Balos

Baloldali értékeket képviselö honlap

Versek Bélától

Az iskoláról

Az iskoláról

 Mennyi kíváncsi, ám még

tudatlan gyermek özönlik

az iskolába, hogy felépítse

saját tudás-házikóját,

melyben majd életét tengeti.

 

Szép rendben összerakja,

„fiókokba” rendezi, porolja,

csiszolja, fényesíti a gyűjtött

ismeret-magvakat, hadd érjenek,

s majd ha kell, életre keljenek.

 

Türelmes, okos, empátiával áldott

felnőttek: a tanárok adnak

irányító, Ariadné-fonalat, hogy

a zegzugos labirintus útjain

céljukig eltaláljanak…

 

Ha ezentúl mindenütt csak

kész-tudású, okos gyermek

születne, iskola és pedagógus

többé már nem kellene…

(2013. 07. 04.)

Új nap ...

Új nap …

 Megint egy új nap.

Robogva érkezett a reggel,

szemem még tele a tegnap

álommal összeolvadt

tarka meséivel. S már

az új történésekre kellene

teljes erővel figyelnem.

Győzöm ezt ? …

Csontjaimban itt lázonganak

az évek préselte apróbb-nagyobb

sajgó fájdalmak, az idegek

kuszáltan hevernek,

alig engedelmeskednek

a tempót diktáló, kósza kedvnek.

Hiába szólítgatom az idő

kerekét lázasan forgató,

precízen dolgozó gépészt:

fékezzen kicsit. Lelassult

koromat nem veszi semmibe,

ha nem bírom követni,

elveszhetek a fekete semmibe’.

(2013. 07. 04.)

Feketerigó

Feketerigó

 Sárga csőrrel csipegetve,

fütyörészve,

elemózsiát keresve, sétálgass

a parkban, amíg dalod

fülnek tetsző,

nem maradsz magadban.

Erdő-aljból, fák tövéből

kertjeinkbe szoktál,

növényeink megtisztítva

féreg-lakomáztál.

Rád is hatott, megfertőzött

az urbanizáció,

morzsát kutatva lettél

hajléktalan városlakó.

(2013. 07. 03.)

Élhetnénk

Élhetnénk

 Élhetnénk szépen, boldogan,

a világban annyi szép van,

csak fel kellene nyitni már

álmatag szemünk, s együtt

használni mit nekünk

a tobzódó, dús természet kínál.

Munkás karjának erejét ha adná,

s nem horgasztott fejjel, apró

steril-szobába húzná be magát,

- ha nem látom, tán nincs is,

gyáva hunyászkodással -;

s tudását téve közös kalapba,

velünk, értünk alkotva tenne

az értelmiség. Hogy ne a gyötrő

kétség kelne földjeinken,

s a szív reményt dobogna,

hogy lesz gyermekünknek

napsütötte holnap még e honban,

nem bujdosó vadként,

akár az ősvadonban,

egymásra vicsorodva élnénk.

Élhetnénk szépen, boldogan,

a világban annyi szép van,

csak fel kellene nyitni már

álmatag szemünk , s együtt

akarni, hogy miénk legyen

e boldogabb, óhajtott világ.

(2013. 07.03.)

Ha végre összefogva ...

Ha végre összefogva …

 Egy apró féreg mászott

párkányomon, már emeltem kezem,

hogy agyon csapom. Ám

megsajnáltam a csúszó-mászó életet,

hisz ellenem e cseppnyi jószág

semmit  sem tehet.

Már emelt kezem a levegőben

megállt, kerítettem egy apró

skatulyát, abba tettem, a

rétre mentem vele, a fűre tettem:

hadd folytatódjon apró élete.

Csak  ekkor villant a gondolat:

hány  féreg rágja minden napomat,

nagyobbak, melyek életem mérgezik,

ellenük ütleg, irtószer nem létezik,

talán csak egy: ha végre ember

emberrel összefogva, együtt kiáltja:

immár elég, s önkezébe veszi életét.

(2013. 07. 03.)

Elbocsájtás ...

Elbocsájtás...

Menj, hagyj most magamra, s

hozzám vissza már többé ne jöjj,

hisz nincs jogom, hogy bár mi módon

magamhoz láncoljalak, menj ! —

Életed, — ha mással éled, —

nyugodt, s boldog lehet,

míg mellettem megaláztatás,

derék-sajdító munka vár, s

rabja leszel örök szeszélyeimnek.

