Balos

Baloldali értékeket képviselö honlap

 

Lefojtva

Lefojtva

 

Akár pitypang virága,

mit ezer sugárban

elrepít a szél; tobzódó,

tüzes petárda-csillagok

az ünnepi éj egén,

villóznak, röpködnek

változás igenlő sóhajok,

s kapaszkodnak utánuk

az érlelő gondolatok.

Minden idegszál feszül

s készenlétben áll,

hogy tettekre váltsa majd

a beérett időben mind

a felgyülemlett őserőt,

s kerteljen a basáskodó

bugrisoknak örök temetőt.

(2014. 11. 30.)

Búcsúzik november

Búcsúzik november

 

Lassú ködpermetben, vacogva fürdik

− akár hajnali harmatban a tavasz

pompázó, tarka virágai −  november,

már megvannak számlálva napjai,

lába tocsog a tóvá-érett hideg vizekben.

Készülődik. Helyét át kell adnia a

fényekkel érkező, lopakodó decemberi

bőrig hatoló vacogásnak. Alapozzák

már a szánnal járható légi utakat;

a rénszarvasok  már vadul topognak,

orruk lyukán a gőz kicsap; ék-alakba

rendeződve a hangoskodó darvak

délfelé vonulnak, s az egymást ölelő,

összeboruló felhőpaplanokból kitör,

alávitorlázik, gyermekek öröme, a hó.

(2014. 11. 28.)

Feszítsük össze

Feszítsük össze

 

Az utat naponta járjuk,

naponta botlik a láb,

keressük a jót, vagy tán

csak önmagunk, hiszen

mindig elégedetlenek,

békétlenek vagyunk.

Ki kellene már mondanunk

az alig kimondhatót,

ingoványos minden út,

melyen magunk vagyunk.

Hogy egymás nélkül

elbitangolunk, vagy

süllyedünk, mert egyenként

vagy magunkban, − régi

törvény, −  élni sem tudunk.

Fogjuk meg hát szorosan

a felénk nyújtott kezet,  

ne tartson vissza finnyás

orrunk, e fura szerkezet.

Itt az alkalom, tegyük

mindahányan, amit lehet,

vagy minket a kaján képű

sors kacagva eltemet.

Az utat naponta járjuk,

naponta botlik a láb,

feszítsük össze a vállakat,

és így menjünk tovább.

(2014. 11. 27.)

Késélezőnél

Késélezőnél

 

A fényes penge sikít, zokog,

záporoznak róla tüzes csillagok,

húsába mar a ragasztott homok,

ahogy alatta az érdes kő forog.

 

Kopik a fém, de ahogy néz felém,

büszkeséget ül simuló felszínén,

az értő munkás óvatos kezén

éles szerszámmá érik az acél.

 

Szelíden a széles polcra fekszik,

testén a fény a porral vetekszik,

s magányában arról álmodik ,

hamarosan szilárd anyagot hasít.  

(2014. 11. 26.)

Tekinteteddel

Tekinteteddel

 

Ahogy jöttél a kerten át,

szél lebbentette szép ruhád,

meghajoltak a nyíló virágok,

járásod, alakod csodálták.

 

S mos itt vagy, beragyogod

kis szobám, s tekinteteddel

öröm-virágot ültetsz kérges,

rég elnehezült szívembe.

(2014. 11. 26.)

Eldobott kavics

Eldobott kavics

 

A járda törött-szürkébe öltözött,

így kanyarog úttest és zöld között.

Sebes hátán kopott aszfaltdarab,

az úthenger múlt emlékébe harap.

 

Szegélykövén hever egy kis kavics,

mozdulni, rést tölteni kedve nincs,

ám, törött élén ha csillan némi fény,

eszébe jut egy elmúlt kis regény.

 

Még ifjú volt, szikla-anyja éppen

csak elengedte kis kezét, s ekképpen

végtelen világmegváltó útra lépett, s

eszköz lett egy apró emberke kezében.

 

Lendült a kéz, s ő repült akár a szél,  

lyukat ütött egy kis ház szép szemén.

Fülében itt cseng most is, felém

ezt súgja: a siketítő, éles csörrenés.

(2014. 11. 25.)v

 

Zsongás

Zsongás

 

November van. Kihűlt

szobámban az óra sem üt,

nem hallható a modern,

alig villanó szerkezet.

De hiába ütne, ketyegne,

úgysem hallanám, látásom,

hallásom helyére befészkelt,

s fájón, szélesen elterült,

s az erővel is ellenszegült

egy fura vírus, s zúg fejemben

akár a himnusz, egy monoton,

zsongás. Kényszer az, hogy

magamba nézek, s a köz-

és közösség helyett gyenge

önmagam, s esendő testem

fogja lettem, hiszen a láz

oson a szervezetben.

(2014. 11. 24.)

Gyertya fénye lobban

Gyertya fénye lobban

 

Ránk hajol a kormos est,

jöjj mellém. állj ide, az

ablakon át nézzük, amint

a város minden szeglete

homály-kabátba öltözik.

Csontváz-ágak mutatnak

a bújócskázó csillagokra,

s a házak tükrös ablakába  

villódzó villanyfény költözik.

De nézd, ott, egy ablak mint

bújik meg a kis sarokban, s

mögötte gyertya fénye lobban,

lábujjhegyre állva ágaskodik.

Mellette egy gyermek sír.

Az éhség csalta elő könnyeit,

csak szipog, nem zokog.

Megszokta már, száját hogy

nem csókolja tejes pohár,

s a konyhából mikor, ki tudja,

− morzsát lehullni hiába vár − 

megszökött a szorgos hangya.

