Balos

Régi emlékek

Botorkáltam gyermekkorom

régi helyszínein, s valami

kimondhatatlan feszültség

költözött belém. Az emlékeimben

élő óriási domb „összement”,

szinte apró halomnak látja

megvénült szemem, s a játékainkat

ölében tartó, s ringató „préri”

már nincs sehol. Eltűnt a gizgazos,

gyermekszemmel beláthatatlanul

végtelen rét, ahol pitypang virágát

a szél sodorta, s  csalán virágát

kötöttük csokorba, s vittük haza,

hogy ettől szelídüljön anyánk

korholó szava, s vészjósló tekintete

mely az összesározott ruháink láttán

szórt cikázó, haragos villámokat.

A környéken most magas házak,

s új utcák sora, mellettük, előttük

megannyi gépkocsi (hogy irigyelt

akkor minket sok gyerek, hatunkra

volt egy ütött-kopott vén kerékpár,

de a mi tulajdonunk: személy és

áruszállításra szolgált, s néha, ha

lejárt szolgálata, nyergén, vázán lehetett

egy-egy órácskát szórakozni).

Botorkáltam gyermekkorom

régi helyszínein, megrohant  

temérdek emlék, orrom facsart,

torkom kiszáradt, s fáradt szememre

köd-függönyt vont a pára…

(2013. 07. 31.)

Kell még …

Elméláztam, s végigcikázott

a tekervények között, akár a

villám, számtalan film részlete,

s mindahány elmúlt életem

nem szépített történéseit,

eseményeit vetítette le, oly

élességgel, akárha most, e

pillanatban történnének velem.

Erőt vett rajtam a döbbenet,

vajon mi ez, a feszült idegek

rapszodikus játéka tán, vagy

valami furcsa lelki leltár ?...

Nem, még nem lehet, hogy

elért a földi elszámolás, kell,

hogy legyen még selymes

tenyér, mely mély barázdájú

homlokráncaim elsimítja…

(2013. 07. 30.)

Hatékonyság

Táblán a napraforgófejek,

mintha Dali festette volna,

szinte folynak, a szemek

érettre pörkölődtek, s a

szedés után  - megspórolva

egy munkafázist -  azonnal

zacskózni lehet… Lám, a

Nap is minket segít, így lesz

hatékonyabb a termelés, a

világ csodánkra jár, csak

egy apró lépés kell csupán,

s jövőre lekvár terem a fán.

(2013. 07. 29.)

Gyász

Nos, ez kimúlt. Mondhatom:

csúf halála volt. Furcsa kín,

most szomorún gyászolhatok.

Életünkhöz, - s az ablakkerethez –

oly természetesen tartozott;

létezése nem volt megfogalmazott,

csak tudtuk, hogy van, s néha,

egy pillantást vetettünk felé, s ő

akkor, szerényen, nem hivalkodón,

ám mindig precízen, megbízhatón,

mínusz húsz és plusz negyven

között, adatait lelkesen közölte.

És most e forró napon, már ez is

szörnyűség: egy hatalmas reccsenés,

üvegburka szertehullt, higany-vére

milliónyi apró golyóként gurult

az erkély felhevült járólapjain.

Léte csendes volt, akár a szellő,

de hiánya ordító, már-már eget-verő,  

a pillantásra adat helyett az üresség

vág szemembe, s lelkembe fészkel,

akár az élősködő kakukk, a nincs

szívszorító, görcsös  szenvedése.

Végleg búcsút kell mondanom,

egy aprócska gyertyát gyújtanom,

a hű hőmérő romjai felett bánatos,

búcsúztató dalokat játszanom.

(2013. 07. 29.)

Meleg van

Egy könyv fekszik előttem.

Akár a hangyák, nyüzsögnek

a fekete betűk, nem sikerül

sehogy sem rendet teremtenem,

szememre ült a délután száraz,

szinte égető lehelete. Kávémban

áll a fényes kanál, nincs kedve

forogni, a kávé se hűl, de most

nem törődöm vele; egykedvűen

bámulom a fejem fölött lebegő,

cikornyás füst felleget, amit

alig szívott cigarettám ereget.

Aztán, szinte villámcsapásként

bevillan: pék áll a kemence

nyitott ajtajánál, veti a tésztát,

hogy holnap kerüljön asztalunka

illatos, friss kenyér; a földeken

nem lehet árnyékot tartani, hogy

zsákba kerüljön a burgonya;  s

fémet olvaszt a martinász, a

vasrúdon kérgesre ég tömpe ujja,

s a panaszra nincs szava.

