Balos
Baloldali értékeket képviselö honlap
Weboldal bejelentése
Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!
Ügyfélszolgálat
Gőzökre tágul
Gőzökre tágul
Folyvást nő a szomjúság,
a torok száraz, kapar,
a tüdő gőzökre tágul, bár
friss oxigént akar.
Hátakon hágó basáskodók
szívják el az életteret
földszintes vágyainktól is,
prófétát játszik mindahány,
pedig hangja is hamis.
Folyvást nő a szomjúság,
a torok száraz, kapar,
a tüdő gőzökre tágul, bár
friss oxigént akar.
Eddig volt, megrázom magam,
levedlem a néma szolgaságot,
s eldobom, akár kinőtt kabátot,
hörpintek új, tisztább világot;
üres poharam mélyre merítem,
jöjj barátom, tarts te is velem.
(2014. 07. 20.)
Költözzön kalcium
Költözzön kalcium
Óvakodva oson az ódon csend
a tátott-szájú, méla délutánban,
tán kivárásra játszik: fel ne
zavarja nyugalmát kolompok
lemez-lázadása. Hömpölygeti
a megsárgult képeket, foltos
lábbelit, fakult pendelyt mutat,
cserzett, ráncos arcbőr alatt
keserűn-somolygó ajkakat. Dacot
a villanó szemekben, megszorult
erőt a szikár, görbült kezekben,
s a derékban hajlongó alázatot.
Óvakodva oson az ódon csend
a tátott-szájú, méla délutánban,
valaki az időkerékkel szöszmötöl,
s nem riadva semmitől, igát ácsol;
s önfejére koronát kovácsol…
Villanjanak hát a dacos szemek,
fonódnak össze a szikár kezek, s
költözzön kalcium a hajlott derékba.
(2014. 07. 19.)
Korbáccsá fonódik
Korbáccsá fonódik
Csak ülök itt, e szauna-szerű
fülledt, párás melegben, ujjaim
kapcsa közt a toll vonaglik,
− rét füvén a forróvérű kanca,
futna, rohanna, vére, vágya
hajtja, béklyó felszül kecses
lábain, mely erővel visszatartja –
tombolna már, rajzolna a fehér,
makulátlan papírra lélekemelő,
szép sorokat: mozgása folyvást
megbicsaklik. Távolból dudák
türelmetlen, vad hangja hallik;
az ajkakon serkenő szó is
korbáccsá fonódik; a virág
illata a bánat tavába hanyatlik;
fegyverropogásról szólnak a
hírek, harmóniája vész a zenének,
tüzesen éget, sajog a lélek. Fejem
töröm: csak vagyok, vagy élek ?
Csak ülök itt, e szauna-szerű
fülledt, párás melegben, s ujjaim
kapcsa közt a toll vonaglik.
(2014. 07. 18.)
Hűsítő eső
Hűsítő eső
A hőségbe belecsapott, akár
kocsma-zenész a nagybőgőbe,
a hirtelen jött, hűsítő eső. Csak
a port verte el, s némi oxigént
hozott, a nagy hegyek és folyók
felől, s máris tovább viharzott.
Ám az ereszről még csöpög, s
ahogy a párkány szélét éri, a
szabad légzés himnuszát zenéli,
s hallom a favágók monoton
énekét, a hajósok hullámon
úsztatott, vágytól borús dalát;
s ahogy a szellő is elszaladt, a
padka mellett keletkezett, apró
tavacska vizében egy hiú kis
feketerigó illegeti magát.
(2014. 07. 17.:)
Ágak között
Ágak között
Csak csodálom, ahogy a
magasba nyújtózkodó ágak
között rebbenő szárnyakkal
köröznek, s valami emberi
ésszel megfejthetetlen, ám
lenyűgöző koreográfiára
járják édelgő táncukat, s
bele-belecsípnek a visszaintő
napsugárba; a lomb zöldjét is
beleszövik a táncruhába,−
a zsákmánnyal fürgén futó
mókusokkal-, az ágakon játszó
szél-zenével nem törődnek;
minden tollal, teljes testtel,
lüktető madár-szívvel csak
egymásra figyelnek.
(2014. 07. 16.)
Csecsemő
Csecsemő
Százfelé repdes apró keze-lába,
tán még elrepül,
a fejem is kába, erősen figyelem
mit mond a szája;
valami megfejthetetlen,
furcsa kobold-nyelven gagyog,
hatalmas szeme akár a fekete szén
a lámpafénynél, ragyog.
Boldog, cseppnyi lény,
leleményesebb ezer kifejlett,
felnőtt egyednél.