Elmorzsolva lelke gyöngyeit,

az ölelő paplan alá bújik,

s ha elszenderül, meleg ruháról,

fényes, új cipőről álmodik,

s reggelre kelve egy kis szelet

hamuban sült reménnyel jóllakik.

(2014. 11. 23.)

Mi vár reánk

Mi vár reánk

 

Erdő-mélyi csendes kis tavon

ringunk egy aprócska csónakon,

kezed kezemben, fejed vállamon,

szemünk legel álmos árnyakon.

Túl vagyunk már a nap felén,

és életünk hosszú, sivár telén,

az ifjúság hóbortos hevén, az

ágakon már enyhe szél zenél.

Vízen az apró fodrokat, azúr égen

a felhőrojtokat, szád szögletén

az apró, bohókás ráncokat, hajad

fonatában a fakult szálakat nézem,

s hosszan, tűnődve elmerengek ,

egy apró ölelésre eléd térdelek,

s fáj az érzés: hogy felébredek.

Erdő-mélyi csendes kis tavon

ringunk egy aprócska csónakon,

kezed kezemben, fejed vállamon,

mi vár reánk, túl az álmokon ?

(2014. 11. 22.)

Csendes séta

Csendes séta

 

Visszaosont még egy röpke csókra,

sugarat ültetett gond-ráncos, fáradt

homlokomra, beletúrt gyér hajamba,

s mint anya kisdedét, lágyan ringatott.

Elült a zaj, csak az enyhe fény percegett,

akár a szú ha a fában serényen dolgozik;

szürkévé lett a sétány, a mókusok is

mind odvakba menekültek, a tó reszkető,

fodros vizéről a vadludak elrepültek;

a parton csupán néhány kitartó, hű kacsa

tollászkodik, s a sétálóktól remél némi

odavetett alamizsnát. De léptek ritkán

törik meg a lassú délután ólmos perceit,

csak a vágy harap a néma, suta semmibe,

s belopódzik a ropogó,sajgó hátgerincbe.

Visszaosont még egy röpke csókra,

sugarat ültetett gond-ráncos, fáradt

homlokomra, beletúrt gyér hajamba,

a novemberi Nap, s csendesen itt hagyott.

(2014. 11. 21.)

 

Ucán, '14.

Utcán, ’14.

 

A göndör, fekete fürtök alól

kikandikál két apró, könnyel

mosott, fényes antracit;

a bájos arcon maszat virít,

csak az apró kéz zár ökölbe,

s az éhség gyomorszorító,

fura görcse; az apró testben

gyökeret ereszt, sötét virágot

hajt a bénult, néma fájdalom.

(2014. 11. 20.)

Ragyogó szemek

Ragyogó szemek

 

Mintha élő szemek, akár

ha lenne sarokba húzódó,

pajzán titkokról pusmogó,

huncut lányok szeme,

a csillagok úgy ragyognak,

mosolyuk a kifli-görbe Hold.

Sugaruk gyérülő hajamba ér,

s a sötét, kristályossá hűlt,

borzongós éjszakában

ölelő ágyamig kísér.

(2014. 11. 20.)

Elszelelt

Elszelelt

 

Réges-régen, amikor még

gomolyfelhők legeltek

az égen, amikor faragott

vándorbottal sétált a Hold,

huncutul kacsintottak rám

a ragyogó csillagok; tavak

partján susogtak a fák, s

ágaik között a szél dalolt;

a fűzfa ága  − akár szomjas

kutya nyelve a tálban –

a tóban lefetyelt, és sóhajára

a nád buzogánya felelt;

amikor egy vad pillantás

szívemben tüzet rakott,

s forró vér ömlött, keringett

a fáradhatatlan végtagokban;

a bőr borzongott hajnalonként,

mikor a kúszó-lopódzó árnyék

ajtómig kísért, s kis szobámba

a táncos mámor tartott velem;

nem tudtam még, ezt a kort

kellene üstökön ragadnom.

Mára, akár a nyár, elszelelt.

(2014. 11. 19.)

Névnapodon

Névnapodon

 

Nem mondom naponta,

csak folyást hordom itt

lelkem hű lakójaként,  

segíti a szívdobbanást,

s a vér futását. Égbolton

a csillagok, ragyognak

akkor is, mikor a Nap

fényüket szemünk elől

eltakarja. Hozzátartozik,

mint fához ága. Így él

agyamban, mélyen

a barázdák zugában,

s hangot csupán akkor  

ad, mikor a naptár betűje

sugallja, hogy köszöntselek,

igen, ekkor kimondom mi

szervesen egybeforrt veled,

s lelkem lakója, szép neved.

(2014. 11. 17.)

Dallammá fonódva

Dallammá fonódva

 

Tünde fátylat feszít körém,

lágyan ringat és andalít,

a szívet rándítva görcsbe,

egyszerre vonz és taszít.

Apró futam a zongorán,

csendes, alig hallható,

mint mikor macska jár

a szőnyegen óvatos-puhán;

s mint légyzümmögés,

ahogy szalad az enyhe szél

a hárfa húrjain; bekúszik

a bőr alá, ott lubickol

a test rostjain; a hangok

dallammá fonódva áradnak

akár a tenger hullámai;

testet, lelket ölelve-emelve,

hogy borzongunk bele,

könnyet ültet szemünkbe

a hömpölygő, éltető zene.

(2014. 11. 17.)

Gyengéd kéz alatt

Gyengéd kéz alatt

 

Formás alakja hogy pörög,

siklik a nedves ujjbegyek

között, könnyed és légies,

harmonikus a körbe-tánca.

Gömbölyded test, hattyú

nyak, az egyszerű anyag

égi románca; s mily csoda,

a gyengéd kéztől elsimul

valamennyi ránca; csillan

a szem, a bőrön borzongás

szalad, az alkotás fura láza

megszakad, s a kész darab

szikkadáshoz sorba áll.