Hát menj ! -

Ne vállald jó helyett a rosszat.

Világ körüli útra mész,

elhalmoznak ékszerek garmadával,

luxus-kocsin, s kísérettel mész

bevásárolni is , — hát menj !,

mert ha itt maradsz:

mellettem szolga lész.

Menj, s zárj ki engem

emlékezetedből is,

az emlék-őrzést

hagyd meg nekem, bár

emlékezni sokáig én sem fogok; ——

Szívem megszakad !...

Tedd, akard ...

Tedd, akard...

 Én nem hiszek

a horoszkópok tündérszép szavában,

csillagot is a földön akarok választani.

Legyél, ó legyél Te az én csillagom,

s úgy tündökölj,

hogy csak nekem ragyogj.

Beloptad magad álmaimba,

egy perc sincs már nélküled,

játszol ?, vagy a Te szíved is visszadobban

cikkanó örömmel, ha

int feléd félszeg mosolyom ?

Ragyogj, érzelmek megkésett csillaga,

idézd vissza a varázsos ifjúságot,

tedd, hogy megfakult életem

adjon még derûs perceket.

Nekem hideg

a hold ezüstös furcsa fénye,

szívesebben érzem a föld leheletét,

melyhez egy emberi kézfogás

adja pluszként

az összetartozás érzelmi melegét.

Én nem hiszek

az asztrológia-sugallta determinációban,

sorsunkat tudnunk kell irányítani.

Tedd, akard, úgy irányítsd,

hogy sorsom része légy.

 

Mért rontjuk el ? ...

Mért rontjuk el ? …

Csodás természet, mennyi táj,

körülölelnek völgyek, hegyek

és tengerek, ha látom, tapsikolnék

mint önfeledt gyerek, ó emberek:

mért rontjuk el ?...

 

Madarak repülnek, úsznak halak,

erdőben élnek, csak, ha éhesek ölnek,

mindenféle kisebb-nagyobb vadak,

emberek: mért rontjuk el ?...

 

Élhetnék együtt, nem egymás ellen,

építhetnénk magasra emelt fejjel,

hogy mindannyiunknak jobb legyen.

Emberek: mért rontjuk el ? …

(2013. 07.  02.)

Billentyűk a zongorán

Billentyűk a zongorán

 Sorakoznak a napok,

mint billentyűk a zongorán,

szép, fehér lapocskák,

s csak néhány fekete,

nehogy unalmas legyen…

És születnek mindenféle

vidám és bús zenék,

andalító dallamok, s

hintaágyon ringató, bájos

lágy élet-mesék.

De mind hosszabb a játék,

annál több a disszonancia,

mintha szaporodott volna

a fekete billentyűk sora.

Egyre több a félhang,

a dallam megbicsaklik,

tombolni  kezd a lélek,

szomorúságba hajlik,

s a tehetetlen értelem

fej-lehajtva nosztalgiázik.

(2013. 07. 01.)

Tapasztalás ...

Tapasztalás …

 Ma a valóságból megint

egy szemernyit csippentettem

magamhoz, hadd gazdagodjak,

legalább némi tapasztalattal.

Amerre nézek, állandóan

új tapasztalás: nem javult,

sőt lyukasabb az aszfalt,

egyre több a vak kirakat,

virít a felirat: a bolt bezárt.

Nincsenek degeszre tömve

járda mellett sorakozó kukák,

kevesebb a kommunális

hulladék, foltokkal is hordhatók

még a szakadt, kikopott  ruhák.

Ma a valóságból megint

csippentettem egy apró szeletet,

valakik visszafelé fordították

a velünk döcögő szekeret…

(2013. 07. 01.)

Nyári kertben

 

Nyári kertben

Röpködnek mindenféle csúf legyek

az érő-romló gyümölcsök körül,

rajzásukkal  - nehéz dönteni – mit tegyek,

a védekezés is egyre nehezül.

 

Árad, terjeng az erjedő cefre-illat,

a legyekhez darázs, dongó vegyül,

mámor terül – akár a köd - a buja tájra,

ahogy  napsugártól a levegő hevül.

 

Méhek raja lebben, sűrűn akár a felhő,

a kerti fák alatt ülő, kaptárok felé,

nehéz rakományuk – mint hódolat jelét –

teríteni a raj-szervező, trónoló királynő elé.