Nincsenek kimódolt, mesék és
körmondatok,
mindössze három-négy frekvencián,
harsanva a dobhártyák falán,
sírja el, mi bántja,
s már újra repdes és gőgicsél,
ha elmúlt a baj. Így tudatja:
még kissé szűkre szabott életével
nagyon elégedett.
(2014. 07. 15.)
Remény
Remény
Porba süppedő cipőben
rovom az utat, akár járdák
mellett magot a kapirgáló
szürke kis veréb, keresem
a vidám napokat. Hegyre
hágva a zord sziklák oldala
vicsorít, s a felettük sötéten
hömpölygő felhők eső-vére
csapkodja görbült hátamat.
De lám, a szikla-repedésben
− hírt hoz a sarjadó világról,
zöld színével új élet jele lángol −
int felém egy apró kis növény:
gyenge gyökerével életet rabol
a vad szikla acél-oldalából.
(2014. 07. 14.)
Nézelődve
Nézelődve
Csendes, falusi tájra értem,
minő luxus, nem siettem.
Ahogy ott állva nézegettem,
valami mozgó sárga sort
figyeltem; hittem, egy rakat
teniszlabda esett a poros útra,
pedig egy komoly fészekalja
apró kacsa ment fegyelmezetten
totyogva anyja után, aki a
sort vezetve ment az élen, s
egy-egy vezénylő hápogást
motyogva billegett a kis tó felé.
Ahogy a partra értek, engedélyt
se kértek, egy pillantás alatt
a vízre ültek, s – láttál már
ily csodát ? − úsztak, úsztak.
Mert kacsául nem tudok, nem
tudhatom még mit tanultak.
Szórakozottan tovább mentem,
néhány pipacsot letéptem, s
elindultam a lüktető város felé.
(2014. 07. 13.)
A könyv szaga
A könyv szaga
Szeretem a könyv szagát,
a nyomda-festék kesernyés,
átható illatát. Ahogy a lapokat
forgatom, s a sorokat olvasom,
az illattal együtt árad felém a
mindenféle érdekes gondolat.
Szemem elé tengerek, folyók,
erdők, hegyek képei úsznak,
az apró lapokon az emberi
teremtés csodái randevúznak.
Szeretem a könyv szagát,
a nyomda-festék kesernyés,
átható illatát. Ahogy a lapokat
forgatom, magamat azon kapom,
magamba ismeretek garmadáját
szívom, s letenni alig tudom.
(2014. 07. 13.)
Nem más e nap
Nem más e nap
Nem más e nap, mint a többi.
Ami mégis feltűnik, talán csak
annyi: nem szólnak rám, hogy
piszkos lesz ruhám, s elnézik
azt is, ha sarokba vetem a
máskor úgy dédelgetett babám.
Anyunak is ma jobb a kedve,
pedig valami furcsa pára ül
szemében, de ha ránézek, ezt
mosollyal takarja, hogy vele
legyek, ma tán jobban akarja.
S, amikor délidőben asztalra
kerül a teríték, tán csillogóbb
minden, mint az megszokott,
több a tányér, több a szék,
jönnek ebédre a nagyiék, s
mások is, kis vendégsereg;
vidámabb a pici porta, ki csak
érkezik: apró doboz kezében,
ki tudja, mi járhat a fejében,
ám mindenki köröttem sürög,
konyha, szoba úgy nyüzsög,
szinte szédülök. S mikor végre
ebéd után tortámon lángra kap
a gyertya, már alig ismerek
magamra. Ó, be múlnak ezek
az évek, holnaptól már komoly
tizenhárom éves leszek…
(2014. 07. 13.)
Kiszökve
Kiszökve
Görbe utakon szalad a zord
idő, sodorja a régvolt emlékeket,
zizzen a lélek, a szív szorong,
eseng az elme; csoszognak csak
lomha lassúsággal, nyilalló, sajgó
lábakon, magányos szobába zárva
az egyedüllét ritka-örömű napjai.
Gazdag réten, s kertekben pillangók
integetnek, s én a gondokból kilépve
zavarom, vadászom őket. Nem hálóval,
engedelmes puszta kézzel, hogy ne
legyen az apró csatában jogtalan, s
lopott előnyöm. S szívem repes, ha
a színes, tarka csodákat begyűjtöm.
Görbe utakon szalad, vágtat a zord
idő, kiszököm a lüktető város vad
zajából, s akár a gyermek, játszom;
elkóborlok, a gondokat vállamról
lerázom, s ujjongva köszöntöm a
látóhatáron lassan magasba kúszó,
araszoló, pulzáló csillagokat.
(2014. 07. 12.)
Tükör előtt
Tükör előtt
Megint egy év lepergett.