Fénye lassan hervad el,

a szellő ahogy szép testét

ölelve, a nedveken legel,

s már csak az égetésre vár

az amforát utánzó váza.

(2014. 11. 15.)

 

Nem lobog

Nem lobog

 

Nem lobog, csak pislog

a láng. Fura gázok és gőzök

ölelik friss oxigén helyett.

Fékezett habzásúvá vált

a vágy is, a napfürdőző

tenger, s  pálmaág csak

szép képeslapról integet;   

konyhától szobáig utazom

naponta, e viszonylatra

váltok retúrjegyet, mégis

egyre többek szemében

én vagyok a Krőzus, s

foglalnának mellettem

helyet, hisz nem ér a szél,

s tető van fejem felett.  

(2014. 11. 15.)

Tiszta éjszakában

Tiszta éjszakában

 

A hűvös, tiszta éjszakában

sorakoznak az utca-fények,

bálban a szép lányokat váró

sóvár legények, s a sötétbe

csomagolt égre nézve, halkan

mormolják  − egy langyos,

szellővé fonódó sóhajtól

kísérve  −  a hozsannát, hogy

lebomlott róluk a köd-kabát.

Nézik egymást, s az árnyékba

burkolódzó, opálos szemű

házakat, s fény-ujjakkal

írják le a rejtett vágyakat.

Nézem ezt a furcsa képet,

s megrohannak az emlékek,

melyeket háttérbe száműztek

a hosszú évek. Most agyamban

csacsognak, mint kis patak

lobbanó fodrai: locsognak,

s ringatnak. Szinte szédülök.

(2014. 11. 13.)

Tragédia

Tragédia  

 

Magány-köntösbe bújva

megcsillan egy kicsit

az elhagyott öblös kis kehely,

hasán elmosódott ujjnyomokkal

a messzi semmibe réved;

az alján hagyott, párolgó,

csepp tavacska vonzó, akár a méz,

a kortyonként növekvő mámor

sakálja még vissza- visszanéz.

De csitt, zümmögő látogató

érkezik, átlendül a mély kráter

ürege felett és szívja magába

−  akár jó szivacs a vizet − 

örömmel a párolgó gőzöket.  

Újabb lendülés, sok már a gőz

az orrban, csobbanva  leesik:

kész tragédia, s leli bogár-halálát

a megmaradt, félkanálnyi borban.

(2014. 11. 12.)

A szél mesél

A szél mesél

 

A novemberi fázós ég alatt

besomfordált az enyhe szél,

szétnyitotta kissé a ködfalat,

s hozzám hajolt, így mesél.

Mesél a tengerről, ahonnét

útra kelt; a nagy hegyekről,

melyek fenyői fésülték haját;

a tükröt tartó szép tavakról,

a hidaktól ölelt, vén folyóról.

S hogy a folyón ringatózó  

nagy hajó milyen kecsesen

fodrozta a hömpölygő vizet;

aztán szívemnek kedves

témára váltott, szép városom

sok tornyáról, a felelgető

harangok zenélő szaváról

mesélt. Emlékek cikáztak

előttem, szemembe szúrós,

apró könny szökött, szívembe

az ifjúság kedélye költözött.

(2014. 11. 11.)

Tüntetés

Tüntetés

 

Nézd, hogy kinyílt a Hold,

ránk tárta hideg fényudvarát,

csak a csillagok kóboroltak

az intim párafüggöny mögé.

Az árva gyárkémény füstje

fodrot sző a szürke  ködbe,

s hullámzik, akár táncos-lány

fején a dús, tömött hajfonat.

A homályba bukó felhők alatt

sajgó derékkal, könnyek között

tengődünk csak, de érik már

a dac, s akár a füstös üstben

a forrása lendülő szilvalekvár,

bugyog,  erősödő gőzt ereszt

alávetett, megalázott életünk.  

(2014. 11. 10.)

Töltekezzünk

Töltekezzünk

 

Ólomnehéz szemhéj a felhő,

az égboltra rácsukódott,

szenderegnek már az apró,

pisla fények is, itt az éj,

aludni térünk, erőt gyűjtünk

harcos holnapokra.

A kert alatt, akár rókafalka,

ólálkodik az otromba horda,

mely az ásatag múlt kötelét

lasszózná szikár nyakunkba.

Aludjunk és töltekezzünk,

hogy majd az ész, erő és

akarat házőrző kutyája

a sanyargatókat elcsaholja.

(2014. 11. 09.)

Huzat

Huzat

 

A résnyire nyíló ajtó alatt

beszökött egy apró huzat.

Megtorpant szobámban, s

körbeszimatolt, óvatosan

lábamhoz osont. Felkúszott

a nadrágszár alatt. Érzékin

borzongatta barna bőrömet,

grádicsként használta fájó

gerincemet. Csak haladt

egészen a nyakszirtemig.

Érezte, ahogy reszketek,

apró kacajt elengedett, s

mint ki nagyon elégedett,

befészkelt az orrlyukamba.

Marta, kaparta, megcsavarta,

könnyezésre késztetett,

mígnem tüsszentem akkorát,

az egész ház beleremegett.

(2014. 11. 08.)

Várlak

Várlak

 

Kitárt szárnyakkal, akár a darvak,

felhők serege száll fölém, szürkül.

A Nap pihenni készül, ballag már

a láthatár felé. Megfogom, az égről

könnyű kézzel lelopom. Óvatosan

tenyerembe burkolom. Dédelgetem,

s ha majd megérkezel, kedved hogy

vidám legyen, ajándékul eléd rakom.

(2014. 11. 07.)

