Lefojtva
Akár pitypang virága,
mit ezer sugárban
elrepít a szél; tobzódó,
tüzes petárda-csillagok
az ünnepi éj egén,
villóznak, röpködnek
változás igenlő sóhajok,
s kapaszkodnak utánuk
az érlelő gondolatok.
Minden idegszál feszül
s készenlétben áll,
hogy tettekre váltsa majd
a beérett időben mind
a felgyülemlett őserőt,
s kerteljen a basáskodó
bugrisoknak örök temetőt.
(2014. 11. 30.)
Búcsúzik november
Lassú ködpermetben, vacogva fürdik
− akár hajnali harmatban a tavasz
pompázó, tarka virágai − november,
már megvannak számlálva napjai,
lába tocsog a tóvá-érett hideg vizekben.
Készülődik. Helyét át kell adnia a
fényekkel érkező, lopakodó decemberi
bőrig hatoló vacogásnak. Alapozzák
már a szánnal járható légi utakat;
a rénszarvasok már vadul topognak,
orruk lyukán a gőz kicsap; ék-alakba
rendeződve a hangoskodó darvak
délfelé vonulnak, s az egymást ölelő,
összeboruló felhőpaplanokból kitör,
alávitorlázik, gyermekek öröme, a hó.
(2014. 11. 28.)
Feszítsük össze
Az utat naponta járjuk,
naponta botlik a láb,
keressük a jót, vagy tán
csak önmagunk, hiszen
mindig elégedetlenek,
békétlenek vagyunk.
Ki kellene már mondanunk
az alig kimondhatót,
ingoványos minden út,
melyen magunk vagyunk.
Hogy egymás nélkül
elbitangolunk, vagy
süllyedünk, mert egyenként
vagy magunkban, − régi
törvény, − élni sem tudunk.
Fogjuk meg hát szorosan
a felénk nyújtott kezet,
ne tartson vissza finnyás
orrunk, e fura szerkezet.
Itt az alkalom, tegyük
mindahányan, amit lehet,
vagy minket a kaján képű
sors kacagva eltemet.
Az utat naponta járjuk,
naponta botlik a láb,
feszítsük össze a vállakat,
és így menjünk tovább.
(2014. 11. 27.)
Késélezőnél
A fényes penge sikít, zokog,
záporoznak róla tüzes csillagok,
húsába mar a ragasztott homok,
ahogy alatta az érdes kő forog.
Kopik a fém, de ahogy néz felém,
büszkeséget ül simuló felszínén,
az értő munkás óvatos kezén
éles szerszámmá érik az acél.
Szelíden a széles polcra fekszik,
testén a fény a porral vetekszik,
s magányában arról álmodik ,
hamarosan szilárd anyagot hasít.
(2014. 11. 26.)
Tekinteteddel
Ahogy jöttél a kerten át,
szél lebbentette szép ruhád,
meghajoltak a nyíló virágok,
járásod, alakod csodálták.
S mos itt vagy, beragyogod
kis szobám, s tekinteteddel
öröm-virágot ültetsz kérges,
rég elnehezült szívembe.
(2014. 11. 26.)
Eldobott kavics
A járda törött-szürkébe öltözött,
így kanyarog úttest és zöld között.
Sebes hátán kopott aszfaltdarab,
az úthenger múlt emlékébe harap.
Szegélykövén hever egy kis kavics,
mozdulni, rést tölteni kedve nincs,
ám, törött élén ha csillan némi fény,
eszébe jut egy elmúlt kis regény.
Még ifjú volt, szikla-anyja éppen
csak elengedte kis kezét, s ekképpen
végtelen világmegváltó útra lépett, s
eszköz lett egy apró emberke kezében.
Lendült a kéz, s ő repült akár a szél,
lyukat ütött egy kis ház szép szemén.
Fülében itt cseng most is, felém
ezt súgja: a siketítő, éles csörrenés.
(2014. 11. 25.)v
Zsongás
November van. Kihűlt
szobámban az óra sem üt,
nem hallható a modern,
alig villanó szerkezet.
De hiába ütne, ketyegne,
úgysem hallanám, látásom,
hallásom helyére befészkelt,
s fájón, szélesen elterült,
s az erővel is ellenszegült
egy fura vírus, s zúg fejemben
akár a himnusz, egy monoton,
zsongás. Kényszer az, hogy
magamba nézek, s a köz-
és közösség helyett gyenge
önmagam, s esendő testem
fogja lettem, hiszen a láz
oson a szervezetben.
(2014. 11. 24.)
Gyertya fénye lobban
Ránk hajol a kormos est,
jöjj mellém. állj ide, az
ablakon át nézzük, amint
a város minden szeglete
homály-kabátba öltözik.
Csontváz-ágak mutatnak
a bújócskázó csillagokra,
s a házak tükrös ablakába
villódzó villanyfény költözik.
De nézd, ott, egy ablak mint
bújik meg a kis sarokban, s
mögötte gyertya fénye lobban,
lábujjhegyre állva ágaskodik.
Mellette egy gyermek sír.
Az éhség csalta elő könnyeit,
csak szipog, nem zokog.
Megszokta már, száját hogy
nem csókolja tejes pohár,
s a konyhából mikor, ki tudja,
− morzsát lehullni hiába vár −
megszökött a szorgos hangya.
Elmorzsolva lelke gyöngyeit,
az ölelő paplan alá bújik,
s ha elszenderül, meleg ruháról,
fényes, új cipőről álmodik,
s reggelre kelve egy kis szelet
hamuban sült reménnyel jóllakik.