De sehogy se akar látszani,
tükör előtt hiába illegek,
alig látni a mellemet. Hiába
fordulok jobbra, balra, s
kenek rúzst az ajakamra.
Lábamról leesik a tűsarkú
cipő, mikor leszek már
végre nő ?... Könnyű lehet
a gimnazista nagyoknak,
kivágott blúzukban hódítanak.
Szeretnék anyu ruhájába
bújva, annak a szép szemű,
barna fiúnak karjába simulva
menni az esti moziba. Vinnék
cukorkát, s sok pattogatott
kukoricát. Derűsen figyelném
a szomszédék nálam két évvel
idősebb Mariját, amikor így
lát, s a szája megvonaglik,
s az irigység fájdalmától
görcsösen összecsuklik…
(2014. 07. 12.)
Szülinapra
Szülinapra
Kicsiny szobában, vagy
tarka réten, apró fejek,
mint a zenében, játszik
komolyan és önfeledten
Jani, Feri, Panni, Fanni,
nem is tudják abbahagyni,
hiába szól mama, papa,
foguk nem fül más dologra.
Lehet-e fontosabb annál,
s ez világosabb a Napnál,
mint kéz a kézben üldögélni,
tucat-éveinkről regélni, a
fiúkat (lányokat) kibeszélni,
s egy-egy huncut részlet
után sikongatva jót nevetni.
Küszöbön áll a gyermek,
gyertyák jelzik a szemnek:
múlnak a tejfogú évek, s velük
a nyomasztónak tetsző gondok
nyomtalanul elszelelnek.
Maradjon meg e pár sor a
felnőtt-kori emlékezetnek .
(2014. 07. 12.)
Repüljünk
Repüljünk
Repüljünk. Pattanjunk fel
a hömpölyögve száguldó
felhők fehér-gyapjas hátára,
s a magasból szemléljük e
furcsa világot: az erdőket,
hegyeket, tágas mezőket, a
folyóktól szabdalt réteket;
s az emberi alkotás nyomát
mutató falvakat, városokat.
Jöjj, bújj ide hozzám, nézd
a lent vadul vonagló világot:
hogy összezsugorodott. A
tenyeremben elfér, akár egy
színes üveggolyó. Törpülnek
így a gondok is, ne gondolj
velük. Nem ér fel hozzánk
a fájdalom, s az acsarkodás.
Így, együtt repülve, csupán
egymásnak élve boldogítson
az elképzelt, szép utazás.
(2014. 07. 11.)
Kandi fény
Kandi fény
Ma meglátogatott a kandi fény.
Sugarasan, vakítón érkezett. A
környéken szétnézett kicsit,
simogatta diófám öreg ágait.
Belefésült az aranyló kalászba;
a napraforgó tányérját törölte,
majd hirtelen romlott a kedve,
felhő-ellenzőt húzott szemére,
s gyorsan távozott. Az ég aljáról
egy csóvával még lepillantott, a
szürke hajba kötött arany-csatot,
s csaholt, akár vén bernáthegyi.
Rezignáltan az órát nézem, hiába,
sehogy sem értem. Lopakodik
az alig-este, s burkol mindent
feketébe, s útjainkat bemeríti
a záporozó eső hideg vizébe.
(2014. 07. 10.)
Sírkertben
Sírkertben
Virágot hoztam. A cicomás
csend lélekszorító erdejébe,
hol megül a bánat, s faragott
nevek citálnak régvolt elődöket.
Virágot hoztam. Vázába, vagy
csak natúrban a hideg-rideg
kő ölébe szórom, mindegy már.
Nem láthatod, nem vagy sehol,
csak a megszokás irányítja erre
lábamat. A gesztussal is csak
magamat nyugtatom, s a hű
emlékezetnek kifelé is apró
jelét adom. Zúgva-morogva a
hagyomány fura köreit rovom:
karomból visszavonhatatlanul
kiloptad magad, de szilajul
lovagolsz zaklatott agyam
háborgó hullámain, hiszen
míg a nagy vekker ketyeg ,
lelkemből nem távozol.
(2014. 07. 09.)
Két vihar között
Két vihar között
Lábat mosni jött a Hold,
kis tavunk partjára ült,
óvatosan, hogy felhevült
testét az eső utáni hideg
víz csak lassan érje. Felhők
és csillagok hadát kérte,
e pajkos kiruccanáshoz hogy
kísérje, s vele múlassa az időt;
lombokból kötött magára
ágyékkötőt, s úszni ment.
Ott lubickol a fodrozódó
tó színén, csóvát vet a nádas
peremén. Felette szinte lángol,
vad szelet fakaszt és nyilakat
lövöldöz az éj szekerére hágó,
táltosok patáit visszhangzó,
izgatott, s izzó látóhatár.