Ínyencség

Ínyencség

 

Az orrcimpa tágul, a szem legel,

a gömbölyded test a tenyér mély

öblébe fekszik, rajta az ujjak lágy,

ringató etűdöt zongoráznak.

Egy rosszanás, egy fröccsenés,

a harapás nyomán a skarlátvörös

héj alól előbukik a fehér szerkezet,

s a mohó nyelven kéjesen csorog

az édeskés, hűvös alma-lé.

(2014. 11. 05.)

 

A fák mesélnek

A fák mesélnek

 

Hallgasd, az enyhe szélben

a téli álomra készülő, tarka

ruhájukat vedlő,  pompás

fák mily szépen mesélnek.

A sok tavaszt megért vén tölgy

az ünnepi, fénylő, fekete

frakkba öltözött fecske-fiúról

regél, ki úgy udvarolt, hogy

szíve hölgyének egy gyors

szárnycsapással, bohókásan,

röptében egy legyet fogott;

a bükk a tojását alattomosan

más madár fészkébe rakó,

rikácsoló kakukkról beszél;

a kőris harkályt emleget; a hárs

szorgalmas, dolgos méheket,

s füttyös rigókat idéz a nyír.

A sudár nyárfa szép tavaszról,

napos, forró nyarakról áradoz,

s rezeg akár gordonka húrjai.

A mesékhez andalító, lágy zenét

játszanak a fűzfa gyenge ágai.

Hallgassuk az áradó, zenés mesét,

add kezed, fejed hajtsd vállamra.

Andalgó lépteink halk zaja

belelapul a friss avarba.

(2014. 11. 04.)

Nem sírok

Nem sírok

 

Villan és lecsap az éles fejsze,

esőzik a forgács, kérges kezem

felsebezte, vágom a fát tovább.

     Egy erős férfi nem sír,

     csak lelke könnyezik.

 

Tövis tolakszik a cserzett bőr alá,

serken a vér, szisszen a száj, hajt

a szükség, teszem a dolgom tovább.

    Egy erős férfi nem sír,

    csak lelke könnyezik.

 

Zárt ajtó, vetetlen, hideg ágy fogad,

a kaján kedvű kedves elhagyott,

átjár akár a szél, magam vagyok…

    Egy erős férfi nem sír,

    csak lelke könnyezik,

      s a szív  szakad.

(2014. 11. 03.)

Temetőben

Temetőben

 

Hideg van, attól könnyezem,

vagy a ködpermettől párás

két szemem. A golyóvá érett

labdacsok itt gurulnak végig

gyűrött arcomon. Megállnak

még egy pillanatra a ráncolódó,

összeszorult szájsarokban, s

alá hullva, hogy ne fázzanak,

a kabát szövetbe felszívódnak.  

Reszket a lelkem. Fejfák és

faragott kőkeresztek nyújtják

ujjaik: mementó az eltávozott

rokonnak, ismerősnek, s helye

a magányos, bús emlékezésnek.

Milliónyi apró gyertya lángja

nyugtot remélve fohászkodik.

Leng, lobog az apró lángok sora,

s összefogásról, égig érő, fénylő,

tisztító, hatalmas, tűzről álmodik.

Hideg van, attól könnyezem,

vagy a ködpermettől párás

két szemem. A golyóvá érett

labdacsok bőrt égetőn gurulnak

végig fáradt, gyűrött arcomon.

(2014. 11. 01.)

Ódon házak között

Ódon házak között

 

Vakolat-hullató,

ódon házak között

girbe-görbe utca,

a szomorú, szürke

járdaköve is megkopott.

Cipőm sarka kopog

ahogy lépkedek,

lábamhoz dörgölőznek

a szegélynél előtört

füvek, gazok, s hajamra,

vállamra ül a tapadó,

penészszagú por.

Számban keserűek

az ízek, s csendesen

szitkokat mormolok,

itt egykor boldogan,

vidáman sétáltam veled,

s most fogatlan szájjal

vigyorognak a romok.

(2014. 10. 31.)v

Esti séta

Esti séta

 

Rajtam hosszú, meleg kabát,

a sálat is jó szorosra húzom;

a kihalt parkban baktatok,

s vizslatom a rám sötétedett,

szürkére mázolt, zord eget:

apró sarlót tart fölém a Hold,

s nem lelek vezérlő csillagot.

 

Az őrséget álló vén platán alatt

árválkodik egy rozoga pad;

nyári estekről álmodik, mikor

az összebújó pároknak ad

helyet az intim csókcseréhez;

s a napra, mikor egy öreg vándor

fáradt lábát dörgölte lerogyva.

 

Rajtam hosszú, meleg kabát,

a sálat is jó szorosra húzom;

a kihalt parkban baktatok, akár

a gőz, pára tör ki az ajkamon,

reszketek, s megindulok haza,

hogy ha jönnél, rám találj, apró

gyertyát teszek ablakomba.

(2014. 10. 30.)v

Nyílik már a száj

Nyílik már a száj

 

Valami furcsa zene szól,

árad a térben, hangja,

dallama mind erősebb,

de néha már megbicsaklik;

a lágy harmóniába karcos,

fémes, vad metál fonódik,

élesen rázza a lelkeket.

A húrokon futó hangokhoz

lépések zaja verődik, s

akár a visszhang, harsan

az araszoló, vonagló tömeg

ajkán, virágba szökken a dac.

Eddig volt. Nyílik már a száj,

az otrombaságot a fül unja már.

Valami furcsa zene szól, árad

a tarka térben, áradó hangja,

dallama mind erősebb,

s élesen rázza a lelkeket.

(2014. 10. 29.)

