Balos

Baloldali értékeket képviselö honlap

2011.nov.20


Egy ifjú elrnélkedése pályaválasztáskor 

Von József Robi in BALOS · Dokument bearbeiten · Löschen 

Karl Marx


Az állatok tevékenységi körét maga a természet szabta meg; az állat nyugod­tan tevékenykedik, nem törekszik többre, és nem is sejti, hogy mást is tehetne. Az istenség az ember elé is tűzött egy általános célt, azt, hogy tegye nemesebbe az emberiséget és önmagát. Azokat az eszközöket azonban, amelyekkel ezt a célt megvalósíthatja, az embernek magának .kell megkeresnie; magának kell megválasztania azt a neki megfelelő társadalmi álláspontot, amelyből kiindulva legjobban tudja önmagát és a társadalmat felemelni.

A választásnak ez a lehetősége nagy előny a többi teremtményekkel szem­ben; de a választás olyan tett, amellyel az ember tönkre is teheti egész eletét; meghiúsíthatja minden tervét, és szerencsétlenné teheti önmagát. Az olyan ifjúnak tehát, aki most kezdi életpályáját, és legfontosabb ügyeit nem kívánja a véletlenre bízni, első kötelessége,' hogy komolyan mérlegelje ennek a választásnak a lehetőségeit.

Mindenkinek van valamilyen célja; olyan cél lebeg a szeme előtt, amelyet legalább ő maga nagynak tart. Ez a cél valóban "nagy is ha ez a legmélyebb meggyőződésünk, ha szívünk diktálja, mert az istenség sohasem hagyja vezető nélkül a földi halandókat; halkan, de határozottan szól hozzánk.

Ezt a hangot azonban néha nem jól halljuk; lehet, hogy csak a pillanat szülte azt, amit lelkesedésnek vélünk, és ezt egy másik pillanat ugyanúgy meg is semmisítheti. Talán csak fantáziánk lángolt fel, érzéseink lobbantak lángra, álmok lebegnek szemünk előtt, és mohón rohanunk a cél felé, amelyről azt hisszük, hogy maga az istenség mutatta nekünk. Amit azonban keblünkre öle­lünk, hamarosan visszataszít bennünket, és azt látjuk, hogy tönkretettük egész egzisztenciánkat.

Éppen ezért komolyan kell mérlegelnünk, hogy ténylegesen .lelkesedünk-e valamely hivatásért, valóban egy belső hang helyesli-e azt, és nem tévedés-e lelkesedésünk: Meg kell vizsgálnunk, hogy nem öncsalás-e az, amit-az istenség hangjának véltünk. De hogyan ismerhetjük ezt fel; hogyan vizsgálhatjuk lelkesedésünk forrásait?

A nagyság ragyogó; a ragyogás kiváltja az irigységet, és könnyen lehet, hogy az irigység váltotta ki a lelkesedést, vagy legalábbis azt, amit mi annak tar­tunk. Az irigység fúriájának csábításait azonban a józan ész már nem képes megfékezni, és az embert elragadjak vágyai. Ettől fogva sorsát már nem ő maga, hanem a véletlen és a látszat irányítja.

Nem arra vagyunk hivatottak, amiben a legjobban tündökölhetnénk; nem ez az a hivatás, amely a hosszú évek során sohasem hagy bennünket lankadni, nem hagyja igyekezetünket csökkenni, lelkesedésünket kihűlni. Hamarosan azt érezzük, hogy vágyainkat nem csillapítja, eszmeinket nem elégíti ki: harag­szunk az istenségre, szidjuk az emberiséget.

Valamely hivatás iránti pillanatnyi lelkesedésünket azonban nemcsak az irigység keltheti fel; lehet, hogy fantáziánk ékesítette fel, és olyannak látjuk, mint ami a legtöbb, amit az élet nyújthat. Nem elemeztük, nem láttuk terheit és azt a nagy felelősséget, amelyet a stallummal magunkra kell venni. Csak messziről láttuk, és a messzeség szépit.

Ebben értelmünk nem adhat tanácsot, mert sem a tapasztalat, sem alapo­sabb megfigyelés nem támogatja, az érzelmek pedig megtévesztik, a fantázia elvakítja. De hova vessük tekintetinket, ki támogasson ~ bennünket, amikor értelmünk elhagy?

Szívünk szüleinket szólítja, akik már végigjárták az élet útját és a sors megpróbáltatásait. ,

Ha lelkesedésünk akkor sem lankad, ha akkor is kedves számunkra a hivatás, amikor már józanul megvizsgáltuk, láttuk nehézségeit, és megismertük terheit is, ha még ekkor is úgy érezzük, hogy hivatottak vagyunk rá, akkor nyugodtan vállalhatjuk, mert már nem téveszthet meg bennünket lelkesedé­sünk, és nem ragadhat el sietségünk.

Azt a stallumot, amelyre elhivatottságot érzünk, nem mindig érhetjük el, mert társadalmi helyzetünk kialakulása már akkor elkezdődik, amikor mi ma­gunk még nem tudunk rá hatni.

Gyakran már testi állapotunk is akadályt jelent, és ezt senki sem hagyhatja figyelmen kívül.

Megtehetjük ugyan, hogy testi mivoltunk fölé emelkedünk; annál gyorsabb lesz azonban zuhanásunk. Olyan ez, mintha mór romokra építenénk új épüle­tet, mert egész életünket a szellemi és lelki princípium közötti harc tölti ki.~ Hogyan állhat azonban helyt az élet vad forgatagában az, aki önmagában sem tudja lecsillapítani az elemek harcát? Hogyan tud az ilyen ember nyugodtan cselekedni? Hiszen csak a nyugalom lehet nagy és szép tettek forrása; ez az egyedüli talaj, amelyben érett gyümölcs terem.

Habar az olyan hivatásban, amely nem felel meg testi természetünknek, nem tevékenykedhetünk sokáig, és csak ritkán telik benne örömünk, felemelő gon­dolat, hogy önnön jólétünket áldozzuk fel a kötelesség-teljesítés oltárán; de gyengék leszünk ahhoz, hogy erőteljesen járjunk el. Csak az olyan hivatást nem tudjuk soha becsületesen ellátni, amelyhez nincs tehetségünk. Ez esetben hamarosan megszégyenülten ismerjük fel alkalmatlanságunkat. Rájövünk arra, hogy haszontalan teremtmények vagyunk; a társadalom olyan tagjai, akik nem tudnak eleget tenni hivatásuknak. Ennek természetes következménye az ön­becsülés hiánya. És vajon milyen érzés lehet fájdalmasabb annál, mintha a világ nélkülözni tudja az embert? Az önbecsülés hiánya kígyó, amely tombolva marja az ember keblét, kiszívja szívéből a vért, majd az embergyűlölet és a kétségbeesés mérgével keveri össze.

Ha tévedünk, amikor elbíráljuk alkalmasságunkat valamely hivatásra, ez olyan hiba, amely rajtunk bosszulja meg magát; ha a világ nem is neheztel érte, keblinkben rettenetes kint okoz, olyat, amilyet semmi más nem okozhat.

Ha mindezeket mérlegeltük, és életkörülményeink lehetővé teszik, hogy tet­szésünk szerint válasszuk meg hivatásunkat, akkor válasszuk azt, amelyben érdemeket szerezhetünk, amely olyan eszmei alapokon nyugszik, amelyek igaz­ságáról tökéletesen meggyőződtünk; azt a hivatást válasszuk, amelyben legtöbb lehetőségünk van arra, hogy az emberiségért dolgozzunk, mi magunk pedig a legjobban megközelíthessük a tökéletességet, azt az általános célt, amelynek minden hivatás csak eszköze.