(2014. 07. 08.)
Bizalom
Bizalom
Tétován vágtam neki az útnak:
minden lépés kiszámíthatatlan.
A fákon nem nőne gyümölcs,
sem levél, ha az érés kétsége
felmerülne; a virág nem nyitná
pompázó szirmait, ha méhek
gyűjtögető röptét tagadná. A
víz vakon elfolyna a talajban,
kikelni készülő magokat nem
locsolna, s a határban: zörgő,
üres maradna a sárguló kalász,
ha tűnődne: lesz-e majd belőle
friss kenyér, s hozzá tepertő.
Lépdelek. Nézem a virágzó,
tarka mezőket, s felettük: ahogy
bucskázó felhő-falkák az égen,
a madarak rajokban kergetőznek.
(2014. 07. 08.)
Lopakodó csend
Lopakodó csend
Elült a mozgás. Résekbe,
zugokba lopakodott a csend.
Nyugalom ez, vagy fásult
szorongás a nagy vihar előtt;
tompa már a test, a kint is
csupán apró szisszenéssel
fogadja, nem kíséri könnyel;
a lélek apró gyertyája villan
mielőtt kilobban, s apró,
cérnaszál-füstje nyomot sem
hagyva, végleg elillan.
(2014. 07. 07.)
Sötét csomaggal
Sötét csomaggal
Ismét itt topog ajtóm előtt
az este. Sötét csomag ül
kezében: tarka álmokkal
tele. Éji ajándék nekem.
Őrizgetem. Dédelgetem.
Ha majd, aludni térek, s
szobám ablakán kisurrannak
a huncut csillagok, s számba
nyúlós, nagy ásítás költözik;
homlokom mögött fáradtan
lerogy a gondolat, majd akkor,
a kandi szemek elől takarva,
ne láthassa senki, a dobozra
szelíden rácsukom szemem, s a
képeket hajnalig szemezgetem.
(2014. 07. 05.)
Hegyek
Hegyek
Szinte fáj, az égbe nyúló
hegyek úgy ölelnek, mégis
akár a mágnes, vonzanak,
s hozzájuk folyvást, egyre
közelebb merészkedem.
Hallom, kérgük alatt a kusza
gyökerek futását, s ahogy a
szén, s az érc sikolt; dohog
gyomrukban a kitörni készülő
ős erő. Félve-szeretett óriások,
erdeiket rám terítik, akár
kabátot, óvjanak; fáradt fejem
alá puha avar-párnát építenek;
elém tálalnak ezer gyümölcsöt,
s hűs forrás csobogó vizével
oltják kínzó szomjamat.
(2014. 07. 05.)
Tompán nyom
Tompán nyom
Az ablaknál állok. Nézem
az érdektelenül múló időt,
szinte minden mozdulatlan.
Szellő sem rebben; omolni
támadt kedve a homokozói
játék-várnak, de félúton
meggondolta magát, s most
unatkozva, fél fallal áll, tán
az építő kis kezekre gondol;
csak állok itt, boldogabb,
mozgalmas napok emléke
villan. Rég láttalak. Fejedből,
s szívedből − megfonnyadt
gyümölcs a rekeszből − rég
kihulltam. Már nem sajog,
tompán nyom hiányod.
(2014. 07. 04.)
Csoda bálterem
Csoda bálterem
Csoda bálterem ajtaját
nyitotta rám az érkező éj,
lampionként hajoltak elém
a cinkos csillagok, lágy ölét
kínálta az intim szeparé.
Andalító dallam kúszott
a kandi tekintetektől óvó
fodros függöny mögé; a
hangok hárfáztak a bőrömön,
az ajzott idegek űzték a vért
a lüktető erekben, s e vibráló
közegben képzelt valóddal
az éjszakára összebújtam.
(2014. 07. 03.)
Dombháton
Dombháton
Lankás dombháton bégetés
emléke integet, felette mérges
felhő-komondor csahol, puli
tarka lepke csordát terel, az ég
tükrében illegeti magát egy
terebélyest ásító vén platán, rég
nem ringatott subát hetyke ágán.
A táj csendes, csak a rajzó bogarak
zajonganak. Elül a gyenge szél is,
messze zengő harang szava hiába
bízik dús ebédben, bóklászik csak,
s lógó orral, lehangolt magányosan
térdig jár a szikkadó, vad-herében.
(2014. 07. 02.)
Mellékutcán
Mellékutcán
Elhalkult házak szutykos ablakából
a néptelen utcára bámul a kongás.