Megtelt a bőrünk

Megtelt a bőrünk

 

Lassan, de folyvást tűzdelték

a szálkát, tüskét és tövist

a bőrünk alá. Már alig rándultunk,

csak néha szisszentünk kicsit.

Mígnem megtelt a bőr, befelé fáj,

és kifelé taszít. Olyanná lettünk,

akár a sün: szorgos, szelíd, csak

önmagát védené éles-hegyes

tüskéivel, ám ha óvatlan kézzel

nyúlnak felé, szúr kegyetlenül,

s égő fájdalom kíséretében,

az óvatlant, vagy a „szálka-ültetőt”

elriasztva, sűrű vért fakaszt.   

(2014. 10. 28.)

A húr szakad

A húr  szakad

 

Váratlan volt szavad:

új útra térsz, nélkülem.

Kitágult, s párás lett

szemem. Rezzenéstelen

szóltam: add kezed.

Láthatod: mosolygok,

nincs rossz szavam,

vonásaid raktározom,

míg kezem fogod.

Most menj, csillagokkal

legyen kikövezve utad,

s élj vidáman, boldogan.

Menj, s ha már a sarkon

túl leszel, lelkem kopott

hegedűjén egy húr elszakad.

(2014. 10. 26.)   

Nyűgös ébredés

Nyűgös ébredés

 

Gyermek a homokozóban,

oly önfeledten játszottam

egymagamban. Magas és

tágas, szép várat építettem,

gondolatban ki is színeztem,

hogy majd tetsszen neked.

Izgalommal vártalak, ám

helyetted a reggel érkezett.

Álom volt csupán a munka,

a lázas építkezés; s nyűgös

az új napba érkezés. Ahogy

álmos szemem felnyitom,

csodálkozom: jár az óra,

hallom, hogy ketyeg, pedig

a lomha járású két mutató

az idő múlását alig mutatja.

Indulni kell, hajt a szükség,

a mozdulni rest csontokat

a nappalok igájába hajtom.

(2014. 10. 26.)

Öreg kutya

Öreg kutya

 

Fülét hegyezi a halk neszekre,

szimatol és rávakkant ismerős

illatokra, s réveteg szemekkel

belapul egy eldugott sarokba.

Már nem vadászik, a házat sem

őrzi, a macskát sem ugatja meg,

csak szép csendben szendereg,

s szemét gyenge lábával dörgöli:

az elmúlt, eltékozolt, ifjúság

könnyelmű, léha csatangolásait

siratja, s elmatat az odavetett,

apró kegyelem-csontokon,

a kiöregedett, megtűrt, vén kutya.

(2014. 10. 25.)

Simulnánk

Simulnánk

 

Mint szutykos testű hajléktalan,

kinek sehol nem jutott óvó tető,

rongyos gúnyát, szakadt felhőket

húz magára, s a fekete éjszakába

bujdosik a rosszkedvű ég, csontos,

görcsberándult ujjaival a tépett,

foszló rongyokon markolászik.

Ránk terül a mélysötét, gondok

serege masírozik az egyre mélyülő

homlokráncokon; még bújnánk,

egymáshoz simulnánk. Kínos,

fájó marcangolássá nyomorul

a tegnap még kéjes ölelkezés.  

Tenyerünkön ül, s szívünk szorítja

a kétség: mire ébredünk ? Lesz-e

munka még, s asztalunkon kenyér ?

Mit teszünk, ha a „nincs”-ek

keserű könnye örök reményünk:

gyermekünk szomorú szeméig ér ?...

(2014. 10. 24.)

Hívatlan vendég

Hívatlan vendég

 

Hajnalra hívatlan vendég érkezett:

a fákat, s tetőket rázó reszkető szél,

s maga előtt csapkodó, tavakat,

s folyót duzzasztó esőt kergetett.

 

Az utcákon a csapzott emberek

a feldagadt, csobogó pocsolyát

kerülgetik, s kapkodják a kabátjuk

repülésre nyíló, verdeső szárnyait.

 

Menni kellene. de nincs kedvem

az áztató, hideg zuhanyra. Csak

állok szobám lucskos ablakánál,

s a hömpölygő felhőket lesem.

(2014. 10. 22.)

Mint az álmot

Mint az álmot

 

Elmúlt az éjjel,

elmúlt a nap,

évek teltek úgy,

hogy nem láttalak.

De lelkem tavának

tükre fölött, akár

egy sellő, a régi emlék

sokszor itt lebeg,

feledni nem lehet.

Néha csak kis fodor

a nyugodt víz felett,

máskor a hiány görcse

szinte eltemet.

De csitt, mostantól

fegyelmezem magam:

ha karom nem ölelhet,

sóvár szememből,

mint az álmot,

végleg kitöröllek.

(2014. 10. 20.)

Bújócskázó éjszaka

Bújócskázó éjszaka

 

A bágyadt fényű, lassú délutánt

vánszorgó másodpercek öntözik,

egy kedves könyvet lapozgatok,

lelkembe mély nyugalom költözik,

s az olvasás helyett, tán már csak

szürreális képeket álmodok.

Bogár koppan a kemény üvegnek;

valahol vidám ifjak énekelnek,

jókedvük oszlopot tart az eget borító,

sátorponyvás fellegeknek.

Komótosan elsétált a nappal,

az átkaroló varázslatot megtöri

egy-egy suhanó, fénycsóvákat toló

gépkocsi, s az aszfalt szürke hátán

bizsereg az abroncsok kaparása.

Csend lesz megint, s az útszegélyen

álló, sárga fényű lámpák alatt

bújócskázik a korán érkező éjszaka.

(2014. 10. 20.)