Az érdem az, ami a férfit leginkább felemeli, megnemesíti tetteit és törek­véseit; az érdem feddhetetlenné teszi, a tömeg fölé emeli, és kiváltja csodá­latát.

Érdemeket azonban csak olyan hivatásban szerezhetünk, amelyben nemcsak szolgák, szerszámok vagyunk, hanem a magunk területen magunk alkotunk; ezt csak az a hivatás nyújtja, amely még látszatra sem kíván megvetendő tet­teket, hanem olyanokat, amelyeket a legkiválóbb ember is büszkén végezhet. Nem mindig az a hivatás a legmagasabb, amely ezt nyújtja; de mindig ez a legelőnyösebb.

Azt pedig, hogy mennyire megalázó az olyan munka, amelyet nem illet elismerés, megtudjuk, ha olyan hivatás terhét kell viselnünk, amelynek eszmei alapját később tévesnek látjuk.

Ilyenkor nem marad más kiút, mint az önámítás. De milyen kétségbeejtő mentsvár az, amit ez nyújt!

Az olyan ifjú számára, akinek elvei még nem megalapozottak, meggyőző­éese még nem szilárd és rendíthetetlen, az olyan hivatás a legveszélyesebb, amely nem az élettel kapcsolatos, hanem absztrakt igazságokkal foglalkozik.

Viszont ha az ilyen hivatás gyökeret vert a lelkünkben, ha hajlandóak vagyunk eszméiért életünket és munkánkat áldozni, ez tűnik a legnemesebbnek.

Az ilyen hivatás boldoggá teszi az embert, de elpusztítja azt, aki elsietve, meggondolatlanul, a pillanat hatására vállalja.

Ha viszont hivatásunk eszmei alapjait nagyra értékeljük, magasabb nézőpontra teszünk szert a társadalomban, növekszik önbecsülésünk, és cselekedeteink megtámadhatatlanok lesznek.

Aki olyan hivatást választ, amelyet nagyra becsül, visszariad attól, hogy méltatlanná váljék hozzá; már azért is nemesen jár el, mert ezt társadalmi helyzete is megköveteli.

A hivatás megválasztásánál a fő szempont az emberiség javának a szolgá­ata és saját magunk tökéletesebbé válása. Ne higgyük, hogy e két érdek ellen­tétes egymással, hogy egyiknek meg kell semmisítenie a másikat; az emberi természet. olyan, hogy maga az ember csak úgy válhat tökéletesebbé, ha a társadalom undefined jólétéért és tökéletesebbé válásáért munkálkodik.

Ha valaki csak önmagáért dolgozik, lehet, hogy híres tudós, nagy bölcselő vagy kiváló költő lesz; sohasem válhat azonban igazán tókeletes, valóban nagy emberré.

A történelem azokat tartja nagy embereknek, akik az emberiségért dolgozva önmagukat is nemesítették: a tapasztalat szerint az a legboldogabb, aki legtöbb' embert tett boldoggá, a vallás is arra tanít bennünket, hogy az ideál, amelyre mindenki törekszik, az emberiségért áldozta fel magát. És ki merne ezt ta­gadni?

Ha olyan hivatást választottunk, amelyben a legtöbbet tehetünk az emberi­ségért, a nehézségek sem törhetnek meg benninket, mert ezek az összességért vállalt áldozatok; ez esetben örömünk sem szegényes, korlátozott, egoista, ha­nem milliók boldogsága. Tetteink csendben, de örökké élnek és hatnak; ham­vainkra a nemes emberek könnyei hullnak.


2011.nov.9.

  

Idióták

Vajnai Attila| Népszabadság| 2011. november 9. |4 komment

     
  

 A magyar politikai élet egyre elképesztőbb fordulatokat produkál. Miközben családok százezreit fenyegeti a kilakoltatás réme, visszamenőleges hatállyal rónak ki kötelezettséget egész társadalmi csoportokra, a társadalom többségével fizettetik meg a gazdagok adójának csökkentését, még a tiltakozás eddig alkalmazott módszereit is megpróbálják ellehetetleníteni mindenféle trükkökkel. A kormány érthetően nem szereti, ha a választók különböző csoportjai tiltakoznak a kormány politikája ellen. Arra is volt példa, hogy bejelentett tüntetéseket nem engedélyezett a rendőrség „a forgalom túlzott korlátozása” miatt, bár az ilyen „ellencsapások” rendre kudarcot vallottak, mert a legtöbb esetben a bíróságok nem voltak partnerek a tüntetések ilyen jellegű korlátozásában, és a feldühített demonstrálókat is inkább mozgósította a tiltási kísérlet.

A tüntetések betiltásánál hatásosabb eszköznek tűnik a tiltakozók utólagos elítélése, lehetőleg bűncselekmény vádjával. Ha például egy szociális munkás nyilvános kukázást szervez egy aljas önkormányzati rendelet ellen, három év próbára bocsátja őt a bíróság „izgatás” miatt. Azért, mert a „vádlott” azt akarta, hogy ne lehessen megbüntetni a hajléktalanokat, akik a mások által eldobott holmikat szedik össze a szemétből. Ez a módszer azért hatásosabb, mert a döbbenettől szinte megbénul az ellenzék, külföldön pedig el sem hiszik.

A szenzációra és látványos akciókra éhes, a ValóVilágokon edződött nézők érdekeit halálmegvető bátorsággal védő média elvárásainak azonban kénytelenek eleget tenni a figyelmet felkelteni szándékozó közszereplők. Lassan már nem számíthat az újságírók figyelmére az a politikus, aki nem drótkötélen vagy gázálarcban akar a parlamentbe jutni. Válaszul még nem módosították a Btk.-t és az alkotmányt sem, de talán már dolgoznak rajta.

HIRDETÉS

Persze a Nemzeti Együttműködés Rendszere képes új, „nagyszerű” dolgokat alkotni. Amit például a budai turulszobor elleni tiltakozókkal szemben kiagyalt a rendőrség eddig titokban tartott zsenije, méltó arra, hogy bevonuljon a történelembe. A fülkeforradalmi rendszer új csodafegyvere, hogy egy politikai demonstráción a helyszínen kiragasztott két darab A4-es papír miatt fejenként 25 ezer forintos bírságot kell kiszabni. A vétség: „szemetelés”. Majd megtanulják az izgága ellenzékiek, hogy nem lehet csak úgy büntetlenül kiragasztgatni a nácik gyülekezőhelyén a párizsi békeszerződés 4. cikkelyét!

Ha erre valakinek a szólásszabadság, a véleménynyilvánítás szabadsága és ezekkel összefüggésben a strasbourgi bíróság jutna eszébe, annak elég meghallgatnia Kövér László – feltehetően a „klasszikusok” közé jelölhető – kijelentését:

„... nem kellene sokat foglalkoznunk azzal, hogy mi van Európában és Strasbourgban... Strasbourgban néhány idióta, fogalma sem lévén arról, hogy az országban mi zajlott 50 éven keresztül... úgy gondolja, hogy a szabadságjoghoz tartozik, hogy valaki a vörös csillaggal demonstráljon.”

Joggal feltételezhető, hogy történelmünk mai, sötét korszakának urairól igen sommás lesz a vélemény. Talán egy szóban is kifejezhető.