(2014. 11. 23.)
Mi vár reánk
Erdő-mélyi csendes kis tavon
ringunk egy aprócska csónakon,
kezed kezemben, fejed vállamon,
szemünk legel álmos árnyakon.
Túl vagyunk már a nap felén,
és életünk hosszú, sivár telén,
az ifjúság hóbortos hevén, az
ágakon már enyhe szél zenél.
Vízen az apró fodrokat, azúr égen
a felhőrojtokat, szád szögletén
az apró, bohókás ráncokat, hajad
fonatában a fakult szálakat nézem,
s hosszan, tűnődve elmerengek ,
egy apró ölelésre eléd térdelek,
s fáj az érzés: hogy felébredek.
Erdő-mélyi csendes kis tavon
ringunk egy aprócska csónakon,
kezed kezemben, fejed vállamon,
mi vár reánk, túl az álmokon ?
(2014. 11. 22.)
Csendes séta
Visszaosont még egy röpke csókra,
sugarat ültetett gond-ráncos, fáradt
homlokomra, beletúrt gyér hajamba,
s mint anya kisdedét, lágyan ringatott.
Elült a zaj, csak az enyhe fény percegett,
akár a szú ha a fában serényen dolgozik;
szürkévé lett a sétány, a mókusok is
mind odvakba menekültek, a tó reszkető,
fodros vizéről a vadludak elrepültek;
a parton csupán néhány kitartó, hű kacsa
tollászkodik, s a sétálóktól remél némi
odavetett alamizsnát. De léptek ritkán
törik meg a lassú délután ólmos perceit,
csak a vágy harap a néma, suta semmibe,
s belopódzik a ropogó,sajgó hátgerincbe.
Visszaosont még egy röpke csókra,
sugarat ültetett gond-ráncos, fáradt
homlokomra, beletúrt gyér hajamba,
a novemberi Nap, s csendesen itt hagyott.
(2014. 11. 21.)
Utcán, ’14.
A göndör, fekete fürtök alól
kikandikál két apró, könnyel
mosott, fényes antracit;
a bájos arcon maszat virít,
csak az apró kéz zár ökölbe,
s az éhség gyomorszorító,
fura görcse; az apró testben
gyökeret ereszt, sötét virágot
hajt a bénult, néma fájdalom.
(2014. 11. 20.)
Ragyogó szemek
Mintha élő szemek, akár
ha lenne sarokba húzódó,
pajzán titkokról pusmogó,
huncut lányok szeme,
a csillagok úgy ragyognak,
mosolyuk a kifli-görbe Hold.
Sugaruk gyérülő hajamba ér,
s a sötét, kristályossá hűlt,
borzongós éjszakában
ölelő ágyamig kísér.
(2014. 11. 20.)
Elszelelt
Réges-régen, amikor még
gomolyfelhők legeltek
az égen, amikor faragott
vándorbottal sétált a Hold,
huncutul kacsintottak rám
a ragyogó csillagok; tavak
partján susogtak a fák, s
ágaik között a szél dalolt;
a fűzfa ága − akár szomjas
kutya nyelve a tálban –
a tóban lefetyelt, és sóhajára
a nád buzogánya felelt;
amikor egy vad pillantás
szívemben tüzet rakott,
s forró vér ömlött, keringett
a fáradhatatlan végtagokban;
a bőr borzongott hajnalonként,
mikor a kúszó-lopódzó árnyék
ajtómig kísért, s kis szobámba
a táncos mámor tartott velem;
nem tudtam még, ezt a kort
kellene üstökön ragadnom.
Mára, akár a nyár, elszelelt.
(2014. 11. 19.)
Névnapodon
Nem mondom naponta,
csak folyást hordom itt
lelkem hű lakójaként,
segíti a szívdobbanást,
s a vér futását. Égbolton
a csillagok, ragyognak
akkor is, mikor a Nap
fényüket szemünk elől
eltakarja. Hozzátartozik,
mint fához ága. Így él
agyamban, mélyen
a barázdák zugában,
s hangot csupán akkor
ad, mikor a naptár betűje
sugallja, hogy köszöntselek,
igen, ekkor kimondom mi
szervesen egybeforrt veled,
s lelkem lakója, szép neved.
(2014. 11. 17.)
Dallammá fonódva
Tünde fátylat feszít körém,
lágyan ringat és andalít,
a szívet rándítva görcsbe,
egyszerre vonz és taszít.
Apró futam a zongorán,
csendes, alig hallható,
mint mikor macska jár
a szőnyegen óvatos-puhán;
s mint légyzümmögés,
ahogy szalad az enyhe szél
a hárfa húrjain; bekúszik
a bőr alá, ott lubickol
a test rostjain; a hangok
dallammá fonódva áradnak
akár a tenger hullámai;
testet, lelket ölelve-emelve,
hogy borzongunk bele,
könnyet ültet szemünkbe
a hömpölygő, éltető zene.
(2014. 11. 17.)
Gyengéd kéz alatt
Formás alakja hogy pörög,
siklik a nedves ujjbegyek
között, könnyed és légies,
harmonikus a körbe-tánca.
Gömbölyded test, hattyú
nyak, az egyszerű anyag
égi románca; s mily csoda,
a gyengéd kéztől elsimul
valamennyi ránca; csillan
a szem, a bőrön borzongás
szalad, az alkotás fura láza
megszakad, s a kész darab
szikkadáshoz sorba áll.