A poros járdán megroggyant férfi
áll, szemében halványul a bánat, már
nem ágál, tán gyökeret vert a lába,
göncök lógnak vállán, derekán,
kezét a tétlenség foga rágja, kopott
léte üvölt a napba, s éjszakába.
Nyakában visít a feliratos tábla:
„Akit látsz: MUNKÁBA JÁRNA !”
(2014. 07. 02.)
Felhőket nézve
Felhőket nézve
Hanyattfeküdni egymás mellett,
szótlanul, a vadvirágos réten,
beszívni a buja illatot, nézni az
égen bucskázó, vonuló felhők
fura képeit, s egy mesés
álomvilágba ringatózni el, -
aztán lassan, araszolva, kezünk
szinte ösztönösen, egymás felé
megindul, s kéjjel simulnak
össze, mint virágok selymes
szirmai, ártatlan ujjaink.
(2014. 07. 01.) v
Fél-mosoly
Fél-mosoly
Ma már egy fél-mosolyt
nyomott el szája szögletén
− ahogy te szoktad, mikor
apróbb-nagyobb dolgaid
csak úgy, rutinból, játszva,
könnyedén megoldod –
az érett délután, s a habos,
bodor felhők közé azúr
tavakat nyitott. Vitorlás,
mellette bálna, s egy szafari
park összes állata: tigris,
oroszlán, leopárd, s hosszú
agyarával a lomha elefánt
úszott ott fenn, a messzeségben,
akár valami bolondos délibáb.
Néztem hosszasan, mint sok éve,
valamikor siheder koromban,
ringatóztam a felhők fodrain,
s pár percre ismét ifjú voltam.
(2014. 07. 01.)
Pislogó reggel
Pislogó reggel
Csak komótosan, akárha
lába fájna, s még álmos
szemekkel, alig pislogón
érkezett a reggel, igazán
nem ízlett neki a munka,
hogy a szürke felhőket, -
melyekből az éjszaka oly
vadul, az utcán hömpölygő
folyót növesztve locsogott
a zápor, - a kelő Nap elől
letolja. S a piszkos-szürke
hab itt kószál most is ősz
fejem fölött; a strand-idő
délebbre költözött, csak
a szürkeséget hagyva itt, s
a frontok sajgó fájdalmait.
(2014. 06. 30.)
Rózsák
Rózsák
A rózsák nyílnak ezer alakban,
fákon és kusza, vad bokorban,
hiába számolom, még bimbózó,
s kinyílt szirmukat sem tudom
megjegyezni. Pompáznak itt a
kertben, végeláthatatlan tömegben,
a festő palettán nincs annyi szín,
hogy hűen megjelenjen bármi
vásznon, s a festő is ügyetlen
e kavalkádot ábrázolni hűen.
Csak csodálom, s szívom buja,
fűszeres illatát. A könnyű szélben
magam a ringásnak adva át, egy
szirom-kagyló aljára hanyatlok,
s a vágyak tavára csónakázok, s
egy tüskétlen rózsáról álmodom.
(2014. 06. 30.)
A bolha
A bolha
Apró kis élősködő. Konok,
kemény fejű vérszívó, és
folyton-folyvást pattog,
öntörvényű akarnok, hiszi:
végtelen számára az öröm.
De fényesül, készülődik már
a roppantó két köröm…
(2014. 06. 30.)
Öreg óra
Öreg óra
Mint elfekvő, ócska nipp,
csak, mert kidobni eddig
nem mozdult senki, kopott
testemben csak állok itt: a
görbe perc lelkembe zárva,
s nyomja kilazult tengelyű,
itt-ott rozsdásodó, karcos
alkatrészeim az elcsendesült
édes ketyegés. Rugóm még
rezdül egyet-egyet, de nem
feszül, az idő múlását már
rég más mutatja. Az órás
szemére lupe csak akkor ül,
ha diódát forraszt, vagy apró
áramkörök között matat, s
hangolja a fura funkciókat.
Nincs már összekapcsolódó,
csillogó fogaskerék, s rugó,
mely naponta felhúzható.
Egy elemcserével minden
megoldható. S ha nem, az
egész szerkezet eldobható.
Mint elfekvő, ócska nipp,
kopott testemben csak állok itt
egy képzelt könnycseppet
markolászva: míg múlik a
változó, újat teremtő idő, s
a görbe perc lelkembe zárva,
(2014. 06. 29.)
Ásít a műhely
Ásít a műhely
Elhalkult a kórus, pisszenés
sincs, mindent a csend ölel,
ködös hajnal, verőfény, vagy
sötétedő, szürke alkony lehet,
nem harsan a szerszámok éneke.
A tárgyakat vastag por lepi,
a sarkokba cifra csipkehálót
terít a honfoglaló pókok hada,
s nem régen egy denevér pár
a bólogató, gerendára költözött.
Nyújtózik, s nagyot ásít a műhely,
sérült szemével az utat lesi,
ezen jött a mester naponta, s
most a burjánzó gaz felveri.
(2014. 06. 29.)
Kongó szobában
Kongó szobában
Emlékszel: nyár volt és meleg.
Alig győztünk behúzódni a hűs
szobába. Forgott, zümmögött a
ventilátor, kavart egy aprócska
szelet, de ez is meleg volt, akár
- ha épp egy kis élelmet, vagy
jeges vizet tettél elém - hozzám
simuló leheleted. Kis vackunkba
húzódtunk, tettük mindketten
külön dolgunkat, egymásra
alig is figyeltünk. De ott volt,
karnyújtásra csak, az ismerős
szuszogás, mely megtöltötte a
lakást, s szíveinket. Lassan
elmúlt a varázs, beköltöztek,
mint hívatlan lakásfoglalók, a
zsörtölődés hangjai. Kisvártatva
ez is kisurrant. Ajtón, ablakon,
vagy a fugák között. S a kongó
szobában csupán az emlék maradt.
(2014. 06. 28.)
Lázas képzelet
Lázas képzelet
A régi vetítőgép kattog, a
megfakult film tekereg,
szalad a kopott csévék között,
elhomályosult szemembe
valami szúrós pára költözött;
szívem mégis egy régi, poros,
molyrágta szmokingba öltözött,
s akár kovács az üllőn, kalapált;
mellem hullámzott, tüdőm
zilált, torkomban a levegő,
gombócba gyúrtan megállt,
szédültem, émelygő rosszullét
kerülgetett. Néztem a vászonra
vetített pergő snitteket, de
játszott velem a lázas képzelet,
nem láttam mást, csak a
múltból visszanéző arcképedet.
(2014. 06. 27.)
A hajó újra fordul
A hajó újra fordul
Folyvást halad, ringat, dobál
a sors hajója, köröket rajzol
e fura tóra, mely az életem.
A kisebb-nagyobb körökben
ha vissza-visszatér a régi, már
szinte feledett helyekre, mint
hegedű húrjai, a lélek kezd
rezegni, s - mily gyarló az
elme - mozaik-képet vetít az
emlékezetre. Tájak, fák, buja
virágok; házak, melyek színes
homlokán a napfény rakott
tüzet; s ott az út, amely az alig
rendezett tárlaton vezet. Járok
öntudatlan, csak várom, akár
ajándékot a gyermek a nagy
ünnepek előtt, mit tesz elébem
még a zsigerekbe szőtt, kusza
kavalkád. A hajó, lám, újra
fordul, képzeletben már látom,
ahogy elém tolulnak a régi-régi
tájak; és elevenednek arcok,
kedvesek, s közömbösek, de
közöm volt mindenikhez, s
akár tégla a falhoz, tartoznak
kacskaringós végzetemhez.
Folyvást halad, ringat, dobál
a sors hajója, köröket rajzol
e fura tóra, mely az életem.
(2014. 06. 27.)
Csak járok itt
Csak járok itt
Csak járok itt, a járdát koptatom,
visszasírva mindig siető önmagam,
rég volt, ezt is kinőttem,
fájnak csontjaim, sajog derekam,
egy kis csomag alatt is zsibbad karom.
Csak járok itt, ha régi szememmel
látnám magam, szánakozva
figyelnék, teli-töltött érzelemmel
s tán próbálnám minden erővel
a kis csomagot célba segíteni.
Csak járok itt, ajkam hangtalan mozog,
lelkemben ágaskodnak szebb korok
édes emlékei, mikor még volt idő,
szándék és erő a vállakat nyomó
terheket egymással megosztani.
(2014. 06. 26.)
Falevél
Falevél
A folyó fölé ívelő faágról
alápottyant egy kíváncsi,
apró levél, ott egy kósza
hullámra pattant, s most
szörfözik a víz színén, a
két part között. Szívébe
mersz, kis testébe macska
mozgás-, lelkébe bohóság,
szilaj jókedv és vadság
költözött. Belekap az apró
habokba, kacsint és kacag
a fickándozó, ezüst halakra
és száguld, tán az óceánig.
(2014. 06. 26.)
Eső kopog
Eső kopog
Mint megannyi apró balettcipő,
erkélyemen kopog a cérnaszálú,
vacogó-reszkető eső; akárha
valaki - tán egy hajókajütben –
morze-jeleket kopogna. Hozza,
vagy tán csak képzelem, tőled a
bársonyos, szép-szavú üzenetet.
Sűrűn kopog az éppen ébredő,
hajnali, szaladó széllel mixelt eső,
hangjából szíved dobbanását
vélem kihallani, s ajkad édes-bús
sóhaját, amellyel hívsz. Elmém
a reményt dédelgeti, hogy várod
te is a percet, melyben utunk
újra összeér, hogy a vánszorgó
időben ne bántson egymás hiánya.
(2014. 06. 25.)
Elcsendesedve
Elcsendesedve
Pihennek most a nagy hegyek,
a száguldó szelek elcsendesedtek,
bokrok, s fák között aláfutott a
nyugalom, itt, a város mellett
láthatom. Csak figyelem, ahogy
összebújik két körteág, apró körték
csengettyűzik a nyár zsongó,
napbarnított dalát, mit esténként
a megbúvó tücskök hegedűn kísérnek;
száll, úszik a dallam, habos nászruhát
ölt a barackvirág; kapaszkodnak
a szőlőkacsok, s a fürtök a fényes
kordonon szaladnak. A lélek is
ünneplőbe öltözik, s a kósza
napsugár a földönfutó, kolduló,
zöld-héjú dinnyébe költözik.
(2014. 06. 24.)
Egy villanás
Egy villanás
Egy villanás volt csupán
az első találkozás, s ahogy
egymásra néztünk, akárha
ezer éve dobbanna együtt
szívünk, cicoma, s cafrang
nélkül mutattuk a tiszta, s
pőre lelket, mint két apró
homokszem, amelyeket
egy irányba sodor a szél;
s a sorsosokkal egy úton
haladva néztük, amint a
kígyó sok S-et rajzolva,
bőrét hátrahagyva siklik,
s eltűnik a tarajos hullámú
dűnéket alkotó homokban.
(2014. 06. 22.)
Tájkép
Tájkép
Bőröm barna már, mintha a pék
hagyta volna kemencében túl soká,
kiégett köröttem az üde pázsit is, s
levegőben sül meg madarak éneke;
száraz könny-kövek ülnek szememre.
A vadregényes nyári tájban aszalt
gyümölcs lóg a fán, száraz kóró
kúszik a domb kopár, köves oldalán.
Néhány koldus zöld araszol, szomja
hajtja, az ígéretes tó felé, virágait s
életét néhány csepp is megmentené.
Buborékokba zárt oxigén körtáncot
lejt a víz színén, vágtájával felkavarta
egy luxus-jacht berregő motorja, mint
valami zsongó dalú, száguldó szirén.
Bámész szemmel bámulom a nyugvó
víz apró fodrait, ahogy mint megannyi
tükörszilánk, dobálja a fonnyadó,
június végi délután vízbe lógó fényeit.
(2014. 06. 20.)
Ülj a tenyerembe
Ülj a tenyerembe
Nézd, kedves, már ismét
ereszkedik alá az est. Jöjj,
a képzeletben mindent lehet,
ülj a tenyerembe, hajtsd le
fáradt fejed. Nézzük együtt
a habzó , alkonyi eget, a
bolygók közti ködöt, mint
vízesésből szálló permetet;
s a Hold karéját , amelyen
csónakázom veled. Halld
a lélekig hatoló dallamot,
amit a csillagok csacsogva
csengettyűznek neked, s
lásd a felhők közül előbukó,
incselkedve hancúrozó,
bohó kis koboldokat. Most
hunyd le szép szemed,
melynek vad zöldjében
ott lobog, lángoló sorokba
szedve teljes életed. Ezt
olvasom… Kezed fogom, s
így ringunk együtt hajnalig.
2014. 06. 19.)
Gyertya lobban
Gyertya lobban
Törpe nesz, furcsa fény,
apró gyertya lobban, a
lélek kongó templomában
a szív térdelve dobban.
Táblák hadán fakult nevek,
ó, emberek, lassan kúsznak
felettünk az esőt hurcoló,
bádog-szürke fellegek.
Törpe nesz, furcsa fény,
apró gyertya lobban, mind
több ismerős lakik a
kifűrkészhetelen, távoli
elefántcsont-toronyban.
Törpe nesz, furcsa fény,
emlékek zárja koppan,
az apró gyertya fénye
egy sóhajjal kilobban.
(2014. 06. 19.)
Hajam elfehéredett
Hajam elfehéredett
Ma délután nagyon megijedt,
gyérülő hajam úgy elfehéredett.
Sétáltam kinn a virágzó ligetben.
néhány ismerősnek integetve, s
ahogy figyeltem, a ravaszul kúszó
borostyán mint öleli a fák derekát;
s a mókus hogy szalad, vagy éppen
ágról ágra ugrik át, fürgén, ügyesen,
bolondosan; hogy a harkály kis
csőrével - kovács az üllőn - kalapál,
s tárja szárnyát, reppenni készül
egy tarka tollú, dalos madár, s zúg
köröttem, zenél, vad dallamot játszik
milliónyi apró, zöld, s fekete szárnyú
bucskázó bogár. A levelek zizegtek,
erdei dalt énekeltek, ágra tűzték a
harmóniát. Meglebbent, mint kék
égen a futó felhő, egy mályvaszínű
apró kendő, egy pillantás villant
felém, beleborzongott az elmém.
Egy bohó, apró pillanatra lángra
kaptam, mint a gyertya. De jött a
játszi, jótékony szellő, a sziklák
közt előtörő. Emlékké lett a láng,
nem nő már élősködő, édes-bús
érzelemmé. Akár a méh, egy új,
egy csábítóbb virágra, lebbent
tovább az érzelmet kavaró, apró,
mályvaszínű muszlin kendő…
(2014. 06. 18.)
Helyzetkép 2014.
Helyzetkép 2014.
Csendes, szinte üres a
korábban szinte habzó,
nyüzsgő városi utca, alig
látni életet, bandukoló
asszonyok kezében a
bevásárló táska összement;
kis boltok portáljait a
„KIADÓ” felirat takarja.
Táblán a fakult plakát
tépett szárnya integet: mit
hirdetett, már kiolvasni
nem lehet. A nyári Nap
bágyadt sugarat küld alá
a rozsdásodó padon tanyázó,
alig megtűrt, apró férfira.
Rajta koszlott kabát, arcát
nyíratlan szakáll takarja,
ezer év keresve lehet mély,
szürke ráncaiba csavarva.
(2014. 06. 17.)
Kószálni hívlak
Kószálni hívlak
Ma kószálni lenne kedvem.
Jöjj velem, bújjunk a felhők
mögé, világítsanak nekünk
a Földről nem látható, apró
csillagok. Felejtsük el kicsit
az alant acsargó csúfságokat:
az önzést, a kicsinyes emberi
harcokat. Ott fent mindez oly
parányi, törődni sem kell vele.
Homlokod lágyan megsimítom,
felejts. Neked most csak én
legyek, s nekem te leszel a
mindenség maga. Ajkadról
szóljon az öröm lelket, s teret
betöltő édes dallama. Így
ringatózzunk a hajlott hátú
Hold sugár-hintájára ülve,
csak egymást ölelve, minden
mást a feledés lomtárába űzve.
(2014. 06. 16.)
Csak festő tudná
Csak festő tudná
Halk zene szól, szinte simogat,
nem úgy, mint este a part felől,
mikor a vad gitárok hangja s az
elszabadult erősítők zaja riogat.
Halk zene szól, a lelkem emeli, s
- magamban ülök e csendes ligetben,-
a játékos, bohó ifjúság megannyi
bolondos emlékét elém kergeti.
S ahogy futnak előttem a képek,
csak festő tudná vászonra tenni,
szóval elmondhatatlan, mit érzek,
borong az elme, szemem pára tölti.
Hozzám hajol egy fűzfaág, ujja
ősz hajamon matat, dús lándzsájú
kardvirág a futó felhőkre mutat:
így futnak el a gondok is, szánni
nem szabad, engedni kell a múltat,
várnak még élmény-dús napok,
zenével áldott, a vért vad futásra
serkentő bolondos hangulatok.
Halk zene szól, szinte simogat.
elteszem az emlék-kosarat, s szám
szegletében kissé kesernyés
mosollyal lassan elballagok.
(2014. 06. 16.)
Nyaklánc
Nyaklánc
Csitt, ne szólj. Némán
hallgassuk e terjengő, szép
szimfóniát, ahogy mélyen
zúg a tenger; élvezzük,
amint testünkön araszol
a langyos-sós permet, s
a szellő borzolja hajunk.
Emeljük ujjunk hegyére
a fürödni készülő, lemenő
Napkorongot. Míg a vízen
csillanó, s visszaverődő
fényeket csodálod, a lassan
fogyó sugarakból ékesítő
nyakláncot fonok neked.
Ez ékesítsen a hajnali lágy
harmatra váró, csókok közé
ágyazott, közös éjszakán.
(2014. 06. 15.)
Felhő-játék
Felhő-játék
Kitárt szárnyakkal integet,
apró szell
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Mai: 88
Tegnapi: 23
Heti: 154
Havi: 1 266
Össz.: 422 022
Látogatottság növelés
Balos - © 2008 - 2025 - balos.hupont.hu