Szégyenkezem, hogy tespedve

itt, a meleg miatt sajnálom magam.

(2013. 07. 28.)

Baldachin

Sétára indultam. Reggel

korán, hogy a napi mozgás

még a kánikula tobzódása

előtt meglegyen. A céltalan

ődöngés közben kis tópartra

vetődtem. Még halk volt

körbe minden, csak itt-ott

futott egy macska, vagy

pórázról elengedett kutya:

gazdája valahol az árnyékban

ásítva meglapult; s szomorún

lógatta víz felé borzolt haját

a fűz, lám, a szerelemnek

nincsen napszaka, baldachint

tartott két ifjú szenvedélyes,

önfeledt csókja fölé.

(2013. 07. 28.)

Nyom nélkül jár a toll

Asztalra simítva, előttem a makulátlan

fehér  papír, mint már annyiszor,

kezemben az élesre-töltött toll,

készülök, hogy temérdek kérdésedre

minden részletet elmondva, válaszolok.

Nem értem. Kezem mozog, agyam

tán sebesebben is a kelleténél, forog,

a toll vége mégis csupán a papír felett

mozog, nyomot nem hagy, nem rögzít

egyetlen, épkézláb mondatot.

Gyötör a kétség, miért érdekelne

magányba bugyolált életem sok,

napjaimat befolyásoló, semmisége ?

Hogy az éjszaka csak forgolódtam,

reggelre verejték-patakon úsztam,

s szemhéjam szinte fel kellett feszíteni;

hogy számban keserű volt a nyál,

és nem hozott könnyebbülést a reggel.

Monoton taposómalomként telt

a munkára fogott délelőtt, hogy

mindent elrendezzek még ebéd előtt,

ami rám méretett, s ne restanciával

érjen a füllesztő-párás délután…

Aztán, hogy ez is elszelelt, s a fásult

munkanapnak vége lett, leültem

kis asztalomhoz, hogy írjak neked,

asztalra simítva, előttem a makulátlan,

fehér papír, itt van a szolgálatra-kész

toll kezemben, s a papír most is,

mint már annyiszor: üres marad…

(2013. 07. 27.)

Nyújtózik a sínpár

Bazaltágyon nyújtózik a sínpár,

vége már a végtelenbe ér,

csillan a Nap fényes koronáján,

robogó vonatokra vár.

Bazaltágyon nyújtózik a sínpár,

tudjuk, léte mennyit ér,

rajta szürke gondokkal rakott

sok vagyon kirakásra vár.

Bazaltágyon nyújtózik a sínpár,

tán megállóba, állomásra ér,

- valaki váltót rosszul állított, -

vörösen izzó szemaforra vár.

Bazaltágyon nyújtózik a sínpár,

gördül rajta súlyos életünk,

könnyebbülést a váltóállítástól

s egy új állomástól remélhetünk.

(2013. 07. 27.)

Ballag  a délután

Csak ballag a délután,

lelassult a nagy melegben,

a fák árnyékát húzná magára.

Az árnyék is aszalódik,

sóhaja vízért eseng, csepp

esőért, vagy öntözésért,

rezegnek a pödrődő levelek.

Olvad az aszfalt, kátrány

kenődik a könnyű cipőkre,

s a kényszerből közlekedő

gépkocsik kerekére.

Vánszorognak a percek,

verejték ül a homlokukon,

bújnának az óramutatóhoz,

a monoton körbe-utakon.

(2013. 07. 26.)

Toll hegyén

Tinta bugyog a toll hegyén,

dús emlőbimbón a tej,

eteti a fehér papírt,

éppen csak vezetni kell.

Óvatosan halad a kéz,

meg ne törjön a lendület,

szemnek tetsző maradjon

a jeleket felfogó felület.

Toll szára, akár a prizma,

a fény-morzsákat összegyűjti,

s a sajátos szűrés után,

mint jó projektor, kivetíti.

(2013. 07. 24.)

Telihold

Aranytálcán hozza az éjszakát,

feltornyozta köré az álmokat,

melyekből mindenki kedv szerint

válogat, s aztán mégis, vajh’ miért,

összevissza-zagyvaságot álmodik.

Mert az ember valahogy úgy van

összerakva, agykérge akár a

sodrony, felcsavarva, legalább

álmában ellenáll a tervezésnek.

Az álmok így játszanak vele, 

történetüknek ritkán adódik

racionálisan magyarázható, s

értelmezhető vége-eleje.

Hiába hozza hát aranytálcán

az éjszakát, s vele a mindenféle

álmokat a cipóra hízott telihold,

ha az idegek szépen elsimulnak,

az alvás csak akkor lesz nyugodt.

(2013. 07. 23.)

Vigasz …

Mint reggeli gyöngyharmat

a hajnalban ébredő ág hegyén,

apró könnycsepp villódzott

révedő szemed szögletén.

Jöjj, kedves, ülj ide, mesélj,

oldd fel szívednek bánatos,

könnyfakasztó görcseit,

feleződik a súly megosztva.

Így, s most nézz az azúr égre fel,

reményt lő rá az aranyló sugár,

a szép napok még sorakoznak,

bánatodnak, meglásd, vége már.  

(2013. 07. 22.)

Kép lobbant

Egy dallam nyomán kép

lobbant a délutánba, s

vele cseppet visszatért

az régmúlt ifjúság.

Felbúgott a szaxofon,

mint szerelemre szomjazó

bús-bánatos galamb,

s mi suhantunk már

a parkett csuda lakkján.

Emlékszel, kedves,

karomba úgy simultál,

akár zenéhez harmónia,

a bőr ma is összerándul

a régi zenék dallamára.

Tangóseprű szálai

rezgő ritmust kergettek

tarkó alá, s a fül mögé,

űzték a vért vadabb  futásra,

adrenalin-permetet szórtak

a fáradó erek falára.

Egy dallam nyomán kép

lobbant a délutánba,

szaxofon helyett a szív zokog,

odavan végleg az ifjúsága.

(2013. 07. 21.)

Foltvarró szakkörben

Ügyes kezű lányok, asszonyok

kézzel, géppel tűzik a mindenféle

rátéteket, s az ákom-bákom

figurákból hamarosan előtűnik

valami mutatós, színek és formák

tudatosan tervezett, megkomponált,

művészi egymáshoz rendelése,

míg a fürge ujjak nyomán kialakul

a kész, lelket üdítő kompozíció.  

Lányok, asszonyok, tudnátok-e

valamit kezdeni a sors által vart,

esetlegesen felrakott, meg nem is

komponált, összefoltozott életemmel ?

(2013. 07. 20.)

Rémálom

Sose értettem. Van egy

nyomasztó visszatérő álmom

még  gyermekkoromból.

Miből táplálkozik, volt-e

valaha valóságalapja,

azt sem tudom, de nappal is,

éberen is nemegyszer bevillan,

rendszertelenül, az előbukkanás

oka is megfejthetetlen,

ahogy az éjszakai sötét ég, s

a lopakodó Hold alatt,

lángvöröset fest a tűz a régi

téglagyár körül. A gyárfalak is

szinte izzanak, hevük lázat

ültet, verejtéket fakaszt

kínlódó, vonagló gyermeki

testemen, s lelkembe ülteti

borzongó félelem énekét.  

Kívülről látom, akár horror

filmet, a lángoló természetet,

és önmagam, az álmodó,

félve fetrengő, izzadó gyermeket,

ágyamon kínlódva, forgolódva.

(2013. 07. 20.)

Parti séta

Méltósággal hömpölyög

a medrébe visszaszelídült

Duna; hátán uszályok

ringatóznak, mit se tudnak

a gyilkos árról, a házakat,

életeket magával sodró

borzalomról, a sikollyal

jajveszékeléssel kísért,

aggódó napokról.

Békés a táj, az aprócska

hullámok alatt csillanó

pikkelyű pontyok járják

délutáni szép táncukat,

incselegve mutatják a

párosodás érzelmeit, s

kuncogva kerülik el

pecások orv készségeit.

(2013. 07. 19.)

A hegy

Csodálva néztem a

messzeségben pöffeszkedő

nagy hegyet, közben

por szállt szemembe,

mit egy kósza szellő

pajkos kedvvel kergetett.

Hegyen a dús fenyők alatt

öreg várrom  nézeget,

vénséges vén falai közt

történelmet rejteget.

Emlékei között bujkál

török basa és janicsár,

köveit már nem tartja más,

csak az elvadult folyondár.

(2013. 07. 19.)

Nehéz reggel

Rám köszöntött az

ezüst-fényű hajnal,

álmos szemem még

csak hunyorogni bír,

de már tolakszik,

kelésre kész a Nap,

jelzi az égalji pír.

Mellkasomban egy

mozduló fájdalom

régi emléket citál,

amikor a szívem egy

érzésre rezdült, akár

bánat-dalt pengő,

lágy hawai-gitár.

Kávét iszom, már

múlik a vér bénasága,

csitul a végtagok

ólmos lomhasága,

az idegek fegyelmezett

munkára rendeződnek,

a csikorgó csigolyák

szolgálni szegődnek.

(2013. 07. 19.)

Kell-e még ? …

Barázdát húzok a papírra,

betű-magot vetek bele,

vajon kikel ?, s kinek kell,

ha gondolat-formát öltve

szárba szökken ?

Kell-e még a dallam, s

kinek kell a dal ?

A gépiesedett jelenben

uralkodik a vad ricsaj…

A dúrok recsegése, robaja

elnyomja testét a mollnak,

a karcsú fenyő törzsén is

motorfűrészek araszolnak.

Dömperek kereke marja,

szabdalja erdők televényét,

alig hallani tőlük

madarak csivitelését.

Barázdát húzok a papírra,

vetek bele betű-magot,

tán akad még fül, mely

éhezi a lágyabb dallamot.

(2013. 07. 18.)

Forró éjszaka

A forró, nyári éjszakán,

mikor a szellő is alszik,

álmatlan forgolódom

vékony takaróm elcsúszik.

A forró, nyári éjszakán

polcra kerülnek a vágyak,

fáradt szemem előtt sötét

árnyékok hadonásznak.

Forró, nyári éjszakákon

a gulya is csak szendereg,

csorda mellett, lógó nyelvvel,

a puli is csak hempereg.

A forró nyári éjszakákon

az erdei fák párát lehelnek,

hajnali harmatra várnak

a fonnyadozó levelek.

A forró, nyári éjszakán,

ha kedves arcod elém vetül,

valóság voltál, vagy álom  ?

tűnődöm rendületlenül.

(2013. 07. 18.)

Naplemente

Apró fehér felhőpamacs

ül a fejem felett, ringó lába

ablakomra lóg, s az alig-kék

ég peremén lágy dallamot dúdol.

Társa kissé távolabb nyújtózva

heverészik, a nyugovóra térő

Napnál  - tán randevúra készül –

hiún illegve fésülködik.

Szellő sem rebben, elcsendesült

a nyüzsgő nap zaja, akár

veszteglő hajó a dokkban;

pihenni térnek a gondok is,

az idegek ma már nem feszülnek,

csillagfényes éjszakát remélve

lazítanak, s elpihennek.

(2013. 07. 17.)

Hadd nyissak ablakot

 Ülök asztalomnál, töprengek,

s homlokráncolva gondolkodom,

a zagyva hétköznapok történéseit

- hittem - logika szerint feldolgozom.

Furcsa sors, minek volt a sok iskola

s a hosszú élet minden tapasztalata,

ha végigver hátamon az esetlegesség

szívig hatoló, pörölyös ostora ?

Szekercét, fűrészt, kést kezembe,

hadd nyissak ablakot fakult életembe,

lássam: a romlás honnét fakad,

mi űzi fejem fölé a gond-varjakat ?

Meresztem szemem: ha hátra nézek,

egy mozgalmas, dolgos élet színes,

filmje pereg, s a vásznon mindenféle

emberek közös, egymásért küszködése

rajzol változatos képeket, s az arcokon

ott a remény. A remény, hogy jő a

jobb idő, amikor nekik, vagy

legalább gyermeküknek jussa lesz

az emelt fej, az egyenes gerinc,

nem kényszeríti hajbókolásra az

üres-zsebű szükség, a neve sincs

bugrisok  hatalmaskodása…

Néznék előre: a kilátást néhány

kaján vigyorú, pufók fej takarja,

minden más homályos, bizonytalan.

(2013. 07. 17.)

Erdőben

Meleg az idő, éget a Nap,

bújnak a bokrok a tölgyek alatt,

gombák hada játszik az avarban,

illatuk röppen felhőnyi pamacsban.

Rikkan a kakukk, fülemüle dala száll.

Őzcsapat vonul, hűs forrást keres,

nézi a vonulást a nyaktekercs,

csiripel cinege, füzike s a léprigó,

dalol a pinty, szövegel a szajkó,

fákon dolgozik a fakopáncs,

rovart keres a piros-sapkás őszapó.

Kusza ágú cserjék paroláznak,

dús páráról élénken vitáznak,

kékül a kökény, pirul a som,

elhúzódik, mint akit nem érint,

cicomázza magát vadrózsa virága.

(2013. 07. 17.)

Aratás

És reggel lett megint,

odakint szépen ragyog a Nap,

(bár hűvösebb van, s ez jó,

mint korábban hetekig),

erősödnek a nappali zajok:

berregnek autó motorok,

siető emberek sarka kopog,

s egy sarokcsiszoló hangja

sikolt a suta semmibe…

A földeken kombájn óriás

lomha teste vonaglik, vágja,

csépeli a kenyérnekvalót,

folyik a mag  - csatornacsövön

esővíz a tetőről -  a platóra,

s a préselt szalma-kockák

pihenni kiülnek a tarlóra.

Porzik a határ, nyulak serege,

madarak raja a learatott földre

lakmározni, „lécskálni” jár.

Sötétedésig befogy a búza,

aztán a nap az éjszakát húzza

takaróul magára, s hajnalig

a föld új vetésről álmodik…

(2013. 07. 16.)

Tanműhely

Apró gyermek hurka-ujja

matat készülő, neki csippentett

tészta húsán, nyomja, igazítja,

sodorja komolyan, szórja

a lisztet, ahogy anyjától látja,

majd ügyesen a tepsibe igazítja.

Szög, fogó és kalapács villan,

forog az apás kisfiú kezében,

sír a sima deszka a munka

pergő hevében, láda, vagy

kerítés készül a felnőtté válás

szeretet-tanműhelyében.

(2013. 07. 06.)

Irány a tér

 Jöjj barátom,

még nem vagyunk túl

megkezdett vitánkon,

csak elnyomott

az eszeveszett hőség,

pedig a hírek a bőség

kosarát terítik elénk.

Legalább vitázzunk.

Lentről, fentről, vagy

mely oldalról hallottunk

okosabbat, melyik lehetne

jobban miénk ?

Kellenek a tisztázó viták,

vitassuk okosan

a percek, órák, napok

és hónapok történéseit.

Aztán, ha tiszta már

akár a kristály, hogy így

tovább nem mehet,

irány a tér, hol kar karba ér,

hisz cselekvésre szólít

a tovább nem viselhető.

(2013. 07. 06.)

Tiltás ellenére…

Bőrömön sercegve fut

a vad köröm, bár kétes

az öröm, a kényszercselekvés

ha hatása nincs is, édes.

Hiába tiltás, jó tanács,

„vakarni nem szabad” !,

égetve viszket e véres,

éktelen szúnyog-harapás.

(2013. 07. 06.)

Parti csend

 A tóban megfőtt a hínár,

szélén a nád fonnyad, s

barna színeket ölt magára,

félig-főtt halakat bújtat

gyökere, és víz alatti szára.

Cölöphöz láncolva ring

egykedvűen egy csepp ladik,

elfekszik, lustán ásít nagyot,

napfürdőzik simára kopott,

máskor dolgos evezőlapátja.

De csitt, a néptelen partról

apró, szellő sóhaja lobban,

a vízben parányi béka csobban,

vízipók szalad, tán versenyre

edz, a láthatatlan hártyán.

(2013. 07. 06.)

Nyári táj

 Rezeg a szmoggal telt

forró levegő, dobolnak

por-korpuszkulák, a

részecskék vibrálnak

vakítón, akár szétszórt,

zúzott tükörszilánk..

A Nap mennyezetfestésre

készül, létráján felfelé

kapaszkodik. Vödrében

a színek kikeverve,

vörösbe-játszó fakókék,

fehér pamacsokkal ékesítve.

Csigák, giliszták már mind

hűsítő árnyékot kerestek,

résekbe, bogok bokrába

bújt az összes bogár,

az élet jelei visszafogottak,

cserepes a föld, nyitogatja

száját a barázda: inna,

egy eltévedt gyíkocska

saját lábában bukik orra.  

(2013. 07. 06.)

Ha a kezek összefonva …

 Járhattam volna egymagamban,

mondhassam: enyém az út,

egymagam vagyok. Enyém

az útszélén termő gyümölcs,

a vadvirág is nekem szórja

szirmát és illatát. A tücskök

zenéje, madarak dala csak

az én fülembe száll, enyém

az őzek csörtetése, a szarvas

látványa mikor falombot

formázó érett agancsát elveti.

Erdő alj&a