Fénye lassan hervad el,
a szellő ahogy szép testét
ölelve, a nedveken legel,
s már csak az égetésre vár
az amforát utánzó váza.
(2014. 11. 15.)
Nem lobog
Nem lobog, csak pislog
a láng. Fura gázok és gőzök
ölelik friss oxigén helyett.
Fékezett habzásúvá vált
a vágy is, a napfürdőző
tenger, s pálmaág csak
szép képeslapról integet;
konyhától szobáig utazom
naponta, e viszonylatra
váltok retúrjegyet, mégis
egyre többek szemében
én vagyok a Krőzus, s
foglalnának mellettem
helyet, hisz nem ér a szél,
s tető van fejem felett.
(2014. 11. 15.)
Tiszta éjszakában
A hűvös, tiszta éjszakában
sorakoznak az utca-fények,
bálban a szép lányokat váró
sóvár legények, s a sötétbe
csomagolt égre nézve, halkan
mormolják − egy langyos,
szellővé fonódó sóhajtól
kísérve − a hozsannát, hogy
lebomlott róluk a köd-kabát.
Nézik egymást, s az árnyékba
burkolódzó, opálos szemű
házakat, s fény-ujjakkal
írják le a rejtett vágyakat.
Nézem ezt a furcsa képet,
s megrohannak az emlékek,
melyeket háttérbe száműztek
a hosszú évek. Most agyamban
csacsognak, mint kis patak
lobbanó fodrai: locsognak,
s ringatnak. Szinte szédülök.
(2014. 11. 13.)
Tragédia
Magány-köntösbe bújva
megcsillan egy kicsit
az elhagyott öblös kis kehely,
hasán elmosódott ujjnyomokkal
a messzi semmibe réved;
az alján hagyott, párolgó,
csepp tavacska vonzó, akár a méz,
a kortyonként növekvő mámor
sakálja még vissza- visszanéz.
De csitt, zümmögő látogató
érkezik, átlendül a mély kráter
ürege felett és szívja magába
− akár jó szivacs a vizet −
örömmel a párolgó gőzöket.
Újabb lendülés, sok már a gőz
az orrban, csobbanva leesik:
kész tragédia, s leli bogár-halálát
a megmaradt, félkanálnyi borban.
(2014. 11. 12.)
A szél mesél
A novemberi fázós ég alatt
besomfordált az enyhe szél,
szétnyitotta kissé a ködfalat,
s hozzám hajolt, így mesél.
Mesél a tengerről, ahonnét
útra kelt; a nagy hegyekről,
melyek fenyői fésülték haját;
a tükröt tartó szép tavakról,
a hidaktól ölelt, vén folyóról.
S hogy a folyón ringatózó
nagy hajó milyen kecsesen
fodrozta a hömpölygő vizet;
aztán szívemnek kedves
témára váltott, szép városom
sok tornyáról, a felelgető
harangok zenélő szaváról
mesélt. Emlékek cikáztak
előttem, szemembe szúrós,
apró könny szökött, szívembe
az ifjúság kedélye költözött.
(2014. 11. 11.)
Tüntetés
Nézd, hogy kinyílt a Hold,
ránk tárta hideg fényudvarát,
csak a csillagok kóboroltak
az intim párafüggöny mögé.
Az árva gyárkémény füstje
fodrot sző a szürke ködbe,
s hullámzik, akár táncos-lány
fején a dús, tömött hajfonat.
A homályba bukó felhők alatt
sajgó derékkal, könnyek között
tengődünk csak, de érik már
a dac, s akár a füstös üstben
a forrása lendülő szilvalekvár,
bugyog, erősödő gőzt ereszt
alávetett, megalázott életünk.
(2014. 11. 10.)
Töltekezzünk
Ólomnehéz szemhéj a felhő,
az égboltra rácsukódott,
szenderegnek már az apró,
pisla fények is, itt az éj,
aludni térünk, erőt gyűjtünk
harcos holnapokra.
A kert alatt, akár rókafalka,
ólálkodik az otromba horda,
mely az ásatag múlt kötelét
lasszózná szikár nyakunkba.
Aludjunk és töltekezzünk,
hogy majd az ész, erő és
akarat házőrző kutyája
a sanyargatókat elcsaholja.
(2014. 11. 09.)
Huzat
A résnyire nyíló ajtó alatt
beszökött egy apró huzat.
Megtorpant szobámban, s
körbeszimatolt, óvatosan
lábamhoz osont. Felkúszott
a nadrágszár alatt. Érzékin
borzongatta barna bőrömet,
grádicsként használta fájó
gerincemet. Csak haladt
egészen a nyakszirtemig.
Érezte, ahogy reszketek,
apró kacajt elengedett, s
mint ki nagyon elégedett,
befészkelt az orrlyukamba.
Marta, kaparta, megcsavarta,
könnyezésre késztetett,
mígnem tüsszentem akkorát,
az egész ház beleremegett.
(2014. 11. 08.)
Várlak
Kitárt szárnyakkal, akár a darvak,
felhők serege száll fölém, szürkül.
A Nap pihenni készül, ballag már
a láthatár felé. Megfogom, az égről
könnyű kézzel lelopom. Óvatosan
tenyerembe burkolom. Dédelgetem,
s ha majd megérkezel, kedved hogy
vidám legyen, ajándékul eléd rakom.
(2014. 11. 07.)