A szerző a Magyarországi Munkáspárt 2006 elnöke

2011.nov.7. 

Mit üzen az Októberi Forradalom? 

By Tibor Takacs in BALOS · Dokument bearbeiten · Löschen

ÁTVÉVE A www.kommunista.net honlapról!

Úgy érzem érdemes ezt az anyagot kitenni,és elolvasni!

Mit üzen az Októberi Forradalom?

somi judit, 2011, november 6 - 20:04

Az orosz forradalom, mint minden forradalom, mozgásba lendült embermilliók műve volt. A párt csak eszköz volt, hogy segítsen - «a dolgozók felmelkedése saját maguk műve lesz», Marxot idézve az I. Internacionálé szervezeti szabályzatában megformálta szavakkal. Az egyetlen valódi biztosíték a széles tömegek aktivitása, mely lehetővé teszi az apparátus fölötti ellenőrzést – és nem megfordítva! A Bolsevizmus és sztálinizmus-ban Trockij ezt írta: «Vitathatatlanul az egypárt dominanciája szolgált a totalitárius sztálini rendszer jogi kiindulópontjaként. De a kifejlődés oka nem a bolsevizmusban, sem pedig az időszakos háborús intézkedésként betiltott más pártok hiányában, hanem a proletariátus európai és ázsiai kudarcainak örökségében található.»Az egyetlen iránytű, ami segíteni tud bennünket, a marxizmus, tehát az első munkásállam elfajulása okának tudományos elemzése. A forradalmi munkásmozgalom (bolsevizmus) legjobb tradicióinak kontinuitása nem állhat helyre a sztálinizmus mérlegének levonása nélkül. Az egész világot sújtó gazdasági válság a végletekig kiélezte a tőkés társadalmi osztály ellentmondásait, ma pedig korábban sosem látott offenzívája a munkásosztálynak a XX. század első felében kivívott jogait támadja. Az uralkodó osztály és államapparátusai megpróbálnak a rendszer válságán felülemelkedni, gigantikus csökkentéseket végrehajtva a szociális kiadásokban, megsemmisítve a társadalmi jogokat (lásd a tőke nemzetközi szervezetei, tehát az IMF, a Világbank, az Európai Újjáépitési és Fejlesztési Bank, az Európai Unió által diktált «szigorítási politikát»), a bankszektorba az állami költségvetésből milliárdokat és milliárdokat áttéve, a jogszabályozást a dolgozói jogok jelentős limitálása irányába módosítva (erre szolgál a «munkaerő rugalmassága»), megerősítve a nyomást a szakszervezetekre, ideértve a közvetlen erőszakot is, új barbár háborúkat indítva.

Iskolákat és kórházakat zárnak be, csökkentik a tanítók és ápolónők számát, a kollégiumokban és egyetemeken megszüntetik a költségvetési helyeket, az egészségügyi ellátások térítésének listája állandóan szűkül. Az egészségügy és az oktatás majdnem teljes egészében fizető lesz, versenyeztetik egymással és önfinanszírozásba csapott. Állandóan növelik a nyugdíjkorhatárt és csökkentik a szociális szolgáltatásokat, a nyugdíjakat, minden ilyen jellegű kiadást csakúgy, mint az azokat igénybevevők számát.

Az új Munkatörvénykönyvek az elbocsátási procedúrát egészen leegyszerűsítik, engedélyezik a 12 órás napi munkaidőt is (akár a XX. század elején!), leszűkítik a sztrájkjogot, a szakszervezeti szabályozást.

Az imperialista nagyhatalmak Líbiában háborúznak, vizsgálják a beavatkozás lehetőségét Maghrebben és folytatják Irak és Afganisztán megszállását. Országaink kormányai ilyen-olyan módon, de támogatják ezeket a háborúkat.

A burzsoázia a rothadó tőkés rendszer konzerválására megsokszorozza erőfeszítéseit, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom előtti helyzetébe taszítsa a munkásosztályt, abszolút munkáltatói alárendelésbe, a szociális védelem teljes hiányába és könyörtelen kizsákmányolásba.

A munkásszervezeteknek tehát kötelességük új harci stratégia kidolgozása az októberi forradalom eredményeinek védelmére és a dolgozók szervezésére, a tőkés reváns kísérlet megakadályozására.

 2011.nov.6.

Szilágyi Gyula

Kommentárok Hölderlinhez



Hölderlin szerint „az államot épp az tette mindenkor földi pokollá, hogy az emberek mennyországgá akarták változtatni". A gondolat empirikus megfigyelésekből születhetett, s még a történelmet csak felszínesen ismerők számára is kézenfekvőnek tűnik. Napjainkban az állam édenesítésére irányuló erőfeszítések összességét politikának nevezzük, s mindazokat, akik e gigantikus feladat megoldását választották munkaköri kötelességként, politikusoknak. Ők határozzák meg az eljövendő éden formáját, és jelölik ki annak határait. Tevékenységük négy - szervesen egymásra épülő - időbeli egységben zajlik. A nagy vállalkozás előkészítéseként először komoly, meggyőző - modellekkel és számításokkal hitelesített - ígéretek hangzanak el a paradicsomi állapotok gyors elérhetőségére vonatkozóan. Tajtékzó siker: ujjongó tömeg lángol a diadal szeszein, szabadság a barikádokon, a pillanat nagyszerűsége szorítva hat le keblünkre. A második szakasz a türelem és áldozatkérés ideje. Szó sincs ellentmondásról: az ígéretek megvalósulnak, alig egy karnyújtás már a mennyország, csak éppen váratlanul meredek az út felfelé. Ilyenkor persze soványodnak a pénztárcák, sérülnek az érdekek, megcsappan a kezdeti lelkesedés, az alattvaló szorosabbra húzza - rosszabb esetben hózentrágerre cseréli - nadrágszíját. Az optimistábbak sóhajtanak egyet, hogy semmi baj, majd a paradicsomban; a kétkedők lassan gyarapodó csapata pedig szitkozódik, hogy a kurva anyjukat ezeknek is. A harmadik ütem lényege a hosszú menetelés. Ebben a periódusban különösen fontos a tömegek elszántságának fenntartása. Jól bevált eszközként a kézenfekvő igazságok és a manipulatív adalékanyagok ügyesen kevert koktéljából összerakott „információk" használhatók. Kerülendő az édenkert közelségét dokumentáló adatok felülvizsgálata, hangsúlyozandó viszont az eddigi nehézségek legyűrésében tanúsított helytállás, a hősies áldozatvállalás eredményessége. Konklúzió: nincsen hátra, csak előre van, ha most megtorpanunk, lemondunk mindarról, amit eddig elértünk, de ezt úgysem engedjük meg, ehhez mi túl jók vagyunk. Végül - a negyedik szakaszban - mindig közbejön valami. Lehet ez gazdasági vagy politikai válság, háborús veszély, globális felmelegedés, madárinfluenza, szivacsos agysorvadás, tény az, hogy a cél eltűnik a horizont mögött, éppen akkor, amikor az állam már csaknem utat talált a mennyország felé. De akkor már mindegy: az „Úton a paradicsomba" projektben dolgozó tervezők, kivitelezők, alvállalkozók, beszállítók és a beszállítók beszállítói valamivel közelebb jutottak a mennyországhoz, a hosszú menetelők leharcolt serege pedig keserűen veszi tudomásul, hogy ezek éppúgy szarnak ránk, mint azok meg az azelőttiek. Nos, a tiszántúli aprófalvakban élők többsége úgy érzi, hogy húszévnyi verítékes helyben járás után sem sikerült bíztató közelségbe kerülnie az ígéret földjéhez. Számukra még most is a konszolidált (?) szocializmus két és fél évtizede (1960-1985) jelenti a vonatkoztatási pontot. Persze az sem volt az igazi, de hát a Kárpát-medencében még rövid pórázon táncoltatott alattvalókkal sem sikerült az államnak édenesítenie önmagát. Ez a Hölderlin fiú, ez tudhatott valamit.