(2013. 07. 01.)

 

Várakozás ...

Várakozás …

 A kelő Nap az ég peremében

éppen csak megkapaszkodott,

gondolatom már hozzád osont,

toporgott kicsit ablakod alatt:

rendezgette a tájat, a kert fáit

bokrait nyesegette, virágokat

kötött pompázatos csokorba,

ácsolt felhőket tőled távol tartó

állványzatot, napodat ha ébredsz,

ne zavarhassa semmi. Aztán

a jól végzett munka örömével,

mint hű kutya, fület hegyezve,

szimatolva kuporodott ajtód elé,

s várta  - zaftos jó-szó-csontot –,

az ajtó nyitását, s hogy megjelenj.

(2013. 06. 30.)

Délután

Délután

 Elhagyott, poros padra rogytam

a fájdalommal-terhes ballagás után,

a gondolatok száguldottak, s én

ültem csak sután. Elmerengtem.

Köröttem izzott, forrongott minden,

a nyári melegben emberek nyüzsögtek,

kutyát futtatva és kocogva, valami

viccen harsányan kacagva, eldobva

egy röpke időre a mindennapok

homlok-ráncoló, őrlő gondjait:

lesz-e holnap munka még; a gyermek

bizonyítványával merre megy; jut-e

az asztalra friss kenyér ? …

Ma vigadjunk, legyen e nap miénk

a zord idők után, ne firtassuk ma,

a holnap mekkorát rúg belénk…

És nyüzsgött, viháncolt a tömbházakból

zöldbe szabadult ember-sereg,

akárha élet-záró utolsó napja lenne,  

szívja utolszor a friss oxigént,

s teli tüdővel nagyot slukkol bele.

Ülök az elhagyott, poros padon,

elmúlt életem többször-bús, válltörő,

sokszor-alázó napjain gondolkodom,

szememből egy égő könny kibuggyan,

s remény nélkül, az utat folytatni,

apró nyögéssel kísérve feltápászkodom.

(2013. 06. 29.)

Reggeli ...

 

Reggeli …

Egy csésze kávé, némi harapnivaló,

újság az asztalomon, falom a

mindennapi betevő híreket: betörtek,

raboltak, ellopták, elütötték, szinte

székemig folyik a vér, rendőrök

razziáztak, mentősök szirénáztak,

s tüzet kellett oltani, s közben

arról értesülök: egy tapodtat sem

mozdulok, mégis elköltözöm.

Minden fontos dolgunk megoldva,

pénzünk, akár a pelyva, teli a pajta,

itt áll halomban; tán már a papok is

készülődnek, következhet a látványos

utca-keresztelő, s az alig megterhelő

okmány-csere, s jut eszembe:

a postának is élni kell, rokonokat,

barátokat, ismerősöket kell értesíteni,

ha eszükbe jutna, hogy meglátogassanak,

vagy levelet küldjenek, ne idegenül

keresgéljenek, új címemre megérkezzenek.

Egy csésze kávé, némi harapnivaló,

újság az asztalomon, eljön-e vajon

az idő, hogy nyugodtan fogyaszthatom ?...

(2013. 06. 29.)

 

 

Gál Eszter

Szakmunkás lett

Eszter, Gál,

holnaptól már

önállóan esztergál.

Fejében az anyagismeret,

ismeri mind a késeket,

tudja mi az előtolás,

törik a gép vagy anyag,

ha kelleténél több

a nyomás.

Szakmunkás lett

Eszterünk, vele

mi is sokat nyerünk,

több jut mától a reményből,

tán megél a család a

a munkanélküli segélyből.

(2013. 06. 29.)

 

 

Nyári vihar

 

Nyári vihar

Kormos az ég pereme,

eregeti füstjét a nyári vihar,

ráront a gyümölcsösökre,

tarol a kertben szelével

irdatlan zord zivatar.

Gomolyog tőke alatt a pára

a kéretlen, tobzódó szüret után,

bugyog a sáros, lucskos elegy,

remeg hátán az úszó gyümölcs,

intene a roggyant fának,

ehetetlen-éretlenül hullott

le az ágról, meghasonlott.

lemondott már véglegesen

a nyári napsugárról…

(2013. 06. 28.)