Ínyencség
Az orrcimpa tágul, a szem legel,
a gömbölyded test a tenyér mély
öblébe fekszik, rajta az ujjak lágy,
ringató etűdöt zongoráznak.
Egy rosszanás, egy fröccsenés,
a harapás nyomán a skarlátvörös
héj alól előbukik a fehér szerkezet,
s a mohó nyelven kéjesen csorog
az édeskés, hűvös alma-lé.
(2014. 11. 05.)
A fák mesélnek
Hallgasd, az enyhe szélben
a téli álomra készülő, tarka
ruhájukat vedlő, pompás
fák mily szépen mesélnek.
A sok tavaszt megért vén tölgy
az ünnepi, fénylő, fekete
frakkba öltözött fecske-fiúról
regél, ki úgy udvarolt, hogy
szíve hölgyének egy gyors
szárnycsapással, bohókásan,
röptében egy legyet fogott;
a bükk a tojását alattomosan
más madár fészkébe rakó,
rikácsoló kakukkról beszél;
a kőris harkályt emleget; a hárs
szorgalmas, dolgos méheket,
s füttyös rigókat idéz a nyír.
A sudár nyárfa szép tavaszról,
napos, forró nyarakról áradoz,
s rezeg akár gordonka húrjai.
A mesékhez andalító, lágy zenét
játszanak a fűzfa gyenge ágai.
Hallgassuk az áradó, zenés mesét,
add kezed, fejed hajtsd vállamra.
Andalgó lépteink halk zaja
belelapul a friss avarba.
(2014. 11. 04.)
Nem sírok
Villan és lecsap az éles fejsze,
esőzik a forgács, kérges kezem
felsebezte, vágom a fát tovább.
Egy erős férfi nem sír,
csak lelke könnyezik.
Tövis tolakszik a cserzett bőr alá,
serken a vér, szisszen a száj, hajt
a szükség, teszem a dolgom tovább.
Egy erős férfi nem sír,
csak lelke könnyezik.
Zárt ajtó, vetetlen, hideg ágy fogad,
a kaján kedvű kedves elhagyott,
átjár akár a szél, magam vagyok…
Egy erős férfi nem sír,
csak lelke könnyezik,
s a szív szakad.
(2014. 11. 03.)
Temetőben
Hideg van, attól könnyezem,
vagy a ködpermettől párás
két szemem. A golyóvá érett
labdacsok itt gurulnak végig
gyűrött arcomon. Megállnak
még egy pillanatra a ráncolódó,
összeszorult szájsarokban, s
alá hullva, hogy ne fázzanak,
a kabát szövetbe felszívódnak.
Reszket a lelkem. Fejfák és
faragott kőkeresztek nyújtják
ujjaik: mementó az eltávozott
rokonnak, ismerősnek, s helye
a magányos, bús emlékezésnek.
Milliónyi apró gyertya lángja
nyugtot remélve fohászkodik.
Leng, lobog az apró lángok sora,
s összefogásról, égig érő, fénylő,
tisztító, hatalmas, tűzről álmodik.
Hideg van, attól könnyezem,
vagy a ködpermettől párás
két szemem. A golyóvá érett
labdacsok bőrt égetőn gurulnak
végig fáradt, gyűrött arcomon.
(2014. 11. 01.)
Ódon házak között
Vakolat-hullató,
ódon házak között
girbe-görbe utca,
a szomorú, szürke
járdaköve is megkopott.
Cipőm sarka kopog
ahogy lépkedek,
lábamhoz dörgölőznek
a szegélynél előtört
füvek, gazok, s hajamra,
vállamra ül a tapadó,
penészszagú por.
Számban keserűek
az ízek, s csendesen
szitkokat mormolok,
itt egykor boldogan,
vidáman sétáltam veled,
s most fogatlan szájjal
vigyorognak a romok.
(2014. 10. 31.)v
Esti séta
Rajtam hosszú, meleg kabát,
a sálat is jó szorosra húzom;
a kihalt parkban baktatok,
s vizslatom a rám sötétedett,
szürkére mázolt, zord eget:
apró sarlót tart fölém a Hold,
s nem lelek vezérlő csillagot.
Az őrséget álló vén platán alatt
árválkodik egy rozoga pad;
nyári estekről álmodik, mikor
az összebújó pároknak ad
helyet az intim csókcseréhez;
s a napra, mikor egy öreg vándor
fáradt lábát dörgölte lerogyva.
Rajtam hosszú, meleg kabát,
a sálat is jó szorosra húzom;
a kihalt parkban baktatok, akár
a gőz, pára tör ki az ajkamon,
reszketek, s megindulok haza,
hogy ha jönnél, rám találj, apró
gyertyát teszek ablakomba.
(2014. 10. 30.)v
Nyílik már a száj
Valami furcsa zene szól,
árad a térben, hangja,
dallama mind erősebb,
de néha már megbicsaklik;
a lágy harmóniába karcos,
fémes, vad metál fonódik,
élesen rázza a lelkeket.
A húrokon futó hangokhoz
lépések zaja verődik, s
akár a visszhang, harsan
az araszoló, vonagló tömeg
ajkán, virágba szökken a dac.
Eddig volt. Nyílik már a száj,
az otrombaságot a fül unja már.
Valami furcsa zene szól, árad
a tarka térben, áradó hangja,
dallama mind erősebb,
s élesen rázza a lelkeket.
(2014. 10. 29.)
Megtelt a bőrünk
Lassan, de folyvást tűzdelték
a szálkát, tüskét és tövist
a bőrünk alá. Már alig rándultunk,
csak néha szisszentünk kicsit.
Mígnem megtelt a bőr, befelé fáj,
és kifelé taszít. Olyanná lettünk,
akár a sün: szorgos, szelíd, csak
önmagát védené éles-hegyes
tüskéivel, ám ha óvatlan kézzel
nyúlnak felé, szúr kegyetlenül,
s égő fájdalom kíséretében,
az óvatlant, vagy a „szálka-ültetőt”
elriasztva, sűrű vért fakaszt.
(2014. 10. 28.)
A húr szakad
Váratlan volt szavad:
új útra térsz, nélkülem.
Kitágult, s párás lett
szemem. Rezzenéstelen
szóltam: add kezed.
Láthatod: mosolygok,
nincs rossz szavam,
vonásaid raktározom,
míg kezem fogod.
Most menj, csillagokkal
legyen kikövezve utad,
s élj vidáman, boldogan.
Menj, s ha már a sarkon
túl leszel, lelkem kopott
hegedűjén egy húr elszakad.
(2014. 10. 26.)
Nyűgös ébredés
Gyermek a homokozóban,
oly önfeledten játszottam
egymagamban. Magas és
tágas, szép várat építettem,
gondolatban ki is színeztem,
hogy majd tetsszen neked.
Izgalommal vártalak, ám
helyetted a reggel érkezett.
Álom volt csupán a munka,
a lázas építkezés; s nyűgös
az új napba érkezés. Ahogy
álmos szemem felnyitom,
csodálkozom: jár az óra,
hallom, hogy ketyeg, pedig
a lomha járású két mutató
az idő múlását alig mutatja.
Indulni kell, hajt a szükség,
a mozdulni rest csontokat
a nappalok igájába hajtom.
(2014. 10. 26.)
Öreg kutya
Fülét hegyezi a halk neszekre,
szimatol és rávakkant ismerős
illatokra, s réveteg szemekkel
belapul egy eldugott sarokba.
Már nem vadászik, a házat sem
őrzi, a macskát sem ugatja meg,
csak szép csendben szendereg,
s szemét gyenge lábával dörgöli:
az elmúlt, eltékozolt, ifjúság
könnyelmű, léha csatangolásait
siratja, s elmatat az odavetett,
apró kegyelem-csontokon,
a kiöregedett, megtűrt, vén kutya.
(2014. 10. 25.)
Simulnánk
Mint szutykos testű hajléktalan,
kinek sehol nem jutott óvó tető,
rongyos gúnyát, szakadt felhőket
húz magára, s a fekete éjszakába
bujdosik a rosszkedvű ég, csontos,
görcsberándult ujjaival a tépett,
foszló rongyokon markolászik.
Ránk terül a mélysötét, gondok
serege masírozik az egyre mélyülő
homlokráncokon; még bújnánk,
egymáshoz simulnánk. Kínos,
fájó marcangolássá nyomorul
a tegnap még kéjes ölelkezés.
Tenyerünkön ül, s szívünk szorítja
a kétség: mire ébredünk ? Lesz-e
munka még, s asztalunkon kenyér ?
Mit teszünk, ha a „nincs”-ek
keserű könnye örök reményünk:
gyermekünk szomorú szeméig ér ?...
(2014. 10. 24.)
Hívatlan vendég
Hajnalra hívatlan vendég érkezett:
a fákat, s tetőket rázó reszkető szél,
s maga előtt csapkodó, tavakat,
s folyót duzzasztó esőt kergetett.
Az utcákon a csapzott emberek
a feldagadt, csobogó pocsolyát
kerülgetik, s kapkodják a kabátjuk
repülésre nyíló, verdeső szárnyait.
Menni kellene. de nincs kedvem
az áztató, hideg zuhanyra. Csak
állok szobám lucskos ablakánál,
s a hömpölygő felhőket lesem.
(2014. 10. 22.)
Mint az álmot
Elmúlt az éjjel,
elmúlt a nap,
évek teltek úgy,
hogy nem láttalak.
De lelkem tavának
tükre fölött, akár
egy sellő, a régi emlék
sokszor itt lebeg,
feledni nem lehet.
Néha csak kis fodor
a nyugodt víz felett,
máskor a hiány görcse
szinte eltemet.
De csitt, mostantól
fegyelmezem magam:
ha karom nem ölelhet,
sóvár szememből,
mint az álmot,
végleg kitöröllek.
(2014. 10. 20.)
Bújócskázó éjszaka
A bágyadt fényű, lassú délutánt
vánszorgó másodpercek öntözik,
egy kedves könyvet lapozgatok,
lelkembe mély nyugalom költözik,
s az olvasás helyett, tán már csak
szürreális képeket álmodok.
Bogár koppan a kemény üvegnek;
valahol vidám ifjak énekelnek,
jókedvük oszlopot tart az eget borító,
sátorponyvás fellegeknek.
Komótosan elsétált a nappal,
az átkaroló varázslatot megtöri
egy-egy suhanó, fénycsóvákat toló
gépkocsi, s az aszfalt szürke hátán
bizsereg az abroncsok kaparása.
Csend lesz megint, s az útszegélyen
álló, sárga fényű lámpák alatt
bújócskázik a korán érkező éjszaka.
(2014. 10. 20.)
Régi út
Régi út. A lépés kopog,
csosszan a talp, kavicsok
csörögve gurulnak; a fák
akár ha könnyeket-, sárgás
leveleket hullajtanak, s
a távolból egy, sóhajtó
hegedű panasza hallik.
Halkan, szépen tagolva
hozzád beszélek: mi volt,
mi van, s mit remélek,
mindent apróra elmesélek,
az élmény hogy közös legyen.
Bőrömön itt érzem még
rég rászáradt leheleted.
Akkor hagytad itt, amikor
még együtt róttuk az utat,
lépteink is párban dobogtak,
s fejed szelíd-incselkedőn
a vállamon pihent.
S most csupán kezed emléke
rajzol árva tenyerembe égető,
ágaskodó, tüzes hiányjelet.
(2014. 10. 18.)
Ködbe nézve
Állok a sötét titkok peremén,
lábam alatt a laza part inog.
Köd-köpenyt aggat október
a fákra; bánatos dallamot
zenél a sok sárgult, hulló levél.
A fenyők még integetnek,
néma könnyeik gyöngyökként
peregnek; találgatják, melyik
lesz bútor, kályhában, lángoló,
meleget ontó, égő hasáb, vagy
szobadísze az ünnepeknek ?
Itt kúszik már a fonnyadó
fűcsonkok alatt, a tél futára:
a talaj-menti fagy, s a karcsú
fák kérgét kristályossá csipkedi.
Vállamra ereszkedik már az est,
részeg árnyékként imbolyog.
Állok a sötét titkok peremén,
lábam alatt a laza part inog.
(2014. 10. 17.)
Repülne
Csak somfordál a lábam körül,
akár doromboló házi macska,
mintha halkan dorombolna, s
poros cipőm orrára ül; apró
szárával nyújtózik felém: fel,
fel, a magasba vágyik, ha már
a fa ága, melyen tavasztól élt,
ledobta. Repülne, szállna,
de elült a szél is. Felveszem.
Forgatom, fakuló, zöld-sárga,
vörös-barna színeit nézegetem,
s míg révedek, régen volt,
marcipán illatú, gyöngybetűs
leveled hiányának görcse feszül
lassuló dobbanású, vén szívemre.
(2014. 10. 16.)
Száll a szó
Egy szó szállt be az ablakon,
trágár ereje fülemben dobol,
dörömböl üvegen és falon, s
oly ellentétről árulkodott a hang,
a szó, a kíváncsiságom borzoló,
az ablakon kinéztem, s azóta
ámulok. Bájos arc, a frissen fésült
haj-keretben; apró, karcsú test,
tipegő, formás láb a tűsarok felett,
s ring az érett, szép csípő.
Öleli a napsugár, dörgölődzik
az őszi szellő, hullámot vet körötte
a gesztenye, a dió és szőlő illata,
észre sem veszi. Apró készülék
kezében, ki tudja, mi jár a fejében,
csak fecseg, s taszító, csúf szavak
rajzanak a pirosló, ívelt ajakról.
(2014. 10. 15.)
Parti fűz
Szépnek tűnt a nap, s estére
mégis jobban meghajoltam,
sárguló, loncsos ágaimra
− lélekre a sajgó fájdalom –
bánat-madarak serege szállt.
Csivitel a tarka had, a csőrök
húsomba marnak, s szapora
szárny-verdeséssel minden,
a gyengülő, rozsdás kacson
kapaszkodó remény-levelet
a szikkadó sárba szórnak.
Hangjuk hangos, éles, rikácsoló,
levélhullatásomért engem, s
egymást hibáztató monológok
tajtékja ér az egekbe; ámulok
csak, s nézem megtört magam
a hártyásodó tó-tükörben,
s borzas ágaim a földig lógatom.
Szépnek tűnt a nap, s estére
mégis jobban meghajoltam,
sárguló, loncsos ágaim meséire
a reménytelenség könyvét
tán véglegesen rácsukom.
(2014. 10. 14.)
Sziklaszirt
Kanyon felett sziklaszirt,
mellem feszítve, szilárdan
állok, testem kopár, hótól
és vad szelektől koptatott.
Köröttem az ezer éves, vén
erdő regél: meséli a gallyak
sóhaját, a madarak énekét;
szarvasbőgést és guggoló
gombák buja illatát. Csak
hallgatom, borzas fejem
felhőkkel takargatom, s
perlekedek fájón-vívódó
önmagammal. Éget, hogy
néhány csepp esőtől is
könnyezem, csorog a lélek
testet, s ereket mardosó leve,
s lábamnál hideg forrásként
csobog a tiszta fájdalom.
(2014. 10. 12.)
Séta a parkban
Vékony ujjával hajamba kap,
igazgatja a csavargó szálakat,
kicsit kuncog, s incselkedőn
a homlokráncokon végigszalad.
Hunyorogni késztet, de nem vakít,
bágyadtan kószál, keres, kutat,
tudja, elvesztett valamit: társait
és az erőt, s a nyári huncutságokat.
Egyedül bolyong a langyos délután
csendbe burkolt sétaútjain, játszik,
incselkedik, akár huncut gyermek,
a néha feltűnő párok szemhéjain.
Rám is így talált, séta közben,
hogy magam vagyok, elámult
e csatangoló, apró napsugár, s
társul szegődve hozzám simult.
Együtt bóklászunk a rozsdás
tölgy alatt, cipőm orrával rúgom
a lehullott, fűbe bújt makkokat,
s élvezem, ahogy a kis sugár matat.
Vékony ujjával hajamba kap,
igazgatja a szétzilált szálakat,
kicsit kuncog, s incselkedőn
a homlokráncokon végigszalad.
(2014. 10. 11.)
Gyertyaláng
Gyertyát gyújtva emlékezem.
Lebeg, lobog az aprócska láng,
kezemmel óvom a széltől is,
visszatartva a lélegzetet, ahogy
lobog, elém citál ezernyi szép,
és pusztító tüzet: kis viskóban
alig pislogót, kastélyban fényes
kandalló duruzsoló, meleg lángjait;
látom, ahogy a téglagyár fölött
ég az erdő, robaja az égig ér,
vörösen izzanak mind a háztetők;
mint régi filmen tolakszanak elő
a csonka házak, a gránát-tűztől
üszkös falvak, városok, s orromba
vissza-visszatér az égett bőr szaga.
Sírkertekbe zarándokolva „látogatjuk”,
s szólítgatjuk csendes mormolással
az elköltözött elődöket. Így teszek
én is. Gyertyát gyújtva emlékezem.
Lebeg, lobog az aprócska láng,
kezemmel óvom a széltől is,
visszatartva a lélegzetet. Az apró
gyertya lángja sokáig ragyogjon,
sírhalmok sora gondozott maradjon
és ölelje őket a nyugtalan emlékezet.
(2014. 10. 10.)
Alkony
Alábukott a Nap,
parázsként izzik
a rongyos szélű felhő,
vörösben úszik a méla,
csontos ujjú erdő,
fészkét keresve,
lángszárnyon reppen
egy megkésett madár,
majd fáradt lassúsággal
ereszkedik alá az éj
fekete vasfüggönye,
és eltakarja az alkony
tobzódó színpadát.
(2014. 10. 09.)
Szél csacsog
Magam vagyok. Szobám előtt
az őszi szél csacsog, sziszeg
mindenféle hangokat, erősíti
a csengő-bongó harangokat;
elém teríti a szférák zenéjét,
a felhők mögé bújt csillagok
kristály-csilingelését. Zsong
s mindenféle hang, a lélek is
rezeg belé, s én fürdök benne,
mint tavasszal a kavicsos
medrű hűs patakban, s szórom
arcomra a lágy hang-permetet;
a bőr feszül, az idegek elsimulnak,
s a harmónia lassan eltemet.
(2014. 10. 09.)
Indiánnyár
Egy apró szellő ült a kezemre,
körülleng langyos lehelete,
szép üzenetet hozott a nyártól,
bizsergést a hegyek homlokától.
Ó, egekbe nyúló vén hegyek,
a csobogó nyárban fürödtetek,
s ahogy lekúszik hátatokról
a buja zöld, s előtűnik rozsdásan
a kövekkel ékes szürke föld,
mint testbe égett, mély sebek,
szívemben érik a szánalom,
a nyarat sirató, görcsös fájdalom.
Ám, egy röpke pillanatra még
a nyár csókjának örülni szeretnék,
mielőtt a kertek alatt ólálkodó tél
fakó színének magam megadom.
Egy apró szellő ült a kezemre,
körülleng langyos lehelete,
szép üzenetet hozott a nyártól,
bizsergést a hegyek homlokától.
(2014. 10. 08.)
Sosem magunknak
Az élet sokszor furcsa fricskát dob felénk.
Néha egy évtized is oly rövid, máskor
öt perc is szinte végtelen. Múlnak fontos
dolgaink, az éterben kering szavunk,
s sokszor tör ránk a kétség: magunk vagyunk ?
Lám, így bucskázunk át az életen.
S a szív szorong: nem tudjuk, a holnap
még mit tartogat, tán örömöt, vagy
sűrű könnyeket, melyek árján hánykolódik
kis csónakunk, vagy szél nélkül lebeg.
Tudjuk, még van mit mondanunk,
hát mondjuk el amíg lehet, mindenkinek.
S addig mondjuk, míg megtaláljuk az értő fület.
S a szájat, mely - ha mi elhallgatunk,
tovább dalolja szép dalunk, s mondja, hogy
sosem magunknak, egymásért vagyunk.
Hajlik a váll, recseg a gerinc, az izmok
pattanásig feszülnek, tesszük a dolgunk,
s szívünkön szárba szökken a remény
csodákat termő gyönyörű virága.
(2014. 10. 07.)
Néptelen part
Rozsdás kabátba öltözött a hegy,
hósapkáját a szemébe húzza,
s elmúlt zöld nyarakra emlékezik.
Lábánál temetkezik a forrás,
húzza magára a levél szemfedőt,
nem akar a tél szemébe nézni,
s felébredni a szép tavasz előtt.
A parti föveny is szürkére vált,
nem szikrázza arany fényeit,
a hullámtörő kövekre kúszik,
felette sok éhes sirály kiált;
néptelen a part, most hajó se jár,
egy magányba burkolt sziklatömb
csilingelő jégcsapokra vár…
(2014. 10. 06.)
Mesék
Ülj ide mellém és mesélj.
Már huszonnégy órája,
ezernégyszáznegyven perce
nem láttalak, s minden, mi
veled történt, engem érdekel.
Milyen volt az álmod; hogy
riadtan ébredtél, hisz a vekker
nagy lármát csapott; s a busz
a járdán majdnem otthagyott,
s míg a táskádban kutattál
a jegyár után, néhány izgága
utazni vágyó hogyan szidott.
Meséld, hogy a főnök milyen
kiállhatatlan: rátok szólt,
dolgozzatok, ne traccsoljatok,
pedig a munkatársnőd csak
azt mondta el, okos gyermeke
az iskolában „matekból” ismét
ötöst kapott. S a versmondását
is váltig dicsérték. Fájt, hogy
rád szólt, eleredtek könnyeid.
Mondd el, hogy fodrászod
sodrodból ma végképp kihozott,
hisz a festésnél rosszul keverte
az általad kért barna árnyalatot,
most már tényleg otthagyod.
S, ha már minden fontosat
kimondtál és gondolatban is
hozzám érkezel, én is mesélek.
Hogy feloldjam a meggyötört
nap rossz emlékét, nem magamról.
Mondok szép, ringató, kitalált mesét.
(2014. 10. 05.)
Egy régi tárgy
Egy régen használt, apró
tárgyat kerestem. Mi minden
kerül elő, míg a fiókokat rendezem;
egy régi toll, szárába karcolva:
tőled nekem. Ahogy átadtad,
szinte látom,szeretet sugárzott
szemedből. Tintája nincs már, üres.
S hány éve már, te is kifogytál
fura, zaklatott életemből.
Egy apró, megfakult, gyűrött
papírlap, rajta egy elhalványult,
olvashatatlan gondolat, amiről
egykor azt gondoltam, feljegyezni
érdemes, aztán elhullajtotta
a hűtlen emlékezet; s lám, egy kopott,
sokat használt kis radír, vele lehetett
eltüntetni a hibásan írt szavakat.
Ó, miért nincs az életünkben
olyan radír, mellyel kitörölhetnénk
az elrontott éveket, vagy legalább
a helytelen döntéseket ?... S végre,
kezem a keresett tárgyra ráakadt,
mellemből egy sóhaj felszakadt.
A sok kacat között sok minden
megmaradt: az emlékképeken túl
− csak az emberek hagytak el −
őrzök még használható tárgyakat.
(2014. 10. 05.)
Roppan a friss avar
Akár lángok a könnyező,
pirosló fahasábra, az őszi
fák vén vállamra hajolnak,
ágaikkal hajamon matatnak;
a hullani készülő levelek
arcon simítanak, s az alábukó,
bágyadt napsugár óvatosan
a szemembe néz. Lassan,
szinte önfeledten ballagok,
régmúlt sétákra gondolok,
mikor az ágak helyett két eleven,
kedves kar ölelt, s a fák között
láthatatlanul, egy boldog
kis rigó énekelt. Elült a dal,
a sétaúton csend honol,
az eolhárfa zsongó zenéje
eltévedt valahol. A friss avar
roppan a lassú talp alatt;
az ereszkedő, szürke alkony
mindent eleggyé összefésül,
s a természet törvényét követve
a lélek is téli álomra készül.
Akár lángok a könnyező,
pirosló fahasábra, az őszi
fák vén vállamra hajolnak,
a homlokráncokon bizsergőn
méla gondok araszolnak.
(2014. 10. 04.)
Ködös délután
Csak most tudom igazán,
milyen szép az ég, amikor
színe még azúr, s a fénylő,
ezer sugárral vesszőző Nap
az úr felette; most, amikor
takarja már a köd szürkesége,
s a korán konduló harang
szólít az estebédre. Amikor
a kócos szél matat a bokrokon,
s a görcsöt markolászó
csontos ágak héján locsog
a parázna pára könnye.
És sóvárgok egyre, a derű,
a fény, hogy visszatérne,
s az égbolt, hogy visszabújjon
világos, azúrszín köpenyébe.
(2014. 10. 03.)
Foszlány a régi dalból
Csak egy foszlány futott
felénk a régi dalból, de
kettőnk szíve egyszerre
összerándult, hisz tovatűnt
ifjúságunkat idézte, amikor
szorosan összesimulva,
siklottunk a parkett felett,
a lágyan andalító zenére.
Elmúlt az ifjúság, el a régi
táncok, már nem suhan
a láb, csak botladozva jár,
ám megvonaglik még a szív,
rárezdül a harmóniára,
s sajgó izommal, reszketve
térdel a régi táncok oltára elé.
(2014. 10. 03.)
Zenék zizegnek
Ismét rövidebb lett a nappal,
az est megint korábban lengeti
szomorú, szürkés zászlaját,
az erdő küldi édeskés-fanyar,
bársonyos sóhaját. A fenyők
valami megfoghatatlan, éteri
zenét zizegnek, s a dallamot
az ében égre kaptató Hold
szarvára ültetik. A horizontról
komótosan halad fejünk fölé,
bizsergést bujtat a bőr alá,
a vért vadabb futásra készteti,
a harsányabb, vadabb hangokat
a záruló felhőkön megszűri.
(2014. 10. 02.)
Ásít a pad
Pöndörödik már a parki zöld,
megüli a hajnal dús köde,
s ha megszárad is a nappali,
bágyadt napsugártól, azért
a beégett, csipkés szélű minta
− papírra pottyant tintafolt –
mementóként megmarad;
rakódik hozzá karcos szürke por,
mit az elűzhetetlen, mindent
összeszennyező galambok
szárnycsapása folyvást felkavar.
A rozsdás-törzsű fák alatt
nagyot ásít a festéket-vedlő,
ócska pad, ölét hasztalan tárja,
a séta közben naponta rárogyó
öregeket, s az alkalmi, lopott,
futó csók-cserére érkező
szerelmeseket hiába várja.
(2014. 10. 01.)