A plebejus országértékelője
„Még főiskolás koromban egyik - szocialista hazafisággal foglalkozó - szemináriumunk ifjú előadója úgy fogalmazott, hogy a kapitalista állam akkor nevezi magát nemzetnek, amikor adót emel, hazának pedig akkor, ha tömegmészárlásokra készül. Akkoriban úgy látszott, hogy e magvas bölcsességnek a mi életünkben nem lesz jelentéstartalma, a kapitalista világnak sem ellentmondásait, sem felelőtlenül tékozló gazdagságát nem fogjuk megtapasztalni soha. A hatvanas évek közepétől a »keleti blokk« országainak Magyarország volt a Kánaán, mi pedig büszkén hangoztattuk, hogy polgárai vagyunk. Magunk között persze csendben röhögtünk a szocialista tervgazdálkodás árubőségén, ahol nem lehetett lakáshoz jutni, négy évig kellett várni egy Trabantra, csempészárunak számított a farmer, karácsony előtt sorba álltunk banánért, és az országhatáron elkobozták Szolzsenyicin magyarra fordított könyveit. 67 éves vagyok, nyugdíjas tanító, és negyven éve élek ebben alig másfél ezer lelkes faluban. Az imperialista nagytőke »dúvad természetéről« szóló ideológiai fejtágítókat persze hülyeségnek tartottam, de ahogy megtapasztaltam ezt az élni és halni hagyni világot, egyre gyakrabban gondolkoztam el a hallottakon. Mert bizony az a mély megvetéssel emlegetett tervutasításos gazdaság valahogy elviselhetőbb életkörülményeket biztosított az ország lakosságának, mint ez a kapitalista bordély. Igaz ugyan, hogy a KGST munkamegosztásában Magyarországon készítették a gatyákat, és Lengyelországban csinálták hozzá a madzagot, de jutott munka a hazai szabóknak és a lengyel pertlikészítőknek is, ráadásul a vasúti áruszállításban is állandó volt a munkaerőhiány. Így sikerült megvalósítani a - szocializmus alapértékeként tekintett - teljes foglalkoztatottságot. Aztán jött a kapitalizmus (elindultunk a mennybe vezető csigalépcsőn), és véget vetett a pazarlásnak. Nőtt a termelékenység, csökkent az önköltség, hatékonyabb lett a gazdaságszerkezet. Mindez két érezhető változást hozott az én falum életében. Egyrészt a munkabíró lakosok harmada kenyér nélkül maradt, másrészt lényegesen drágábbak lettek a gatyák és a gatyamadzagok. Aztán a KGST is megszűnt, és - kvótákkal teli bőségszarujával - magához engedett bennünket az Unió. Ettől lecsökkent az állatállomány, kaszálatlanul maradtak az árokpartok és a gátoldalak, bizonytalanná vált a terményértékesítés. A harminc- és hatvanhektáros gazdákkal olyan szerződést íratnak alá a felvásárlók, hogy a betakarítás után majd felvásárolják a terményt - napi áron. Hogy mi lesz a napi ár, azt persze a multinacionális agráripari vertikumok, kombinátok, terményforgalmazók határozzák meg. Tehát a sokoldalas, érthetetlen jogi bikkfanyelven fogalmazott szerződés lényege, hogy köteles vagy nekem eladni a terményedet az általam meghatározott áron. Az ilyen szerződéssel érkező felvásárlót a legjámborabb téeszelnök is úgy rúgta volna ki, hogy tokostul viszi az iroda ajtaját. Tíz cukorgyárunkból egy maradt, az élelmiszeripar nagyrészt idegen tulajdonban, 1994-ben a gulyás még százkét tehenet hajtott ki a folyóparti gyepre, 2002-ben már csak negyvenkettőt, most pedig már nincs se hízó marha, se tejelő tehén a faluban. Holland sertést eszük, argentin marhából készül a leves, a mi parasztunk pedig különböző »juttatásokon«, azaz kegyelemkenyéren él. Vegyünk egy másik példát. Ugye 1970-ben - annak a nevetségesen primitív szocialista tervgazdaságnak - sikerült megépíteni Pesten a metrót. Mármost: egyrészt még ma is azok a kocsik futnak, amelyeket - harminc-negyven évvel ezelőtt - a közismerten »pontatlanul és ócska anyagokkal dolgozó« szovjet ipar szállított. Másrészt meg szeretett fővárosunk régi-új vezetése legalább nyolc éve fúrja már az új metróvonalhoz az alagutakat, s az illetékes urak nem győznek mosakodni, mert hol a fék rossz, hol a pénz kevés. Elfogult lennék, amikor azt mondom, hogy ennél már a KGST is jobb volt? Hát akkor hol is van az a hatékonyan és költségkímélően működő kapitalista gazdaság? Biztos, hogy a mennybe visz ez a lépcső? Emlékszem az első szabad március 15-re, az ötvenhatos parlamenti csata emlékgyertyáira, a rendszerváltás emelkedett pillanataira, amikor mindenki mélyen hitte, hogy most aztán szabadok leszünk és gazdagok. Én már a felével is kiegyeztem volna, de még ennyi se jutott nekünk. A szabadságunkról annyit, hogy uniós jogszabályok megfogalmazásakor, a gazdasági folyamatokkal, kvótákkal kapcsolatos döntéshozatal során az erősebb (mármint tőkeerősebb) kutya axiómája érvényesül, a gazdagságunkról meg annyit, hogy pénztárcánk - nemcsak az állampolgároké, hanem az államé is - a nemzetközi finánctőke oligarcháinak zsebébe került. Ezek a jól öltözött martalócok besurranó tolvajként érkeztek hozzánk húsz évvel ezelőtt, s mára korlátlan hatalmú diktátorrá nőtték ki magukat. Ha egy uzsorás - a polgármesteri hivatal előtt parkolva - lenyúlja a közmunkán dolgozóktól a törlesztőrészletet, vagy verőemberei kihajtják otthonából a fizetésképtelen ügyfelet, akkor jön a rendőrség, és pórázra fogja B. Laji kamatosembert. A banknak pedig ugyanez a rendőrség nyújt - olykor kényszerintézkedésekkel - segítséget a tartozás behajtásához vagy a kilakoltatáshoz. Laji tömlöcbe kerül - szó se róla: oda való -, a bankok tisztviselőivel viszont a pénzügyi kormányzat vezetői kezdenek »a probléma konfliktusmentes kezelése érdekében« egyeztető tárgyalásokat. B. Laji nem EU-konform, a pénzvilág hiénái viszont messzemenően azok. Érinthetetlenek. Dióhéjban ennyit szeretett államunkról. Amelyik - hogy el ne felejtsem - huszonegy éve már, hogy úton van a mennyország felé." (T. K. 67 éves, nyugdíjas pedagógus)

Napjaink közgazdászainak egybehangzó véleménye szerint az állami tulajdonú nagyvállalatokkal működtetett tervgazdaság - az adott politikai feltételek mellett - alkalmatlan volt a racionalizálásra. A gazdaságszerkezet hatékonyabbá tétele olyan szocialista tabukat tett volna kérdőjelessé, mint a munkához való jog, a teljes foglalkoztatottság vagy a lassan, de biztosan - és évről évre - emelkedő életszínvonal. Az ilyen tabuk bedőlése nyomán kialakuló társadalmi konfliktusokat - politikai legitimáció hiányában - a pártállami vezetés nem vállalhatta. Dicséretére legyen mondva: meg sem próbálta. Az ancien régime apologétái persze meggyőződéssel állítják, hogy éppen ez volt a hiba. Egy valóban racionális szerkezetű szocialista tervgazdaság - az állami bevételek jelentékeny növelése mellett - bőven kitermelte volna a megnövekedett szociális kiadások (értsd: munkanélküli-segély) fedezetét is. A hazai mezőgazdaság pedig - piaci pozícióit megtartva - felszívta volna az iparban feleslegessé vált munkaerőnek legalább egy részét. Ez a forgatókönyv sem lehetetlen, csak éppen nehezen elképzelhető. A hosszú kések (sokéves) éjszakáját követően a pártállam csupán ügyes életszínvonal-politikájával, az ideológiai hurok húzd meg, ereszd meg játékával tudta megteremteni a negyedszázados társadalmi stabilitást. A szövetkezeti lakás, használt Trabant, hétvégi telek bűvöletében élő átlagpolgár akkor vált fogékonnyá a szocializmus megújításával, átformálásával - később lecserélésével - kapcsolatos elképzelésekre, amikor a kátyúba jutott gazdaság már nem tudta szállítani a társadalmi béke fenntartásához szükséges muníciót. Ez vezetett oda, hogy a gatyamadzag iparágat átvehették a multinacionális befektetők. A kereslet alig változott: jóllehet a polgárok többségének hasi körfogata csökkent, a többieké viszont annál nagyobb mértékben növekedett. Erre mondják a szociológusok, hogy kettészakadt társadalom.

Kétszer két évtized
„Talán az a legnagyobb baj, hogy ebben a faluban igen egyszerű emberek élnek. Jobban hisznek a szemüknek és pénztárcájuknak, mint az írott és elektronikus hírközlésnek, azaz a médiáknak. Saját élethelyzetükből kiindulva mondanak ítéletet az ideológiák felett, nem pedig fordítva. Ettől persze rossz a közérzetük. Hetvennyolc éves vagyok, a feleségem tizenhat évvel fiatalabb nálam. Kettőnk nyugdíjából élünk, és a fólia is hoz valamit. Ami onnan jön, ahhoz nem nyúlunk, az a felbonthatatlan vastartalék. Nem magamért kesergek tehát. Csak éjszakánként néha eszembe jut, hogy a háború utáni huszonegy évben honnan indult és hova jutott az ország, aztán a kapitalizmus huszonegy évében mire vittük, és akkor kiülök a gádor alá, előveszem a pálinkásüveget, közben egyik cigarettát szívom a másik után. Nem gyújtok lámpát, mert a falu mindent lát - ebben a tekintetben száz év óta semmi sem voltázott -, és én nem szeretem a szóbeszédet magam körül. Szóval a gazdaság... Hát nézze: 1945-ben örököltünk egy rommá lőtt országot, hadifoglyok és »malenykij robotra« hajtottak éheztek a szovjet táborokban, nem volt élelem, nem volt tüzelő, nem volt áram, vízszolgáltatás, nem volt vasúti közlekedés. A kommunizmus mennyországát ígérő állam pedig azzal kezdte, hogy akasztatott, gumibotozott, kínzókamrákat működtetett, emberek tízezreit taposta porba. Elvtársak akasztották az urakat, aztán elvtársak kínozták halálra az elvtársakat. De ezzel együtt: eltelt tizenkilenc év a háború után, és 1964-ben kirobbant a »frizsiderszocializmus«, később a »gulyáskommunizmus« társadalmi vita: a keményvonalas kommunisták már attól féltek, hogy az életszínvonal emelkedése és a jólét (!) újratermeli a kispolgári életmódot. Ezt produkálta az a százszor elátkozott szocialista tervgazdaság. Tette mindezt egy cent kölcsön nélkül. Nos, a rendszerváltás óta is eltelt ugyanennyi idő, és ma a társadalmi közbeszéd témája a hajléktalanság, az alultáplált, éhező kölykök, a gyermekszegénység, a kilakoltatások és a munkanélküliség - ahogy József Attila írta -, nemzeti nyomor. Ezt hozta a messiásként fogadott hatékony kapitalista gazdaság. Egy gonddal kevesebb: napjainkban egy percig sem kell aggódnunk az egyre növekvő jólét és a presztízsfogyasztás személyiségtorzító hatásai miatt. Nézze: ebben a faluban a házak nyolcvan százaléka 1965 és nyolcvanöt között épült - vagy épült újjá -, az elmúlt húsz évben összesen tizenkettőt sikerült tető alá hozni. A környékbeli földek 26-34 aranykoronásak, tehát a jobbak közül valók. A téesz nagy mennyiségű és jó minőségű kukoricát termelt, takarmányt adott tagoknak disznóhizlaláshoz, a hízók átvételéről a szövetkezet gondoskodott. Ma meg azok a gazdák, akik valamikor húsz-huszonöt hízót adtak le évente, szociális járadékot kapnak. A fóliás zöldségtermesztés is halódik: a primőr még eladható, de a főszezonban a multinaci üzletláncok az önköltségi ár alatt kínálják a paprikát. Valamikor - az ünnepek előtt - autóbusszal vitte a téesz a nyugdíjasokat a szomszédos gyógyfürdőbe, most legfeljebb saját készítésű süteménnyel kínálgatják egymást karácsonykor az öregasszonyok. Ennyi jutott a magyar falunak a kapitalista mennyországból." (Teljes névtelenséget kérő, 78 éves agrármérnök, egykor TSZ vezetőségi tag).

És egy személyes élmény: 1976-ban valamelyik országos nagyvállalat háromszáz dolgozóját elbocsátotta (áthelyezte) - a termelési struktúra átszervezése miatt. Hatalmas volt a felháborodás, a sajtó hetekig rágcsálta témát: háromszáz ember munkanélküli lett! Főiskolánk fiatal és igen csinos KISZ-titkárnője magából kikelve kiabált az előadóval az eset kapcsán összehívott politikai tájékoztatón: akkor mi különböztet meg minket a kapitalizmustól? Az, hogy itt alacsonyabbak a fizetések, és leomlik a kórház vakolata? Negyedszázaddal az emlékezetes kérdés elhangzása után találkoztam vele. Egy patinás kisvárosban él, a nyugati országhatár mellett. Ügyesen váltott: a város egyik kellemes kis kávézójának tulajdonosa. Népszerű hely, sokan látogatják. Az a neve, hogy Próféta voltál szívem.