 

Embereket láttam

Embereket láttam

Embereket láttam,

szinte falkába összeverődve,

homlokukon szürkült már a ránc,

de a szemükben a keserűség mellett

fel-felvillant szinte eszelősen

a remény éles vakuja.

 

Embereket láttam,

feszes csoportba rendeződve,

válluk leejtve, görbül, hajlik a hát,

holnap tán telik kenyérre, tejre,

- mint magot a földbe, -  reményt vet

a hivatal zord kapuja.

 

Embereket láttam,

dühösen papírokat a sárba taposva,

égi- és földieket szikáran káromolva,

és mégis, szemükben szinte eszelősen

ott bujkált az életigenlés dacos,

makacs akarása…

(2013. 06. 27.)

Tisztító árvíz ...

Tisztító árvíz …

A Duna-parton ballagok, utamra

a medrébe visszaszelídült folyam

vize terített hordalék-szőnyeget,

s most megtisztulva hömpölyög,

várja az áruszállító uszály-kötelékeket.

 

Csendes, nyugodt a környék,

nem hallik idáig a zaklatott

emberi acsarkodás, csupán

- akár a láncra vert eb, -  a

gondokból kiszakadni képtelen

lélek nyüszít, vonyít tehetetlen.

 

Elszabadulni látszanak megint

az önző indulatok, sokasodnak

a faragatlan koldusbotok,

kiszakad egy sóhaj, mely a magyar

fejekbe kíván tisztító árvizet.

(2013. 06. 27.)

 

Duzzog a diófa

Derűsen ébred a reggel,

ropogós napsugár kopog ablakodon,

pókot kerget, s letörli a port is,

ami az éjszaka puha leple alatt

lerakódott… Integetnek a fák

lenge levelekkel, virágok lehelik

buja illatukat, csupán a vén

diófa duzzog, úgy érzi: hanyagolod;

forrnak benne vad indulatok, mert

óvó-ölelő árnyékával ő nem, ölelhet.

(2013. 06. 26.)  

Magunkról...

Magunkról…

Szorítanak a napok,

akár a szűk bakancs,

bütyköket tör lelkünkre

a folyton acsarkodás.

 

Az ellenségeskedésre fordított

energiával városokat lehetne

felépíteni, ám mi marakodva

gőgös magyarkodunk,

ha közelünkben valaki dolgozik,

értelmesen alkotni akar,

valami gúnyos félmosoly

kezd bujkálni szájunk szegletében,

a fészekből  - „rút kiskacsa” –

kitúrjuk mondván: nem is magyar,

szívünkben nincs nemesség;

csak önelégült Pató Pálok vagyunk.

 

Szorítanak a tespedő napok,

akár a hiába fényes, szűk cipő,

fekélyeket ültet lelkünkbe már

a nélkülünk futó, gyors idő…

(2013. 06. 25.)

Halkul a dal...

Halkul a dal…

Csodálom a fennen szárnyaló

büszke sast, szárnyaszegett veréb,

tápláló maghoz sem juthatok,

apró kalitba zártan, vergődöm,

s már ugrálnom sem szabad,

fenntartó életteret és elemózsiát

keselyűk hada orozza…

A rigó még fütyül, de falsul éneke,

pacsirta, vércse, szajkó, fürj, cinege,

vöcsök és kárókatona hangja hanyatlik,

nem vigyázza álmunk a pásztormadár,

a harkály óvakodva áll, fejet forgat

kémlelőn, míg a fa kérgén kalapál;

s a hajnalmadár mind halkabban,

bágyadtan hívja a reggelt.

Csodálom a kék láthatáron repdeső,

vitorlázó, büszke sast, nem látja,

nem figyeli, ahogy a pufók pondrók

nyüzsögnek, dézsmálják a koncot;

száll sebesen, versenyre kel a széllel,

nincs dolga földhözragadt tülekedéssel,

erős  és szabad. Irigylem érte…

(2013. 06. 21.)

Jelenség

Jelenség

Tikkasztó délután engedve

a nyárnak, alig-ruhában

utcára perdült egy apró leány.

Nem lépett, puha piheként lebegő

jelenés volt, tán nem is földi lény;

Sugárzott  az öntudat, s a tudat,

hogy szemeket képes vonzani,

s büszkeség ült szép szája szögletén.

Haja vállára úgy omolt, akár

kastélyok falára arany drapéria,

apró árnyékot vont a hamvas,

bársony bőrű arcra, és a

kedvesen kacér szemvillanásra.

Megszűnt a nesz…

A szél szellővé szelídült, óvakodva

körbeszimatolta, s vállát simítva

cseppet a hajába kapott…

Aztán a kép összetört, mint

víztükör , amelyet kő ütött.

Belépett egy ajtón a lány, s

csak a szellő libbentette tincse

úszik tovább szemem bogarán.

(3013. 06. 16.)

Faragás

Faragás …

Divatba jött ismét a faragás,

halomba rakva várnak az ágak,

virágminták és girlandok közé

kalligrafált szép betűkkel

bevésve falvak vagy városok.

Készülnek az ifjúságnak

magyaros vándorbotok…

(2013. 06. 15.)

Látlelet ...

Látlelet …

Nagyot fordult a világ,

s forgása közben kopik,

láthatóan kisebb lett megint.

Egykoron jártam üzemekben,

csodáltam a dolgozó embert:

valami semmiségből hasznos,

tárgyat csinált; foszló fonalból

kelmét-, rozsdás vasdarabból,

miközben szikrát szórva sírt a fém,

fényes-csillogó dugattyút-, vagy

más alkatrészeket; láttam kézművest

aki kifésült sörény-szálból

lószőr-ékszert-, ledobott agancs

szeletből nyakláncot-, bika szarvából

kis hajót, mert pillangóként szálló

fantáziával folyvást alkotott.

Mára a szövőlány álmából

szinte álom sem maradt,

elszállt, akár tavaszi fellegek,

eltűnt a gyár, a munkás és sok szakma

tűnt vele, a kreatív alkotásnak

alig van már helye.

Sarokba dobva, mint megunt kacat,

sok szerszám arról álmodik:

jön még idő, melynek tekintete rávetül,

- tetszhalott állapotból -

a dolgos kéz is előkerül, s a kerék fordulása

az elosztást másként szervezi…

(2013. 06. 15.)

 

Rózsafa

Rózsafa

Ültess el egy rózsafát.

Hagyd magára….

Kusza ágú, sok apró virágot hozó

buja növénnyé válik:

Apró ágakon sok apró virág...

De fogd a szerszámot,

igazítsd az ágakat,

ne sajnáld  - bár néha

könnyek között -  a felesleges

bimbókat se kivágni.

Így éred el, hogy mi megmarad,

nemes, szép, hosszú szárú,

pompázatos virág:

a virágok királynője legyen.

(2013. 06. 14.)

 

Új remény

Akár a hangyák végtelen terhüket,
rakták ezer kézzel, egy szívdobbanással
a homokzsákokat, hogy a terpeszkedő
áradattól az értékeket megóvják.
És nőtt a gát, hihettük: az égig fog érni,
a legidősebb ember sem látott még
folyót szinte tengerré nőni; víznél csak a
gát, gátnál a hit és akarat volt nagyobb,
mert mindent óvni kell, mit ember alkotott.
A szorgos munka a gondolkodónak
a csüggedés helyére új reményt adott,
hogy képesek vagyunk a jóra, a vállakat
összevetni, ha valami létünket veszélyezteti.
(2013. 06. 14.)

Szívem

Szívem, akár átjáró-ház
kongó kapucsarnoka
huzatos, szeles, üres
nem marad meg benne semmi
az emlékek is mind elszeleltek
a magányra nem kíváncsi senki.
Szivacsos falában a vágy sajog,
a száguldó vér habzó áramánál
alamizsnáért kuncsorog,
s várja az egyre lassuló,
a testet is alig-alig mozgató,
mind fájóbb lüktetéseket.
(2013. 06. 13.)

 

Nap végén ...

Nap végén …

Ismét leszállt az est,

csendesedik a lárma,

a fürge szél is megtér otthonába;

elhal a nappal hangos

abroncsok zaja,

járókelők sarok-kopaja,

szűnik a bogár zümmögés,

párnát húznak fejük alá

a szorgos rovarok,

s a trillázó madárdal is

aludni tér. Lassan

kihunynak a fények,

álomba költöznek

sóvárgott, régi remények,

szunnyadnak, mint hamu alatt

parázs, lobbanni kész

szenvedélyek; elülnek

az éterből tolakvó hírek is,

s ahogy az est leplet terít a tájra,

a nyüzsgő nap minden zajára

rácsukom szemem,

és reménykedem: holnap

derűsebb napra ébredek…

(2013. 06. 13.)

Felfrissülés

Felfrissülés

Jöjj, kedves, ülj ide

a zaklatott nap után

hadd fogjam kezed.

Ne szólj, ne mond,

azzal ismét csak

ajzott idegeid borzolod.

Fogjuk egymás kezét,

szemet lehunyva,

űzzük el a gondokat,

csituljon az agy,

tisztuljon a lélek,

s az összetartozás

ráncokat simító érzése

összefonódott

kezünkön át áramoljon.

Néhány perc után

a görcs ellazul,

a gondok apadnak,

s derű áramlik szét

a test egészén.

És most, kedves,

ezt a felfrissülést

pecsételjük meg

egy tiszta csókkal.

(2013. 06. 12.)

Lezárnám ...

Lezárnám …

Szellő hárfázik az esti ház falán,

szobámban függöny szárnya lebben,

árnyak bújócskáznak a bútoron,

emlékképek úsznak szememben.

 

A gondolatok mint megvadult ménes,

száguldanak, szikrákat szór, akár

villamos drótok véletlen érintkezése,

az érzelemmel töltött agy-spirál.

 

Erek dagadnak, feszül a mell, a

tüdő sokszorosra tágul, mégis

a légszomj kerülget, gyötör,

a lepergett évek emlék-hadától.

 

Verejtékes munkák sorába csak

elvétve kúszik az öröm mámora,

számlálatlan folyt az öblös-hasas

élet-palackba a bánat kesernyés bora.

 

Lezárnám a leltárt, nem segít a révedés,

engedek sebtakaróim szoros gyolcsain

a múlt nyomasztó tarka mozaikjait

rendezem agykamrám zsúfolt polcain.  

(2013. 06. 09.)

Esti kép ...

Esti kép …

A gyár szivarjai füstkarikákat

pipálnak, mintha a záport locsoló

sötét felhőpamacs is belőlük eredne,

miközben a házak oldalán villóznak

a lemenő-félben visszaköszönő

Nap arany sugarai, s az áradó-hömpölygő

Duna felett hidat ível a szivárvány.

(2013. 06. 07.)

Nyár lesz ...

Nyár lesz …

 

Fejem felett fehér felhők

csapatban, akár a birkanyáj,

legelnek az égi réten,

nem űzi őket a puli már.

 

Réseken a Nap kukucskál,

bágyadt fénye, ahogy szitál,

szívünkbe reményt permetez:

jön már, vendégünk lesz a nyár…

(2013. 06. 07.)

A szó kötelez...

A szó kötelez…

Annyira nem lehetsz szegény,

hogy fillérekért eladd szavad;

megaláz naponta az élet, munkáért,

megélhetésért kuncsorogsz, lábuk,

cipőjük törlik beléd kivagyi hivatalnokok,

s ha az eszement törvények diktálta

feltételeknek valahol időre

meg nem felelsz, a tetőt vihetik el

már nélkülöző családod feje fölül.

Hát annyira nem lehetsz szegény,

hogy megtagadd sorsos-társaid;

munkában edződött kezed, szíved,

s konok fejed csak ők érthetik,

a gép- és szerszám mellett együtt álltatok,

ismerősként köszöntheted

a társaid izzadtság szagát is, így

nem vagy teljes ember nélkülük.

Hát annyira nem lehetsz szegény,

hogy baksisért eladd szavad.

(2013. 06. 06.)

Ínség …

Környékünkről

elköltöztek a legyek,

nincs hús az asztalokon,

amit beköpjenek,

keresnek dúsabb vidéket,

gazdagabb házakat;

lám, a szoba sarkában lakó

pók is, befogható élelem híján

szinte elfogyott,

lassú, kimért mozdulattal

saját nyakára tekeri

hálója tapadó fonalát, s

nagy sóhaj kíséretében

a mélybe veti magát…

(2013. 06. 05.)

Nincs említésre méltó ...

Nincs említésre méltó …

Múlnak a napok, szinte észre





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 82
Tegnapi: 85
Heti: 648
Havi: 2 559
Össz.: 200 522

Látogatottság növelés
Oldal: Versek Bélától
Balos - © 2008 - 2017 - balos.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: popper péter orbán viktorról - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »