Ami nem fontos

Sem a mocsokáradat, sem a rágalmak, sem az értetlenség, sem a történetietlenség, sem az agyonhallgatás. Az osztályellenség hangja és némasága.

Ami fontos

A magyar kommün filozófusának néhány állítását fogjuk idézni, itt-ott kommentálni. A proletárforradalom emlékéhez csak ez, csak a forradalmi filozófia hangja méltó.

Lukács György mondja:

„Minden proletár osztályhelyzeténél fogva ortodox marxista. Amire az elmélet embereit nehéz gondolati munka vezeti rá, az a proletárnak osztályhelyzeténél fogva adva van – feltéve, hogy ráeszmél a maga igazi osztályhelyzetére és ennek minden következményére. Amit a kommunizmus elmélete hirdetett, hogy itt van már ideje annak, hogy a proletariátus magához ragadja a hatalmat, az elmélet maradt mindaddig, amíg öntudatra nem jutott magában a proletariátusban. Ez történt meg [1919.] március 21-én.

…[A] kommunisták tudatosan csak azért szerveződtek meg pártkeretekben, hogy minden pártkeretet széttörjenek: csak addig akartak mint párt működni, amíg az a helyzet, melyet ők világosan láttak, a proletariátus egészében nem vált tudatossá.”^[1]

„A proletariátus egész mozgalmát szemmel láthatólag az választotta el a többi osztály mozgalmaitól, hogy gyökere, kiindulási pontja mindig kizárólag elméleti volt. [A munkásmozgalomnak az első világháború alatti krízise bebizonyította, hogy:] …a proletárosztály cselekvéseinek valódi céljai és lehetőségei dialektikus ellentétbe jutottak azokkal a pártkeretekkel, amelyeken belül ez a cselekvés akkor egyedül lehetséges volt.”^[2]

Azaz: a Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak és a Kommunisták Magyarországi Pártjának az egyesülése, a Magyarországi Szocialista és Szövetséges Tanácsköztársaság kikiáltása, vagyis a proletárdiktatúra bevezetése, megszüntette a pártformát, tehát megszüntetett minden addigi politikát.

S evvel igazat adott a szindikalizmusnak, az itt meg is hivatkozott Szabó Ervinnek abban, hogy a proletár cselekvés nem politikai (hanem gazdasági, társadalmi és még valami…), hogy a politikum: eszköz, az átmenet, a forradalomra való átmenet eszköze; s egyben – mint a keresztyénség, mind a fölvilágosodás – filozófiai tett, nem puszta hatalmi aktus vagy ilynemű aktusok sorozata. A proletariátus 1919. március 21-ei egységesülése: a politika megszüntetése és helyettesítése valami mással.

Az osztályharc értelme

„Az osztályharc filozófiája nem ismerte az érzelgést; nem csinált soha vértanúkat elesetteiből. Mint egyszerű, magától értetődő kötelességet követelte meg minden harcosától a végső önfeláldozást. […A]z osztályharc rideg irgalmatlansága abból a célkitűzésből meríti erejét, hogy a küzdelem az osztálykülönbségeket nem ismerő társadalom [eljövetelével] fog végződni. […] Ezen a ponton merül fel az erkölcsi kérdés. Ha végérvényesen győzött a kommunizmus, ha ezáltal kikapcsolódik a társadalmi életből és vele az emberek öntudatából minden osztálykülönbség, ha a gazdasági élet és vele a megélhetés gondja megszűnik szerepet játszani az emberek életének felépítésében, akkor… mi fogja ezt az új társadalmat fenntartani és összetartani, mi lesz a benne élők életének legfontosabb tartalma? […] Csak akkor volt értelme az osztálykülönbségek gyökeres kiirtásának, ha vele minden kiveszett az emberek egymás közötti életéből, ami őket egymástól elválasztotta: minden harag és minden gyűlölet, minden irigység és minden gőg. Egyszóval: ha az osztály nélküli társadalom a kölcsönös szeretet és megértés társadalma lesz.”^[3]

Amint a proletariátus politikai győzelmével megszűnik a politika, a kommunizmussal (ami ennél valamivel későbbi állapot), megszűnik a különálló gazdaság mint olyan, és evvel megszűnik az önzés. Éppen ezért a proletár osztálytudat – mármint a helyes proletár osztálytudat – kérdése elhatározó jelentőségű.

„A helyes, illetve hamis elmélet elősegítő, illetve gátló jelentősége növekszik, amint a döntő harcok ideje közeleg az osztályok háborújában. »A szabadság birodalma«, »az emberiség előtörténetének« vége éppen azt jelenti, hogy ismét az emberek kezébe kerülnek eltárgyiasult viszonyaik, hatalmuk eldologiasodott formái. Minél közelebb kerül ez a folyamat a céljához, annál nagyobb jelentősége lesz a proletariátus saját történelmi küldetéséről kialakult tudatának, osztálytudatának, annál közvetlenebbül kell cselekedeteit meghatároznia. A hajtóerők vak hatalma ugyanis csak addig vezet »automatikusan« céljához, az önmegszüntetéshez [!], míg ez a pont nincs elérhető távolságban. Ha azonban adva van már »a szabadság birodalmába« való átmenet pillanata, ez éppen abban mutatkozik meg, hogy a vak hatalmak a szó eredeti értelmében vakok, állandóan növekvő, látszólag ellenállhatatlan erővel törnek a szakadék felé, és csak a proletariátus tudatos akarata mentheti meg az emberiséget a katasztrófától. Más szóval, ha bekövetkezett a kapitalizmus végső gazdasági válsága, a forradalom (és ezzel együtt az emberiség) sorsa a proletariátus ideológiai érettségétől, osztálytudatától függ.”^[4]

Azok, akik évszázada furcsálkodnak rajta, hogy a politikai változást a termelési viszonyok változásából levezető Marx követője hogyan mondhat ilyeneket, nem értik a lényeget: ugyanis azt, hogy Marx fogalmai történeti fogalmak, és így a gazdasági „determináltság” csak a kapitalizmus sajátossága. ^[5]

A proletárforradalom ezt a törvényszerűséget épp úgy megdönti, ahogyan megdöntötte a „polgári” politikát és a „polgári” önzést. Éppen ezért „szocializmust” nem lehet „építeni”, ugyanezért „szocialista gazdaság” nem lehetséges^[6], a „gazdaság” mint olyan ugyancsak a kapitalizmus sajátossága, amelynek épp úgy meg kell szűnnie, mint „a politikának”. Mármint a kommunizmusban. (A „szocializmus” és a rá időben következő „kommunizmus”: sztálinista tévtan.) Az „idealizmus” ideje a kommunista proletárforradalommal érkezik el. A kommunista párt mint „kollektív” tribunus plebis (amely „a gazdasági törvényszerűségekkel” és „az értéktörvénnyel” szemben kierőszakolja az egalitárius „jó irányt”): neojakobinus elhajlás. Ha tetszik: revizionizmus.

A magyar kommün megmutatta preferenciáit egyrészt „a párt” de facto fölszámolásával és a munkástanácsokkal való helyettesítésével, a szocializált műkincsek kiállításával és a IX. szimfónia előadásával a vöröskatonáknak és a proliknak az Operaházban.^[7]

Mi tartja össze a társadalmat? – kérdezi Lukács, a népbiztos. Válasz: a transzcendencia, a polgáritól különböző evilági aszkézis, amelynek az organonja nem a fölhalmozás, hanem a művészet.

A forradalmi erőszak

A magyarországi proletárforradalom történetében a filozófiai cause célèbre a „Taktika és etika” c. esszé.^[8]

Az írás – szemben a szokványos bírálatokkal – éppen hogy nem etikai, hanem a szó hegeli értelmében történetfilozófiai jellegű (habár Lukács a marxizmus hegeli örökségét találja éppen itt problematikusnak, hiszen ő korábban Kierkegaard Hegel-kritikáját tartotta meggyőzőnek). A forradalmi erőszak (bűn, gyilkolás) kérdését avval a különbségtétellel véli megvilágíthatni, hogy a cselekvés célja, célkitűzése lehet immanens (a fönnálló világrenden belül maradó) vagy transzcendens (a világrenden túlra nyúló). Az előbbi esetben az érvényes-hatályos jogrendnek vannak érvei a forradalmi erőszakkal szemben, az utóbbi esetben irreleváns, mert maga a forradalmi transzcendencia vonja meg az elismerést (igazolást) a jogrendtől. Ez azonban nem teszi jóvá az erőszakot (a bűn mindig bűn marad), de az erkölcsi okokból (is) cselekvő kommunista forrradalmár számára elkerülhetetlenné: ez az erkölcsi ellentmondás a forradalmi cselekvés szükségszerű és tragikus sajátja. Ez nem „a cél szentesíti az eszközt” amorális morálja, mert itt nincs „szentesítés”, csak az erkölcsi értelemben vett sacrificium intellectus. Lukács még a marxista korszaka előtt említi egy helyen: „[a]z állam axiómája, hogy minden ember rosszakaratú (Machiavelli, Fichte)”^[9]. Ámde a proletárforradalom célja – többek között – az állam szétrombolása, tehát (itt is) transzcenzus. Amennyiben a gonosz (a kapitalizmus) leküzdése a cél, annyiban a történetfilozófiailag cselekvésre kényszerített forradalmár erkölcsi kötelessége az erőszak. Több kritikus a történetfilozófia és az erkölcs összekeverésének vétkében marasztalja el Lukács Györgyöt. Erre az az ő implicit válasza, hogy ez az „amalgám” a forradalmi kivételesség velejárója: az általános erkölcsi parancs („ne ölj!”) fölfüggesztése, de nem az érvénytelenítése. Lukács éppen azt utasítja el, hogy erkölcsösnek nyilvánítsa azt, ami nem lehet az. A forradalmár önmagát mint erkölcsi lényt áldozza föl az erkölcsnél is magasabbrendű cél érdekében: immorálissá kell válnia a gonosz elleni, erkölcsileg motivált tettben.

Ez a rövid írásmű immáron egy évszázada idegesít mindenkit. Rá kell azonban mutatnunk, hogy a forradalmár Lukács éppen azt a politikai állapotot óhajtja (elvtársaival egyetértésben) örökre fölszámolni, amelyben „minden ember rosszakaratú”, tehát az államot: ennyiben az erőszak rendszerezése, „normalizálása” a forradalmi cselekvés végeredményében: megengedhetetlen, hiszen ez esetben a végeredmény épp az lenne, amit a forradalom el akart kerülni, vagyis az állam.

A kommunista forradalmi állam éppen a forradalmi kommunista alapelv értelmében lehetetlenség, megteremtése és állandósítása árulás, eretnekség, főbűn.

(Ezért gondolta sokáig Sinkó Ervin^[10], hogy a forradalom nemcsak katonailag és politikailag, hanem erkölcsileg és történetfilozófiailag is elbukott – ezért lett egy időre kommunistából keresztyén – , majd a fasizmus hatására meggondolta magát.) Ld. Magyar Dezső (Sinkó művei nyomán készült) Agitátorok c. sokáig betiltott filmjét, 1969.

Lukács maga úgy maradhatott meg a mozgalomban, hogy elvetve saját forradalmi álláspontját, kibékült „a szocialista állam” luciferi tettével, majd evvel is szembefordult félig-meddig (a „sztálinizmus” elleni küzdelme során, 1956 után), végül kimondatlanul föladta a forradalmi marxizmus eredeti célkitűzéseit – ennek volt (többek között) a következménye kései filozófiai műveinek a kudarca.

Proletárok és zsidók

Tudjuk, hogy a fehér ellenforradalom (mindmáig) a magyar kommünt a műveletlen, mocskos proletárok és a gyökértelen, diabolikus zsidók művének tekinti, akik egyszerűen át akarták venni a hatalmat, elvenni azoktól, akik erre természet szerint jogosultak, mindenekelőtt az arisztokráciától, a hadsereg tisztikarától és a főhivatalnoki kartól. (A burzsoáziát az ellenforradalom irodalma alig említi, mert ez az irodalom nem polgári, sőt: in petto polgárellenes; csak a legutóbbi időkben lett polgáribb, amikor ennek az irodalomnak létrejött a konzervatív-liberális alakváltozata is.)

Nem titok, hogy a tanácsköztársaság, a proletárforradalom vezetői között sokan, talán enyhe többségben voltak a zsidók. (Így volt ez Magyarországon mind a szociáldemokrata, mind a kommunista párt vezetésében is.) A kizsákmányoltakhoz és elnyomottakhoz csatlakoztak a „bélyegesek” (Ady szava) közül a radikális értelmiségiek, bár a radikális értelmiségiek között nem csak zsidók voltak, sőt. Ez az internacionalista forradalom rohamozó-támadó, kurta ideig győzedelmes szakaszában nem okozott komolyabb nehézségeket. Annál inkább a vereség után. „Zsidó uralomnak” nevezték és tartották sokan a proletárforradalmat és – kiterjesztőlegesen – az összes magyar (kelet-európai, közép-európai) baloldali vagy akár csak „haladó” rendszert és politikát. Mondani sem kell, hogy ez a hagyomány eleven.

A dolog történelmi bonyodalmainak érintése nélkül szögezzük le most, hogy ez azért nem annyira lényeges a magyar kommün és az egész európai forradalmi korszak (1917-1923) megítélésében, mert a kommunista forradalom alapeszméje – a „proletárdiktatúrának” mint a forradalmi ész cselének az átmeneti közbevetésével – pontosan az uralomnélküliség volt, beleértve a proletariátus osztályuralmát, amelynek a célja a proletariátus önmegszüntetése volt: az osztály nélküli társadalomban nincs és nem is lehet osztályuralom (meg semmilyen uralom), mint ahogy nincsenek elkülönült, saját csoportérdekkel rendelkező etnikai, felekezeti vagy „sorsközösségi” populációk se, önálló hatalmi vagy félelmi reflexekkel. Az osztályok megszűnésével a zsidóság mint olyan is eltűnik az emberiség valósággá – történeti valósággá, konkrétummá – válása, az emberi nem valóságos áthumanizálása, a „nembeliség” realizálása során. Ezért ez a sajátosság úgyszólván föl se tűnt a szocialistáknak-kommunistáknak a forradalmi napokban.

A kérdés csak visszamenőlegesen, retrospektíve, a tőkés restauráció szemszögéből nézve merül föl, hiszen az osztálykonfliktus visszatérése egyben az etnikai konfliktusok visszatérését is jelenti, amelyek között a zsidókérdés mindig fontos szerepet játszott és játszik ma is.

A kommunizmusban, amiképpen az osztályhovatartozás (beleértve a kulturális különbségeket) irreleváns, az etnikai hovatartozás is irreleváns, ezért az eredeti kommunista álláspontról nézve a forradalom „zsidó eleme” értelmezhetetlen és érdektelen.

Ezt – akárcsak a kétkezi munkát végző szubaltern osztály „illegitim” hatalmi aspirációit – csak az ellenforradalom győzelmének, a forradalom bukásának a külső nézőpontjából lehet fölvetni; és ezt a külső nézőpontot ma, a forradalom, a kommün századik évfordulóján (önkényesen, ám ünnepien) figyelmen kívül hagyjuk. Persze ezt nem tehetjük a hétköznapokban, hiszen – ugyancsak száz esztendeje – a forradalom elbukott, és a tanácsköztársaság rövid fönnállása alatt leginkább a rákényszerített nemzeti önvédelmi háborúval volt elfoglalva, ami nem tartozott tulajdonképpen a forradalom lényegéhez, csak a sorsához.

De itt ma csak a lényeghez fűztünk néhány szerény észrevételt. Azt pedig, hogy a kommunista proletárforradalomnak van-e köze a mához, majd meglátjuk.