2011.szept.28. Béla Sógor Olvassátok el és tanuljatok belöle!!!! Egyszer volt egy fiú...Helyes volt és szívtipró, és szerelmes volt. De az anyjának csak egy szeme volt, és az iskolában volt takarító. Ezt senki sem tudta. Egy nap az anya szerette volna tudni milyen jegyei vannak a fiának. Bement az iskolába és megkérdezte a tanárt. Mindenki azt kérdezte "Fujj ez a te anyád?". A fiú teljesen zavarba volt mivel az anyjának csak 1 szeme volt. Mikor hazaért nagyon megsértődött az anyjára. Soha többet nem beszélt vele. Elvégezte az iskolát és elköltözött. Sok év után nagyon gazdag lett. 2 gyereke lett és egy csodálatos felesége. Egy másodpercre se gondolt az anyjára, viszont az anyja aggódott miatta. Végül úgy döntött hogy megkeresi a fiát. Mikor megérkezett bekopogott az ajtón, 2 kislány nyitott ajtót. Majd sikoltozva kiabáltak apjuknak "Apaa apaa segítség itt egy szörny!!!" A fiú jött és elzavarta az anyját. Az anya könnyes szemekkel ment haza. Egy pár hónap múlva a fiú látta az anyját az álmában. Úgy gondolta meglátogatja és bocsánatot kér. Becsöngetett, de senki se nyitott ajtót. Megkérdezte a szomszédokat hol van, és az egyik kérdezte "Szóval te nem tudod mi történt? Az anyukád 2 hete meghalt, de hagyott neked itt egy levelet" A fiú olvassa a levelet: "Kedves fiam. Te mindig utáltál engem és mindig haragudtál rám. Én soha nem utáltalak, én mindig szerettelek. Mindig azt akartam hogy szerencsés legyél. És elkel mesélnem neked valamit, ezt már rég el kellet volna neked mondanom: " mikor kis gyerek voltál, neked és apádnak volt egy súlyos autóbalesete. Apád meghalt, és te elvesztetted az egyik szemedet. Én nem szerettem volna hogy egy szemed legyen, ezért neked adtam az enyémet. Az autóbaleset óta az én szememmel látod a világot. Szeretlek. Anyád" Ha szerinted is szomorú tedd ki az üzenőfaladra. :

2011.szept.22

Míg egy férfi autóját szerelte, a kisfia felvett egy követ és vonalakat karcolt az autó oldalára. Haragjában, a férfi megfogta a gyermek kezét és többször ráütött, nem ismerve fel, hogy a francia kulccsal üti. A kórházban a gyermek... elveszítette az összes ujját a törés miatt. Mikor a gyermek megkérdezte az apját, szemében fájó tekintettel: - Apa mikor fognak visszanőni az ujjaim? Az apa felismerve tettének súlyát, szólni sem tudott.Visszament az autójához és többször belerúgott.Saját cselekedetétől feldúlva leült az autó elé és a karcolásokat nézte. A gyermek azt írta:."SZERETLEK APA!" A tárgyak használatra vannak, az emberek szeretetre! A probléma a mai világban az, hogy az EMBEREK VANNAK HASZNÁLVA ÉS A TÁRGYAK SZERETVE! Ezért tart ott az emberiség ahol most. Köszönöm azoknak,akik kitették ezt! TEDD KI TE IS,HOGY TÖBBEN ELOLVASSÁK EZT A TÖRTÉNETET
Sógor Béla

2011.szept.02


Gyurcsány: Koholmány a sukorói gyanú 

2011. szeptember 1., csütörtök 15:30     

A volt szocialista kormányfő képtelennek tartja az ügyészség gyanúját, amely szerint hivatali visszaélést követett el a sukorói kaszinóberuházással összefüggésben. A volt miniszterelnök csütörtökön a képviselői irodaházban nyilatkozott újságíróknak, amikor felkereste a mentelmi bizottság irodáját, hogy megtekintse azokat az iratokat, amelyeket az ügyészség a Sukoró-üggyel kapcsolatban küldött a parlamenti testületnek.

Gyurcsány Ferenc arra számít, hogy bebizonyosodik, az ügyészség "politikailag koholt" gyanút fogalmazott meg vele szemben, és végtelenül meglepné, ha a nyomozóhatóság bármivel alá tudná támasztani, amit állít. "Magabiztosságom teljes erejével fogok szembeszállni azzal, amit csinálnak" - jelentette ki.

"Naná" - válaszolt a korábbi kormányfő az MTI kérdésére, hogy - korábbi ígéretének megfelelően - a dokumentumok tartalmától függetlenül kérni fogja-e mentelmi jogának felfüggesztését a parlamenttől.

Kifejtette azt is: az elszámoltatás politikájának egyenes következménye, hogy kormánytöbbségnek ki kell adnia és meg kell hurcolnia. "Mit nem adnának azért, ha bennünket börtönbe lehetne csukni, ha az nem megy, legalább rabszáron vezetni, ha az se megy, legalább kilopni egy képet az ügyészségről, amikor rabosítják a volt miniszterelnököt? Sokak számára ez a kielégüléshez közeli állapotot hozna el" - mondta, megjegyezve: nincs más választása, mint szembeszállni "a szakmai és politikai disznósággal.

Sógor Béla

2011.aug.24

Kerekesszékbe kényszerülve

Kerekesszékbe kényszerülve

Egy szelet magyar valóság


A város utcáit járva egyre többször találkozhatunk kerekesszékkel közlekedőkkel. Van közöttük idős és fiatal, nő és férfi egyaránt. A „szerencsésebbek” könnyebben gurulnak az elektromos -, mások nehezebben a kézi hajtású alkalmatossággal.

Aki a mások problémáival szemben nem közömbös, abban rengeteg kérdés fogalmazódik meg ilyenkor. Hogyan lehet egy szűk székbe zártan élni, s végezni a mindennapok tevékenységeit ? Ha már erre szorulnak, miért nincs mindegyiküknek a motorizált típus ? És a kérdések sorjázása közben megszületik az elhatározás: beszéljenek ők életükről.

A Martinovics utcai Civil Házban érdeklődtem, hol találom a mozgássérültek csoportját. A kérdésre kérdés volt a válasz: melyiket ? Mint kiderült, két csoport van a városban. A Mozgáskorlátozottak Fejér megyei Egyesülete Dunaújvárosi Csoportja és a Mozgáskorlátozottak Együtt Egymásért Ifjúsági Egyesülete. Utóbbi közvetlenül az országos egyesülethez kapcsolódik. (Úgy tűnik, mi magyarok már csak ilyenek vagyunk. Még a sorsközösség sem képes a megosztottságot feloldani !) Döntenem kellett. Úgy gondoltam, az itt élőkhöz mégiscsak a megyei kötődésű csoport van közelebb. S a gondok is minden bizonnyal hasonlóak. Őket választottam. Az épület egyik kis termében ketten fogadtak. Német Miklósné  nyugdíjas pedagógus, aki 2003-ban, Tolna megyéből került a városba. Ismeretség és  - gerincműtétje folytán -  személyes érintettség miatt lépett az egyesületbe, melynek 2004-es újraszerveződésekor választották meg csoportvezetőnek. A másik Szánóczki József, aki 1985-ig a Vasműben dolgozott. Szabadidejében egy építkezésen segédkezett. Egyik nap, amikor a gerendákat rakták fel, lába megcsúszott, leesett. Innét már csak elmondásból ismeri a történteket: eszméletét vesztette, a kettes, hármas csigolyája eltörött. Nem hívtak mentőt, egy személykocsiba rakták és így szállították a kórházba. Sorsa ezzel megpecsételődött. Vajon, ha szakszerűen nyúlnak hozzá és szállítják ma más lenne-e az állapota ? Ezen rágódni ma már nem érdemes. Egy bizonyos: e baleset óta „kerekesszékes”…

A csoport jelenlegi százhúsz tagja többségben dunaújvárosi, de vannak Nagyvenyimből, Kisapostagról, Baracsról, sőt még Dunaföldvárról is. Korábban a Rácalmásiak is ide tartoztak,

azonban nem régen ők egy önálló csoportot alakítottak.  A város másik csoportja szintén elég nagy létszámmal működik. Hogy miért vannak külön, arról jobb, ha ők beszélnek.