Régi út

Régi út

 

Régi út. A lépés kopog,

csosszan a talp, kavicsok

csörögve gurulnak; a fák

akár ha könnyeket-, sárgás

leveleket hullajtanak, s

a távolból egy, sóhajtó

hegedű panasza hallik.

Halkan, szépen tagolva

hozzád beszélek: mi volt,

mi van, s mit remélek,

mindent apróra elmesélek,

az élmény hogy közös legyen.

Bőrömön itt érzem még

rég rászáradt leheleted.

Akkor hagytad itt, amikor

még együtt róttuk az utat,

lépteink is párban dobogtak,

s fejed szelíd-incselkedőn

a vállamon pihent.

S most csupán kezed emléke

rajzol árva tenyerembe égető,

ágaskodó, tüzes hiányjelet.

(2014. 10. 18.)

Ködbe nézve

Ködbe nézve

 

Állok a sötét titkok peremén,

lábam alatt a laza part inog.

Köd-köpenyt aggat október

a fákra; bánatos dallamot

zenél a sok sárgult, hulló levél.

A fenyők még integetnek,

néma könnyeik gyöngyökként

peregnek; találgatják, melyik

lesz bútor, kályhában, lángoló,

meleget ontó, égő hasáb, vagy

szobadísze az ünnepeknek ?

Itt kúszik már a fonnyadó

fűcsonkok alatt, a tél futára:

a talaj-menti fagy, s a karcsú

fák kérgét kristályossá  csipkedi.

Vállamra ereszkedik már az est,

részeg árnyékként imbolyog.

Állok a sötét titkok peremén,

lábam alatt a laza part inog.

(2014. 10. 17.)

Repülne

Repülne

 

Csak somfordál a lábam körül,

akár doromboló házi macska,

mintha halkan dorombolna, s

poros cipőm orrára ül; apró

szárával nyújtózik felém: fel,

fel, a magasba vágyik, ha már

a fa ága, melyen tavasztól élt,

ledobta. Repülne, szállna,

de elült a szél is. Felveszem.

Forgatom, fakuló, zöld-sárga,

vörös-barna színeit nézegetem,

s míg révedek, régen volt,

marcipán illatú, gyöngybetűs

leveled hiányának görcse feszül

lassuló dobbanású, vén szívemre.      

(2014. 10. 16.)

Száll a szó

Száll a szó

 

Egy szó szállt be az ablakon,

trágár ereje fülemben dobol,

dörömböl üvegen és falon, s

oly ellentétről árulkodott a hang,

a szó, a kíváncsiságom borzoló,

az ablakon kinéztem, s azóta

ámulok. Bájos arc, a frissen fésült

haj-keretben; apró, karcsú test,  

tipegő, formás láb a tűsarok felett,

s ring az érett, szép csípő.

Öleli a napsugár, dörgölődzik

az őszi szellő, hullámot vet körötte

a gesztenye, a dió és szőlő illata,

észre sem veszi. Apró készülék

kezében, ki tudja, mi jár a fejében,

csak fecseg, s taszító, csúf szavak

rajzanak a pirosló, ívelt ajakról.

(2014. 10. 15.)

Parti fűz

Parti fűz

 

Szépnek tűnt a nap, s estére

mégis jobban meghajoltam,

sárguló, loncsos ágaimra

− lélekre a sajgó fájdalom –

bánat-madarak serege szállt.

Csivitel a tarka had, a csőrök

húsomba marnak,  s szapora

szárny-verdeséssel minden,

a gyengülő, rozsdás kacson

kapaszkodó remény-levelet

a szikkadó sárba szórnak.

Hangjuk hangos, éles, rikácsoló,

levélhullatásomért engem, s

egymást hibáztató monológok

tajtékja ér az egekbe; ámulok

csak, s nézem megtört magam 

a hártyásodó tó-tükörben,

s borzas ágaim a földig lógatom.

Szépnek tűnt a nap, s estére

mégis jobban meghajoltam,

sárguló, loncsos ágaim meséire

a reménytelenség könyvét

tán véglegesen rácsukom.

(2014. 10. 14.)

Sziklaszirt

Sziklaszirt

 

Kanyon felett sziklaszirt,

mellem feszítve, szilárdan

állok, testem kopár, hótól

és vad szelektől koptatott.

Köröttem az ezer éves, vén

erdő regél: meséli a gallyak

sóhaját, a madarak énekét;

szarvasbőgést és guggoló

gombák buja illatát. Csak

hallgatom, borzas fejem

felhőkkel takargatom, s

perlekedek fájón-vívódó

önmagammal. Éget, hogy

néhány csepp esőtől is

könnyezem, csorog a lélek

testet, s ereket mardosó leve,

s lábamnál hideg forrásként

csobog a tiszta fájdalom.

(2014. 10. 12.)

Séta a parkban

Séta a parkban

 

Vékony ujjával hajamba kap,

igazgatja a csavargó szálakat,

kicsit kuncog, s incselkedőn

a homlokráncokon végigszalad.

 

Hunyorogni késztet, de nem vakít,

bágyadtan kószál, keres, kutat,

tudja, elvesztett valamit: társait

és az erőt, s a nyári huncutságokat.

 

Egyedül bolyong a langyos délután

csendbe burkolt sétaútjain, játszik,

incselkedik, akár huncut gyermek,

a néha feltűnő párok szemhéjain.

 

Rám is így talált, séta közben,

hogy magam vagyok, elámult

e csatangoló, apró napsugár, s

társul szegődve hozzám simult.

 

Együtt bóklászunk a rozsdás

tölgy alatt, cipőm orrával rúgom

a lehullott, fűbe bújt makkokat,

s élvezem, ahogy a kis sugár matat.

 

Vékony ujjával hajamba kap,

igazgatja a szétzilált szálakat,

kicsit kuncog, s incselkedőn

a homlokráncokon végigszalad.

(2014. 10. 11.)

Gyertyaláng

Gyertyaláng

 

Gyertyát gyújtva emlékezem.

Lebeg, lobog az aprócska láng,

kezemmel óvom a széltől is,

visszatartva a lélegzetet, ahogy

lobog, elém citál ezernyi szép,

és pusztító tüzet: kis viskóban

alig pislogót, kastélyban  fényes

kandalló duruzsoló, meleg lángjait;

látom, ahogy a téglagyár fölött

ég az erdő,  robaja az égig ér,

vörösen izzanak mind a háztetők;

mint régi filmen tolakszanak elő

a csonka házak, a gránát-tűztől

üszkös falvak, városok, s orromba

vissza-visszatér az égett bőr szaga.

Sírkertekbe zarándokolva „látogatjuk”,

s szólítgatjuk csendes mormolással

az elköltözött elődöket. Így teszek

én is. Gyertyát gyújtva emlékezem.

Lebeg, lobog az aprócska láng,

kezemmel óvom a széltől is,

visszatartva a lélegzetet. Az apró

gyertya lángja sokáig ragyogjon,

sírhalmok sora gondozott maradjon

és ölelje őket a nyugtalan emlékezet.

(2014. 10. 10.)

Alkony

Alkony

 

Alábukott a Nap,

parázsként izzik

a rongyos szélű felhő,

vörösben úszik a méla,

csontos ujjú erdő,

fészkét keresve,

lángszárnyon reppen

egy megkésett madár,

majd fáradt lassúsággal

ereszkedik alá az éj

fekete vasfüggönye,

és eltakarja az alkony

tobzódó színpadát.

(2014. 10. 09.)

Szél csacsog

Szél csacsog

 

Magam vagyok. Szobám előtt

az őszi szél csacsog, sziszeg

mindenféle hangokat, erősíti

a csengő-bongó harangokat;

elém teríti a szférák zenéjét,

a felhők mögé bújt csillagok

kristály-csilingelését. Zsong

s mindenféle hang, a lélek is

rezeg belé, s én fürdök benne,

mint tavasszal a kavicsos

medrű hűs patakban, s szórom

arcomra a lágy hang-permetet;

a bőr feszül, az idegek elsimulnak,

s a harmónia lassan eltemet.

(2014. 10. 09.)

Indiánnyár

Indiánnyár

 

Egy apró szellő ült a kezemre,

körülleng langyos lehelete,

szép üzenetet hozott a nyártól,

bizsergést a hegyek homlokától.

Ó, egekbe nyúló vén hegyek,

a csobogó nyárban fürödtetek,

s ahogy lekúszik hátatokról

a buja zöld, s előtűnik rozsdásan

a kövekkel ékes szürke föld,

mint testbe égett, mély sebek,

szívemben érik a szánalom,

a nyarat sirató, görcsös fájdalom.

Ám, egy röpke pillanatra még

a nyár csókjának örülni szeretnék,

mielőtt a kertek alatt ólálkodó tél

fakó színének magam megadom.

Egy apró szellő ült a kezemre,

körülleng langyos lehelete,

szép üzenetet hozott a nyártól,

bizsergést a hegyek homlokától.

(2014. 10. 08.)

Sosem magunknak

Sosem magunknak

 

Az élet sokszor furcsa fricskát dob felénk.

Néha egy évtized is oly rövid, máskor

öt perc is szinte végtelen. Múlnak fontos

dolgaink, az éterben kering szavunk,

s sokszor tör ránk a kétség: magunk vagyunk ?

Lám, így bucskázunk át az életen.

S a szív szorong: nem tudjuk, a holnap

még mit tartogat, tán örömöt, vagy

sűrű könnyeket, melyek árján hánykolódik

kis csónakunk, vagy szél nélkül lebeg.

Tudjuk, még van mit mondanunk,

hát mondjuk el amíg lehet, mindenkinek.

S addig mondjuk, míg megtaláljuk az értő fület.

S a szájat, mely - ha mi elhallgatunk,

tovább dalolja szép dalunk, s mondja, hogy

sosem magunknak, egymásért vagyunk.

Hajlik a váll, recseg a gerinc, az izmok

pattanásig feszülnek, tesszük a dolgunk,

s szívünkön szárba szökken a remény

csodákat termő gyönyörű virága.

(2014. 10. 07.)

Néptelen part

Néptelen part

 

Rozsdás kabátba öltözött a hegy,

hósapkáját a szemébe húzza,

s elmúlt zöld nyarakra emlékezik.

Lábánál temetkezik a forrás,

húzza magára a levél szemfedőt,

nem akar a tél szemébe nézni,

s felébredni a szép tavasz előtt.

A parti föveny is szürkére vált,

nem szikrázza arany fényeit,

a hullámtörő kövekre kúszik,

felette sok éhes sirály kiált;

néptelen a part, most hajó se jár,

egy magányba burkolt sziklatömb

csilingelő jégcsapokra vár…

(2014. 10. 06.)

Mesék

Mesék

 

Ülj ide mellém és mesélj.

Már huszonnégy órája,

ezernégyszáznegyven perce

nem láttalak, s minden, mi

veled történt, engem érdekel.

Milyen volt az álmod; hogy

riadtan ébredtél, hisz a vekker

nagy lármát csapott; s a busz

a járdán majdnem otthagyott,

s míg a táskádban kutattál

a jegyár után, néhány izgága

utazni vágyó hogyan szidott.

Meséld, hogy a főnök milyen

kiállhatatlan: rátok szólt,

dolgozzatok, ne traccsoljatok,

pedig a munkatársnőd csak

azt mondta el, okos gyermeke

az iskolában „matekból” ismét

ötöst kapott. S a versmondását

is váltig dicsérték. Fájt, hogy

rád szólt, eleredtek könnyeid.

Mondd el, hogy fodrászod

sodrodból ma végképp kihozott,

hisz a festésnél rosszul keverte

az általad kért barna árnyalatot,

most már tényleg otthagyod.

S, ha már minden fontosat

kimondtál és gondolatban is

hozzám érkezel, én is mesélek.

Hogy feloldjam a meggyötört

nap rossz emlékét, nem magamról.

Mondok szép, ringató, kitalált mesét.   

(2014. 10. 05.)

Egy régi tárgy

Egy régi tárgy

 

Egy régen használt, apró

tárgyat kerestem. Mi minden

kerül elő, míg a fiókokat rendezem;

egy régi toll, szárába karcolva:

tőled nekem. Ahogy átadtad,

szinte látom,szeretet sugárzott

szemedből. Tintája nincs már, üres.

S hány éve már, te is kifogytál

fura, zaklatott életemből.

Egy apró, megfakult, gyűrött

papírlap, rajta egy elhalványult,

olvashatatlan gondolat, amiről

egykor azt gondoltam, feljegyezni

érdemes, aztán elhullajtotta

a hűtlen emlékezet; s lám, egy kopott,

sokat használt kis radír, vele lehetett

eltüntetni a hibásan írt szavakat.

Ó, miért nincs az életünkben

olyan radír, mellyel kitörölhetnénk

az elrontott éveket, vagy legalább

a helytelen döntéseket ?... S végre,

kezem a keresett tárgyra ráakadt,

mellemből egy sóhaj felszakadt.

A sok kacat között sok minden

megmaradt: az emlékképeken túl

− csak az emberek hagytak el −

őrzök még használható tárgyakat.

(2014. 10. 05.)

Ropan a friss avar

Roppan a friss avar

 

Akár lángok a könnyező,

pirosló fahasábra, az őszi

fák vén vállamra hajolnak,

ágaikkal hajamon matatnak;

a hullani készülő levelek

arcon simítanak, s az alábukó,

bágyadt napsugár óvatosan

a szemembe néz. Lassan,

szinte önfeledten ballagok,

régmúlt sétákra gondolok,

mikor az ágak helyett két eleven,

kedves kar ölelt, s a fák között

láthatatlanul, egy boldog

kis rigó énekelt. Elült a dal,

a sétaúton csend honol,

az eolhárfa zsongó zenéje

eltévedt valahol. A friss avar

roppan a lassú talp alatt;

az ereszkedő, szürke alkony

mindent eleggyé összefésül,

s a természet törvényét követve

a lélek is téli álomra készül.

Akár lángok a könnyező,

pirosló fahasábra, az őszi

fák vén vállamra hajolnak,

a homlokráncokon bizsergőn

méla gondok araszolnak.

(2014. 10. 04.)

Ködös délután

Ködös délután

 

Csak most tudom igazán,

milyen szép az ég, amikor

színe még azúr, s a fénylő,

ezer sugárral vesszőző Nap

az úr felette; most, amikor

takarja már a köd szürkesége,

s a korán konduló harang

szólít az estebédre. Amikor

a kócos szél matat a bokrokon,

s a görcsöt markolászó

csontos ágak héján locsog

a parázna pára könnye.

És sóvárgok egyre, a derű,

a fény, hogy visszatérne,

s az égbolt, hogy visszabújjon

világos, azúrszín köpenyébe.

(2014. 10. 03.)

Foszlány a régi dalból

Foszlány a régi dalból

 

Csak egy foszlány futott

felénk a régi dalból, de

kettőnk szíve egyszerre

összerándult, hisz tovatűnt

ifjúságunkat idézte, amikor

szorosan összesimulva,

siklottunk a parkett felett,

a lágyan andalító zenére.

Elmúlt az ifjúság, el a régi

táncok, már nem suhan

a láb, csak botladozva jár,

ám megvonaglik még a szív,

rárezdül a harmóniára,

s sajgó izommal, reszketve

térdel a régi táncok oltára elé.

(2014. 10. 03.)

Zenék zizegnek

Zenék zizegnek

 

Ismét rövidebb lett a nappal,

az est megint korábban lengeti

szomorú, szürkés zászlaját,

az erdő küldi édeskés-fanyar,

bársonyos sóhaját. A fenyők

valami megfoghatatlan, éteri

zenét zizegnek, s a dallamot

az  ében égre kaptató Hold

szarvára ültetik. A horizontról

komótosan halad fejünk fölé,

bizsergést bujtat a bőr alá,

a vért vadabb futásra készteti,

a harsányabb, vadabb hangokat

a záruló felhőkön megszűri.

(2014. 10. 02.)

Ásít a pad

Ásít a pad

 

Pöndörödik már a parki zöld,

megüli a hajnal dús köde,

s ha megszárad is a nappali,

bágyadt napsugártól, azért

a beégett, csipkés szélű minta

− papírra pottyant tintafolt –

mementóként megmarad;

rakódik hozzá karcos szürke por,

mit az elűzhetetlen, mindent

összeszennyező galambok

szárnycsapása folyvást felkavar.

A rozsdás-törzsű fák alatt

nagyot ásít a festéket-vedlő,

ócska pad, ölét hasztalan tárja,

a séta közben naponta rárogyó

öregeket, s az alkalmi, lopott,

futó csók-cserére érkező

szerelmeseket hiába várja.

(2014. 10. 01.)



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 164
Tegnapi: 45
Heti: 209
Havi: 1 532
Össz.: 400 576

Látogatottság növelés
Oldal: Versek Bélától XVI.
Balos - © 2008 - 2024 - balos.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »