkarol  -

szívem harminchat fokos melegét...

Álmos est

von Béla Sógor, Dienstag, 10. Dezember 2013 um 10:47

Álmos est

 

Kilopja kezemből a könyvet,

fekete függönyt feszít fejem fölé,

méla mámort mímel; tonnás

terhet terít a szemre, a szemhéj

nyílni képtelen; az agy még

dolgozik, de meg-megbicsaklik,

aprókat cikkan az erőlködésben,

fugát fest a homlok belső falára

ahol egy kusza film pereg. 

Rég-látott barátok osonnak elő, a

megelevenednek feledett történetek:

tánccal telt tobzódások, átcsavargott

éjszakák, s csintalan csókok csatája,

mind befér két szemhunyás közé,

így bánik el velem e furcsa, az

éberséget erőltető, álmos est…

(2013. 12. 10.)

Tán betéved

von Béla Sógor, Sonntag, 8. Dezember 2013 um 22:50

Tán betéved

 

Szívem ajtaját szélesre tárom,

most minden erre biztat, lépdel

jön karácsony, tán ide is betéved

az elkószált, hűtlen szeretet.

 

Amerre nézek, minden ragyog,

kirakatok cicomázott tárgyain, s

füzérein futó fény andalog, és

eluralkodik a gyarlók vágyain.

 

Utcákon, tereken fenyők hevernek,

forralt bort és gesztenyét kínálnak,

hideg szél sodorja a fűszeres illatot,

még egyszer a kérges szív is feldobog.

 

Felvillan egy csillag a messzi égen,

s a Hold is ezüstösebben ragyog,

a fénydíszekbe öltöztetett város felett

köröznek a képzelt angyalok.

(2013. 12. 08.)

Remete

von Béla Sógor, Samstag, 7. Dezember 2013 um 19:29

Remete

 

Ölel a csend. Kis viskó

béna csendje vesz körül.

A sarkokban portól matt

pókháló feszül, benne a

kiszáradt pók teste függ,

már nem vadászik, nem

jár erre légy, nincs miért

repülnie, az apró morzsa

is elfogyott. A lámpában

nincs kanóc, felesleges, a

petróleum utolsó cseppje

az üveg aljára száradt, s

vaksi szemem előtt csak

a káprázat játssza a fényt.

Elszürkült papírlap fekszik

a rozoga asztalon, fejemet

álmosan lógatom,  vaksi

szememre minek az ókula ?,

szavam nem olvassa senki,

kikhez valaha közöm volt,

el tudtak feledni, magamra

hagytak. Elzúg mellettem

a zaklatott világ, a székre

vetem magam, s kiszáradt

tollamra támaszkodom,

gémberedett testemet

rongyokba burkolom.

(2013. 12. 07.)


 

Mikulás-nap

von Béla Sógor, Freitag, 6. Dezember 2013 um 18:12

Mikulás-nap

 

Cinkos az est, a hangok

suttogva érnek, vágyak

emelkednek a magasba:

nézzük a puttonyt, van-e

dió, mogyoró, s ajándék

benne, hisz szép ünnep

e nap, szent Mikulás

neve napja. Kíváncsian

várjuk a csodát, s vele

az élet százszorszép, üde  

gyermeki örömét, lelkünk

oktalan remény-leső, s

kívánja az elérhetetlent.

(2013. 12. 06.)

Hókristály

von Béla Sógor, Freitag, 6. Dezember 2013 um 10:09

Hókristály

 

Az este előttem szélszárnyon

egy kis hókristály repült,

fáradt volt, s megpihenni

a homlokomra ült. Ott a mély

barázdás ráncok közé bújt, s

ez lett a veszte, mert kimúlt;

vére fázó arcomra folyt, s

közben halkan annyit súgott:

megindultak testvérei, egy nagy

csapat, hatalmas a felhőkbe bújva,

jönnek, megszállni a Földet.

Ő nem akarja ezt az inváziót,

ám ellene otthon hiába szólt,

hát a kóbor szél szárnyára szállt,

s akár a hírnök, jött, hogy szóljon

a közelgő veszélyről; s lett belőle

szomorú sorsú, önkéntes kamikaze.

(2013. 12. 06.)

Asszonytorna

von Béla Sógor, Mittwoch, 4. Dezember 2013 um 19:01

Asszonytorna

 

Csak összeverődünk.

A zene szól, az izmok

megfeszülnek, ritmusra

lép a láb, vadabb lesz

a szív dobbanása, s

lüktető a vér futása,

a lemezkéket csiszolja

a dús oxigén. Játszik a

harmat a fényes homlokon,

feszül a mez a patakzó

hátakon, s bár a tudat

azt súgja: ezt nem lehet,<





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 149
Tegnapi: 160
Heti: 309
Havi: 2 915
Össz.: 209 168

Látogatottság növelés
Oldal: Versek Bélától IX
Balos - © 2008 - 2017 - balos.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: popper péter orbán viktorról - Vatera.hu