Mi minden hónap utolsó csütörtökén tartunk összejövetelt, illetve fogadóórát. Nem csak tagjaink, hanem minden érdeklődő részére adunk tájékoztatást a mozgáskorlátozottakat érintő kérdésekben: rokkantsági járadék, fogyatékossági támogatás, ápolási díj, lakásfenntartási- és lakás-átalakítási támogatás, közlekedési kedvezmények és támogatások, segédeszközök stb. stb. Ha pedig olyan kérdés merül fel, amire itt helyben nem tudunk válaszolni, a megyei szervezet segítségét kérjük, s rövid időn belül meg is kapjuk. Az érdekvédelmi és érdekképviseleti feladatot is vállaljuk. Ám ezt csak a tagok érdeklődése és igénye alapján lehet végezni.

Sajnos összejöveteleinkre mindössze nyolc-tíz fő jár el rendszeresen. Legkevésbé a végtaghiányosok jönnek. Sokszor nem tudjuk: nincs problémájuk, vagy csak nem akarják (esetleg szégyellik ?) elmondani ? Vagy csak  azt nem értik, hogy ez egy közösség lehetne, ahol a konkrét állapoton ha nem tudunk is változtatni, segíteni, ha csak meghallgatjuk egymást, ha kibeszélhetjük magunkból feszültségeinket, az is lendületet adhat. És erőt  - elsősorban lelkileg -  a mindennapokhoz.

Ha többen jönnének, rendezvényeket is szervezhetnénk, a különböző témájú előadásoktól a kirándulásokig. Mint ahogy legutóbb például Székesfehérvárra látogattunk, ahol megtekintettük  - s néhány szolgáltatását ki is próbáltuk -  a megye egy új létesítményét, a Viktória  Rehabilitációs Központot. Végre egy profi módon kialakított intézmény, ahol valóban otthonosan mozoghatnak az érintettek. Ahol különböző szolgáltatásokat vehetnek igénybe, informálódhatnak, tanulhatnak, s hasznosan tölthetik szabadidejüket.

Sajnos, az ilyen intézmény és az ilyen hozzáállás is kevés. S nem csak a mi megyénkben, de országosan is.

Egyébként is  - veszi át a szót Szánóczki József -  a legtöbb sérült ember arra törekszik, hogy minél önállóbban tudjon élni. Családja és környezete számára ne nyűg, tehertétel legyen. De nálunk társadalmilag gondoskodnak arról, hogy a kiszolgáltatottság megmaradjon, sőt fokozódjon. Rengeteg példát tudnék mondani erre. Csak felsorolás szerűen is egy regény terjedelmét biztos meghaladná.

Kezdjük azzal, hogy már az orvosok sem úgy foglalkoznak velünk, ahogy elvárható lenne. A városban csak az I. számú Rendelőintézetben van ortopédiai szakrendelés. Hetenként háromszor: hétfőn, szerdán és pénteken. Ám ide csak háziorvosi beutalóval, előre egyeztetett időpontban lehet érkezni. Volt olyan alkalom, amikor az egyeztetés szerint délelőtt tíz órára kellett megjelennem, s délután fél kettőkor már rám is került a sor.  Ez rendszeres. S jaj, ha az ember szólni mer. Ha pedig az orvosnak valami más elfoglaltsága van, hát a rendelés elmarad. Na bumm. Egy bokaficam nem nagy ügy, s a béna nem lesz bénább egy-két nap alatt, a következő rendelésig.

Az 1997. évi LXXVIII. törvény  előírja az akadálymentes környezet biztosítását. Érezhetünk is némi előrelépést. Ma már a városban  - ha nem is mindenhol -  kerekesszékkel is lehet közlekedni. Igaz, még csak kevés üzletbe tudunk bejutni, de már jó példa is található. Nem rég készült el a rámpa a főpostán, s az új üzleteknél is építenek már felhajtókat. A rendelőintézetbe korábban nehéz volt bejutni. Ezt az akadályt megszüntették. De egy intézkedéssel  - vajon kinek a fejéből pattant ki az ötlet, hogy aztán senki sem mert szólni ellene ?! -  lényegesen nagyobb akadályt alakítottak ki. Az ortopédia a rendelő első emeletén volt. Oda lifttel könnyedén feljutottunk. Ezt változtatták meg. Ma a szakrendelés az ötödik szinten, azaz félemeleten van. Itt nem áll meg a felvonó. Vagyis: kerekesszékkel megközelíthetetlen. Az érintett lemenni nem tud, az orvos nem jön fel  - bár, ha feljönne sem rendelhet a folyosón -, a kör tehát bezárult. Egyetlen megoldás marad. Ha a háziorvos mentőt rendel, s így viszik a mozgáskorlátozottat, akár csak egy vény felírása miatt is. Hogy ezen idő alatt esetleg egy valóban mentésre szoruló ellátatlan marad ? Kit érdekel ?…

A piaci szolgáltatóházban van egy gyógyászati segédeszköz bolt. A megnyitás egyik feltétele volt, hogy három parkolóhelyet megváltsanak. Megtették. De minden kérésük, próbálkozásuk süket fülekre talál, amikor azt kérik: legalább egy parkolójukhoz kaphassanak mozgáskorlátozott táblát és burkolati jelet…

Társasházban lakom. A házban tudok önállóan közlekedni. (Nem minden társasházban van így. A négy emeletesekben nincs, a tízemeletesek egy részében pedig félemelettől nyolc és félig jár a lift. Legalább egy fél emeletet mindenképpen gyalog kell megtenni. S ha nem tud járni, különösen lépcsőzni valaki ? Költözzön el !…)  Rámpa is van a bejáratnál. Utólagos beépítésű, fém szerkezet.  Hazaérve mégis addig kell várnom, míg jön valaki, aki a feljutásban segít. A felhajtó dőlésszöge ugyanis akkora, ha egyedül kísérletezem, biztos hanyatt esek…   

   Ami a kerekesszéket illeti: elektromos meghajtásút csak azoknak adnak, akiknek a keze is gyenge.. (Ennek legolcsóbb típusa közgyógyellátási igazolványra térítésmentesen felírható. Felírás nélkül megvásárolni azonban a legtöbb rászoruló képtelen, hiszen az ára meghaladja a nyolcszázezer forintot ! Vagyis meg kell várni, míg az erőltetéstől a páciens keze is tönkremegy).) A többieknek az úgynevezett összecsukható, kézzel hajtható típust írják fel. Abból is csak az egyes és kettes jelűt. A hármas mélyebb és szélesebb, amit egy testesebb rokkant is használni tud. Ezt azonban már csak közel negyvenezer forint térítés ellenében kaphatja meg a rászoruló.  Egyen stílus, egyen gondolkodás. Akik megalkották e szabályozást, azoknak kellene legalább egy napot egy ilyenben eltölteni. A rokkant azonban naponta tíz-tizenöt órán át kell, hogy használja. Közben a rossz tartás, a természetellenes igénybevétel miatt roppan a gerince, s a még egészséges testrészei is jobban kopnak, használódnak a kelleténél. S az eszköznek is komoly hatásokat kell kibírnia. Nem véletlen, hogy korábban egy év volt a „kihordási ideje”. Ez is megváltozott. Öt évre módosították. Ezt viszont sem a műbőr részek, sem a fémszerkezet nem bírja ki. Léteznek más típusok. Stabil, kényelmes üléssel és támlával. Ám ezeket csak készpénzes forgalomban lehet megszerezni. Nálunk ugyanis a TB  nem a beteget, hanem az eszközt támogatja. (Európa boldogabbik részén ez is másként működik. Például Dániában: két látszatra azonos betegségben szenvedő megjelenik az orvosi bizottság előtt, mindkettő kerekesszékre szorul, megvizsgálják őket. Egyikük részére az „x”  a másiknak az „y” típus az optimális. A felírás eszerint történik. S a TB megadja a támogatást. Valahogy más a szemlélet. Hiszen a száz forintos- és a kétszáz forintos eszközhöz is lehet például ötven forint támogatást adni !)  Nálunk ezt még ki kellene találni.

A városban három gyógyászati segédeszközöket forgalmazó üzlet működik. Mindegyik más gyártó termékeivel foglalkozik (ha vannak is átfedések). Fel sem sorolható, hogy a különböző járást segítő eszközök: izület-rögzítők, talp-betétek, mankók, botok, stb. mellett mennyi mindenféle termék kapható. Azt mondhatjuk tehát: van választék. Minden sérült megkaphatná a számára legmegfelelőbb eszközt. (Vajon, az orvosok is ismerik ezen eszközöket ?) Azonban TB támogatás nélkül ezek ára egy kisnyugdíjas vagy szociális járadékos számára elérhetetlen. Hiába szeretnénk,  ezen a téren – erre az esélyegyenlőségi törvény sem figyel -  nem is remélünk változást.  

Sógor Béla

2011.aug.18

Helyettük senki...

Immáron hatvan éve a Duna mellett, a semmi közepén, elkezdődött egy város építése.

Akik az ország különböző szegleteiből ide kerültek, azok közül soknak már a barakk-város is felfoghatatlan fejlődést jelentett. Hiszen otthon a kútból húzták  - ha be nem fagyott ! -  a vizet, itt pedig a közös zuhanyozóban (külön női, külön férfi) megnyitották a csapot és folyt a víz. A meleg is. Nem kellett ehhez rőzsét gyűjteni, befűteni s a vizet a teknőbe, lavórba önteni.

Nos, az idekerültek közül eggyel beszélgettem. Talán mások számára is mond valamit ? ...

Sógor Béla 

Helyettük senki nem mondhatja el

Szubjektív történelem

Távlatból nézve a sokaság nagy, szürke masszának tűnik. Néha a nagyító sem elég, hogy a képlékeny tömegben felfedezzük-meglássuk az egyedit, s különösen a tipikusnak mondhatót. S ahogy a tömeget sokszor a véletlenek mozgatják, a „részecskék” fel- és megismeréséhez is nem egyszer a véletlen segít. Igen. Véletlenül ismertem meg Simon Istvánnét, az aprótermetű, ősz hajú, törékeny asszonyt, aki korát meghazudtoló fürgeséggel mozog. Mint mondja, ezt az élet által edzett természetének, kiváló és lelkiismeretes orvosának, s saját fegyelmezettségének  - az orvosi utasításokat mindig betartja -  köszönheti.

Néhány mondatos beszélgetés után kiderült, olyan dolgokat hallhatok tőle az idén ötvenöt éves város kezdeti korszakáról, amit csak azok tudhatnak, akik a kezdetekben kerültek ide. Amit senki nem mondhat el helyettük. S mert már egyre kevesebben vannak, az érdeklődést illetően a huszonnegyedik órában vagyunk.

Barátságosan fogadott, amikor felkerestem. Az egyszerű szobában  - ahol a tv az egyetlen modern darab -  helyet foglalunk s mesélni kezd.

Akár a fecskék 

- A Vasi-Hegyhát egy talán ha ezer lelkes, eldugott kis településén,  - a történelemből a békekötés színhelyeként ismert Vasvártól tizenkét kilométerre, Telekesen születtem, s ott jártam iskolába. A faluban két épületben volt az iskola. Két nagy terem. Egyikbe az alsósok, másikba a felsősök jártak. Négy-négy osztály összevontan. Képzelheti, egy teremben mintegy nyolcvan gyerek. Volt is csintalanság, rosszalkodás. Mégis, az egyetlen tanító valamennyiünknek megtanította a legszükségesebbeket. Ma is hálás vagyok neki. Látva, hogy elég jó a felfogásom, amit csak lehetett, kikényszerített belőlem. „Zubor tanulj, különben nem viszed semmire !” – mondogatta. (Érdekes, hogy a lányok közül csak engem szólított vezetéknéven, mint a fiúkat.)  Én pedig minden erőmmel igyekeztem megfelelni. A nyolcadik után mégis törés következett. Apám negyvenöt előtti foglalkozása miatt „osztályidegennek” számítottam. Az akkori körülmények között reményem sem lehetett a továbbtanulásra.

Mit tehettem ? Apám mellé szegődtem, s eljártam az Andráshidai Állami Gazdaság hagyárosbőröndi egységébe csemetézni.

A mezőgazdaságban dolgozók jövedelme akkoriban igencsak soványka volt. Némi készpénzt jobbára csak akkor láttunk, ha valamilyen terményt sikerült a városban eladnunk.

- Vasváron ?

- Általában igen, oda többen és többször jártak a faluból.  Néha azonban  - többen összefogva -  egy-egy szekérnyi jószág Zalaegerszegen kelt el. Egyszer-egyszer az ilyen szekérre pár fiatal is felkérezkedett, hogy megtapasztalhassa az utazást, s a városi életet.

- Hogyan jutott eszébe, hogy eljöjjön a faluból ?

- Ez egy hosszú érési folyamat eredménye. Amikor Vasváron, vagy néha Egerszegen jártunk, láttuk a városi fiatalokat. Szebben öltöztek, több szabadidejük volt  - ha több műszakban dolgoztak is a gyárakban, de nyolc órás munkaidőben -, moziba és szórakozóhelyekre járhattak. A kis faluban számunkra ez csak vágy lehetett.

Az egyik bátyám Budapestre került dolgozni, a Ganz Mérőműszerek Gyárába, ahonnét aztán Sztálinvárosba helyezték. Nagyjából ugyanebben az időben, ötvenhárom vége felé, „agitátor” érkezett a faluba, munkásokat toborozni az új város építéséhez. A gyűlésre a felnőttek mentek el, akik aztán a családban mesélték, mit hallottak. A fiatalok állandó fóruma a templom-domb volt. Esténként  - akár fecskék költözés előtt a villanydrótra -  kiültünk oda megvitatni dolgainkat. Most a toborzás volt a fő téma. Győzködtük egymást. Mellette és ellene is volt érvelés. Végül megszületett a döntés. A felhívásra mintegy húszan jelentkeztünk.


Ugrás az ismeretlenbe

 

- A szülei nem próbálták lebeszélni, visszatartani ?

- Természetesen nem örültek. Azonban reménykedtek, hogy  - könnyebb ?, jobb ? -  más életem lehet, s mert a jelentkezők között volt kisebbik bátyám is, így a családból az új helyen hárman leszünk.. Arról is tudtak,



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 109
Tegnapi: 45
Heti: 154
Havi: 1 477
Össz.: 400 521

Látogatottság növelés
Oldal: írások I.
Balos - © 2008 - 2024 - balos.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »