Balos

Baloldali értékeket képviselö honlap

Kalandos út …

A népművelő-képzés 50. évfordulójára kaptam meghívót Szombathelyre a sokszor változott nevű és funkciójú, ma Nyugat-Magyarországi Egyetem épületébe az öregdiákok találkozójára és konferenciájára 2012. szeptember 14-15-re.
A két napból az első a megyeszékhelyen, legnagyobbrészt az iskola falain belül, a második nap két csoportban „vidéken”, egyik csoport Vasváron, ahol én az életemből 27 évet töltöttem el a sors fura fintora, a megélhetés és a szakma szeretete elegye következtében. Egyértelmű volt, ha választhatok, ezt a csoportot választom. Elrendeztem, hogy egy régi ismerősnél alhatok, s vittem ebédhez valót is, hogy erre se legyen külön gond, s terhet se jelentsen ismerősömnek az etetésem.
Ahhoz, hogy időben érkezhessek, korán kell kelnem. Órámat 4 óra 45-re állítottam ébresztésre. Így kényelmesen elkészülhetek és hatkor el tudok indulni a három órás útra.
De milyen az emberi természet. Talán tudat alatt, akár tini-lány az első randevú előtt, ideges voltam ? … 3 óra 40 perckor felébredtem. És hiába feküdtem vissza, elaludni már nem tudtam. Pörögtem egy órát az ágyon, mint szamár fülén a stanicli, aztán az óracsörgés előtt felkeltem.
Bepakoltam az összekészített dolgokat, egy termoszba forró kávét töltöttem, egy nylon táskába mellé tettem egy zacskó sajtos apró pogácsát. Így a rágcsálnivaló és az ébren tartó nedű készenlétbe helyezésével útra készen álltam. Indulhatok.
Hat órakor felberregett kocsim motorja. Kicsit még nedvesek voltak a város útjai a tegnapi egész napos esőtől. Mindegy. Mára már száraz időt jósolt a meteorológia. (Mint már sokszor, ismét becsapott !) Ahogy haladtam egyre inkább az eső alá értem. Volt, ahol csak annyira esett, hogy az ablaktörlő még nem tudta törölni, de látni már nem lehetett tőle, és volt, ahol komolyan esett. Egy helyen kissé erősebbet kellett fékeznem, majdnem lecsúsztam - oldalazva ! - az útról. Mindegy. Menni kell. Úgy döntöttem, Székesfehérváron tankolok.
Bizony alig vártam, hogy megállhassak a benzinkútnál. Mert ugye, hol van már a húsz évesek karcsú prosztatája ?! … És a hólyag rettenetesen tud feszíteni. … Megálltam, kértem a „csapost” csepegtesse tele a tankot (azt hallottam ugyanis, hogy egy csepp benzin ingyen van !), s csak annyit kérdeztem, hol találom a mellékhelyiséget ? - Bent. Mondta. Én pedig szinte futottam. A pult mögött két fiatal nő serénykedett. Meg sem tudtak szólalni, mert rájuk röffentem: - Életmentő hely ? … - Ott, mutatott egyikük egy ajtóra. Pár perc múlva megkönnyebbülten jövök kifelé, ott áll a „töltő fiú” (lehet úgy 40 éves) és rám kérdez: - sikerült ? … - Hát, tudja, már csomóra volt kötve, s nehéz volt kibontani…
Indultam tovább. De rá kellett döbbennem, valamit mégis tudhatott a „fiú”. Mert Veszprém előtt már nem az utat figyeltem, csak azt, hol találok egy olyan fát, amelyik mellé odaállhatok. Akkor is, ha úgy járok, mint az egyszeri ember. Egy fa mellett végezte folyó ügyeit. Mellé lépett egy rendőr és rászólt: - azonnal tegye el. Eltette és elkezdett nevetni. – Most mit nevet ? – kérdezte a rendőr. Eltettem. De azt hiszi, abba is hagytam ?! …
A nagy keresgélésnek aztán ára volt. Eltévesztettem az utat, s a győri kijáratnál letértem az útról. Néhány km-t meg kellett tennem (már megkönnyebbülten), mire vissza tudtam fordulni.
Több irányból meg lehet közelíteni Szombathelyt. Kiválasztottam azt az utat, amelyik legegyszerűbben visz úti-célomhoz. Korábban sokat jártam erre, ismerem az utakat. Gondoltam én. Csakhogy azóta sok minden változott. Nem biztos, hogy előnyére. Mentem a szokásos úton, egyszer csak ismeretlenné vált a táj. … Aztán Szombathely után 15 km-el, Acsádnál megfordultam, hogy a rendeltetési helyre menjek. Közben néha éreztem, mintha a kocsi hátulja meg akarná előzni az elejét. Nem tudtam mire vélni. Akkor ért a felismerés, amikor végre a célhoz érve megálltam, s kinyitottam a hátsó ajtót, hogy zakómat kivegyem. A termosz tetejét nem szorítottam meg eléggé, a szőnyegem megitta azt a kávé mennyiséget, amit a fél kiló sajtos pogácsa nem tudott felszívni… Hát ezért volt a hátsó rész ilyen fürge. … És tudjátok milyen jó a keserű kávéba áztatott sajtos pogácsa ? … Én nem, mert az egészről csak a kuka tudna beszámolni. Ez (még) nem én vagyok…
A nap hátralévő része a megfelelő mederben zajlott. Azzal a kis szépséghibával, hogy többször – és nem mindig a helyeslés szándékával - rábólintottam az előadó mondandójára. No meg, hogy rákérdeztem a főszervezőre, mikor és hol kezdődik a másnapi, vasvári program ? Ja, kevés volt az arra jelentkező, így az elmarad ! … És erről miért nem szóltatok ? … A kérdésre nem volt válasz…
Fél hét után elindultam Vasvár felé. Sima volt. Ismerősömmel, hiszen régen találkoztunk, leültünk beszélgetni. Szó szót követett, aztán arra lettem figyelmes, hogy nehezen jönnek a szavak. Éjjel fél egy volt. Na, takarodó. Még a levegőben volt a fejem, már aludtam….
Reggel fél hétkor keltem. A hivatalos program elmaradása miatt egy másik ismerőssel telefonon megbeszéltem egy találkozót. 30 éve nem találkoztunk. Jó volt újra látni egymást. Másfél óra alatt kb. 10 percet tudtunk egymással beszélgetni. Azért a 27 év nem múlt el nyomtalanul. Lépésenként állítottak meg az ismerősök, hogy legalább pár szót váltsak velők. Őszintén mondom jólesett… Hét éve jöttem el, s még nem felejtettek el…
Aztán vissza a „szálláshelyre”. Itt ért az újabb meglepetés. Ismerősöm Pestre akar utazni, 14,40-kor indul a busz Zalaegerszegről, de oda nem tud átjutni sehogy. Szombat lévén nincs semmilyen járat. Nincs más hátra, mint előre. Elviszlek, s majd onnét veszem hazafelé az irányt. Nosza. Egy kellemes rutinpályának is megfelelne a zalai út. (Egyszeri igénybevételre igencsak drága lenne a tíz napos pálya-matrica !) Sümeg felé: Pókaszepetk, Zalabér, Türje, Ötvös, Jánosháza úton a 8-as főútra. Mikor idáig értem, rendben mondtam. Most már alhatok, innét a kocsi már egyedül is hazatalál. És majdnem így volt. Délután ötkor megérkeztem mostani lakóhelyemre: Dunaújvárosba. Viszont úgy éreztem valakik ülnek a vállamon és a szemhéjamon. Pedig az X-faktor adását még végig kellett néznem. De akkorra már szédelegtem, mint egy részeg őszi légy… Nos, elmúlt ez is…

 

 

 

 



Az előadás

 

von Béla Sógor, Sonntag, 10. November 2013 um 18:46

 

AZ ELŐADÁS. . .

Vasárnap délelőtt. Kint ragyogó napsütés... A teremben egymástól elhúzódva - négyen ülünk. A hangulat feszült. Valamennyien egyre gondolunk: Miért nem jönnek ? Az előadás érdekesnek ígérkezik, s elég nagy volt a hírverés is. Mégis, mi az oka, hogy csak négyen vagyunk ? Múlnak a percek, melyeket mi négyen óráknak érzünk... Az arcokon kiül a feszült izgalom... Már-már beleéljük magunkat, hogy az előadás elmarad... De azért várunk... Talán... Nyílik az ajtó. A felkapott tekintetekben remény villan. Belép az eladó. Lopva-fürkészve nézzük.Arcán nem látszik megütközés. Szégyentől-halk köszönésünket kedélyesen fogadja, s közénk telepszik. Beszélgetésbe kezd. Feltett kérdéseire csak lassan, s szorongó-halk hangon kap választ. Kivárja. Nem türelmetlenkedik. Érezzük: tudja, érzi szorongásunk okát. Próbálja feloldani a hangulatot. Végre egyikünk elhatározásra jut:

- Várjunk még egy kicsit, Bandi bácsi. Talán jönnek.

És ismét múlnak a percek... A várakozás izgalmától gyöngyözni kezd a homlokunk. Csak Bandi bácsi nyugodt. Kedves mosollyal néz felénk, s mintha csak magának mondaná, régi, kedves élményeiről mesél... Így telik el egy fél óra, amikor megszólal valaki:

- Sajnos, Bandi bácsi, úgy látszik, nem jönnek. Ne tessék haragudni. Az előadást el kell halasztanunk.

- Miért kellene ? - szól megütközve Bandi bácsi. - ? - Hát ti itt vagytok, nem ? Vagy titeket sem érdekel ?

- De igen ! - robbant ki most egyszerre belőlünk.

- Nos, akkor megtartjuk... Igen... Ha csak négy embert érdekel, amit mondani tudok, hát négy embernek mondom el. Nem csaphatom be ezt a négy embert azért, mert mások nem érdeklődnek.

  És hozzákezdett. Kellemes, beszélgető hangon elmondta nekünk előadása anyagát. Talán többet is... Elmúlt dél, mire előadónkkal együtt az utcára léptünk. Gazdagodtunk ezen a délelőttön: ismeretanyagból és emberségből kaptunk ízelítőt. Az előadó: a Kossuth-díjas múzeumigazgató, dr. Csatkai Endre volt. (Jövendő, 1972.)

 

Közeledik a ballagás.

I N M E M O R I A M I S K O L A

A percek, órák, napok múlása mindig egy-egy újabb búcsúzáshoz visz közelébb. Mert az ember mindig búcsúzik. Búcsúzik egy élménytől, egy eseménytől, tájtól, baráttól, szerelemtől... És - ritkábban - sor kerül a sorsfordulót jelentő búcsúzásokra is. A búcsúzás pedig mindig torkot-szorító, reményekkel-fájdalommal telített érzés-ötvözet. És mégis úgy kell búcsúznunk, hogy ez őszintén emberi, a huszadik századvég emberéhez méltó legyen.

Az iskolától búcsúzás az egyik legnagyobb sorsfordulót jelenti, mert a következő lépés már a nagybetűs ,,ÉLET"-be vezet, ahol nincs többé a semmivel sem pótolható, gondtalan diák-élet. A többé-kevésbé gyermek lépett át az iskola kapuján, s most a visszavonhatatlanul felnőtt távozik... Ebben a felnőtté válásban segítettek:
- a felelések izgalmától tarkított elméleti tanulás;
- a közösségformáló foglalkozások;
- a közös tárlat-, színház-, mozi-, hangverseny-látogatások;
- a diák-évek során alakuló emberi kapcsolatok;
- de mindenekfelett - ha olykor túl szigorúnak tűntek is - a tanárok.
Ennek immáron vége. Búcsúzni kell a tanároktól, a diáktársaktól és iskolától, kinek-kinek a kollégiumi szobák lámpa-oltás-utáni kuncogó-zenélő hangulatától, a szabadidős sétautak hol napfényes, hol hófúvásos-hideg élményétől, s a diák-csínyek színhelyeitől.
Búcsúzni kell, ám az itteni tanulás, ... a tudás szelleme - reméljük - elkísér. És bárhogy húz is vissza, az úton menni kell...
Egy szeptemberi szél sodort a szélrózsa minden irányából ide össze egy csoportnyi bársony-szirmú virágot, s most az élet szele újra szárnyra kap, s az eddig egyben tartott csokrot szálakra-szirmokra szaggatva szétrepíti. Ám az összetartozás szép érzését, a közös munkálkodás örömét ki nem tépheti ! Mert, akik itt megszokták a közösségi munkát, új helyükön is keresik az emberi kapcsolatokat, a közösséget, hisz életük csak így lehet teljes, így lehet emberi.

Felnőttél.
Tétován megállsz
az utcára-lökő küszöbön;
bentről még utánad nyúlnak:
gyermek-emlékek-,
pajkos csínytevés-testvérek-,
felelés-előtti izgalom-barátok-,
sutácska szerelmek
becéző karjai,
visszafordulni
mégsem lehet.
Egy másodpercig állsz még
az utcára-lökő küszöbön,
aztán a szerte szaladó
utak egyikére lépsz.
Felnőttél:
lépésed visszavonhatatlan ! ...

(Sógor Béla: Gaudeámus)

Volt diákok, vajon milyen életbe léptek ? ...
Jövőt alapozó kereső, vagy ,,pályakezdő munkanélküli" lesz belőletek ? ...

Tizenhat nap

Tizenhat nap Farkasgyepűn. Apró összefoglaló kíváncsiaknak.

 

„Hun is kezgyem, eccerre hogy a végire ne érgyek ?”…

Kedd reggel lehömbölögtem az ágyrul. A szemem még fél-árbócon. Alig láttam ki a lyukon. Nagyon pöszén néztem a világra. Macskám nincs,hát magam doromboltam egy keveset. Néhány apróságot még begyömöszöltem az előző nap már bepakolt bőröndbe, aztán lebotorkáltam az utcára. Húzott a csomag, alig bírtam visszatartani. Éreztem, gyenge vagyok, mint a harmat. Megérkezett a taxi (mekkora úr lettem hirtelen !) és elvitt a buszmegállóhoz. Vártam. Álltam a szélben. Végre, 11 perc késéssel befutott a busz. Betüremkedtem. Szépen ringatott. Mire rám telepedett volna az édes álom, le kellett szállnom, hogy várjam a csúsztatott csatlakozást.

Véget ért a délelőtt, mire úti célomhoz értem. A Bakony szálfás erdejéből vigyorogtak a fák, hogy engem egy zárt épület falai közé passzíroznak, ki tudja, mennyi időre.

Még le se adtam a papírokat, amikor közölték: szeretnék látni kívánatos „hab testemet”… Röntgen, légzésfunkció mérés…

Egy három ágyas, emeleti szobába kerültem. Ágy-szomszédom egy 80 éves „legényke” volt.  Nappal szöszmörgött és szundikált. Amikor besötétedett, akár a borz, életre kelt. Ment szobáról szobára, csavargott, kujtorgott, kutakodott más betegek holmija között és pakolt. Egy éjszaka kétszer-háromszor hozták vissza a nővérek. Természetesen így mi sem tudtunk pihenni. Amikor pedig rászóltam, mint dúvad támadott. Kitérni is alig lehetett előle. Megütötte a nővéreket, s rám támadott. Hihetetlen erő volt benne. Szerencsére éppen arra járt a főorvos, akinek sikerült lefognia és a helyére tennie. Hamarosan intézkedtek, hogy egy számára megfelelő, más intézménybe szállítsák. Rezegtek a dombok, akkora kő esett le a szívünkről. Végre. Tán beköltözik a nyugalom…

Korai volt az öröm. Új szobatársat kaptunk. Egy erősen legyengült, enni és mozogni is alig tudó öreget. Róla majd később…

 

Nekem reggelre egy szekérderéknyi-, délre néhány-, s estére egy talicskányi gyógyszert, reggelre és estére vénás injekciót rendeltek…

Látni azt a kéjt, amikor hajnali 4,50-kor jönnek a nővérek ébresztőt csinálni: hozzák a gyógyszereket, hívják a félig (vagy egészen) alvó pácienseket vérvételre, vagy fecskendővel festenek világtérképet a könyökhajlatba és a kézfejre !... Gyönyörű lilás rajzolatok. A térképészeti intézetben sokat fizetnének érte…

Az új szobatársnak infúziót kötöttek be. Mi pedig a másik szobatárssal kimentünk sétálni. Végig a KB 50 méteres folyosón, a TV szobán, ki a teraszra. (A TV külön misét érdemelne. Összesen négy csatorna fogható, s mintha a képét is fecskendővel rajzolták volna: elnyújtott alakok és teljesen absztrakt színek !... S, ha bekapcsolt a terem másik végében működő hűtők kompresszora, akkor a teljes hangerőre állításnál is hallhatatlan !... Csodálatos élmény !...)

Mikor visszaértünk, az ott tartózkodó nővér felelősségre vont, miért nem szóltam, hogy az öregnek lefogyott az infúziója ?!...  „Nem vettem észre, mert éppen a segédápolói fizetésemért voltam !” …

Két napon át azért pesztráltam az öreget. Sétáltattam a folyosón, belediktáltam némi ételt. A harmadik nap ez már nem sikerült. Sem felkelni, sem enni nem volt hajlandó. Este kilenc óra előtt aztán, ott álltam  - két nővérrel együtt -  az ágya mellett, amikor egy nagy sóhaj kíséretében elment a felhők fölé, angyalokat keresni…

Minket egy éjszakára áttettek egy két ágyas szobába, hogy aludni tudjunk...

Reggel vissza kellett mennünk. Most csak ketten voltunk.

Kisvártatva jöttek, hogy csoportosítják a pácienseket kezelőorvosok szerint, s átköltöztettek egy másik három ágyas szobába. Kis morgással eleget tettünk a felszólításnak…

 

Közbevetőleg hadd mondjam el: napi háromszor kaptunk ételt. A reggeli és vacsora nagyjából egyforma, két szelet kenyér és két szelet „neve sincs” felvágott, vagy parizer. Esetenként egy vékonyka zöld hagymával esetleg egy darab retekkel. Jó napokon még egy kefir is került mellé. (Kétszáz évig undorom lesz a hasonló felvágottaktól !) Az ebéd némi só hozzáadásával egész emberinek tűnt. Igaz, a vegyes zöldséglevesek szinte mindig egyformák voltak. De, a beteg ne legyen válogatós. Ha nem lett volna hideg, egész fogyasztható… Sebaj, majd bent felmelegszik… A második fogás zömében elfogadható volt…

Egyik nap, ahogy a „lányok” tolták az eszeveszetten zörgő ételszállító szekrénykéjüket, heccelődve  kérdezgettem őket: „disznótorost” hoznak-e ?... 

A mellettünk lévő szobában három idősebb asszony volt. Középen egy vas ággyal együtt 30 kg-os, 80 éves nénike. Tán 130 cm.

Máglyarakást kaptunk. Kértem a lányokat, hozzanak gyufát, szeretnék alágyújtani. Melegen egész jó lett volna.

Elfogyott. Aztán a mindig nyitott ajtónk előtt megjelent a nénike. „Béla bácsi ! Haragszom magára ! Vártam a disznótorost. Olyan jó lett volna egy kis hurka meg kolbász !” …

Este újabb szobatárs került az üres, középső ágyra. Öreg, erősen borostás, beesett szemű, hörgő férfi. Egy órán belül háromszor kellett tisztába tenni.

A közeli Veszprém állatkertjének görényei összeverbuválták teljes rokonságukat és ott ácsorogtak a nyitott ablakunk alatt, hogy valahogy megszerezhessék e szag receptjét !...

Lehetetlen volt a szobában megmaradni. Fél éjszakát a folyosón sétálva töltöttünk. De nagy úr a fáradtság. Csak bemerészkedtünk. Nyitott ablak mellett, kint mínusz 12 C fok volt, ruhástól elfeküdtünk az ágyon, magunkra húztuk a takarót, egy plédet az orrunkra „szag-szűrőként”, hogy legyen némi pihenésünk. Reggelre jól megfáztunk. Jött „Torok Gyula”, hogy lángba borítsa a torkomat. Sikerrel járt.

Ezután „meghívtak” hörgő tükrözésre. Na, kegyetlen, fura istenek !... A nagy teremben hárman vártak: az adjunktus asszony és két „hóhér  segédje”… Egyik segéd leültetett, valami intimbetét-szerű párnácskával megragadta a nyelvemet, köldökig kihúzta, s egyre hosszabb spricnivel Lidocaint fecskendezett a nyelvtő mögé, vagy kilencszer. Mikor már se köpni, se nyelni, se megszólalni – hiszen a hangszálaim is kockára fagytak ! -  nem tudtam, hanyatt döntöttek, rám tették a szemfedőt, (letakarták a szemem, ne lássam, mi a túrót matatnak), az adjunktus asszony egy tűzoltó fecskendő nagyságú csutorán keresztül letolta a kamerát és pásztázta a hörgőimet, ketten pedig, két oldalról, szippantgatták a tüdőmről a váladékot. Háromszor kerültem a közvetlen fulladás közelébe. Mire azonban a Luci Feri gigámra tette volna koszos patáját, mindig eresztettek a szorításon. Na, így bánnak a nők a férfinéppel. …

Amikor aztán kegyeskedtek végre elengedni, jól megdicsértek, hogy milyen ügyes kis fiúka vagyok, igen jól viselkedtem… Az adjunktus asszony még utánam szólt: na, ezt írja meg… Megírtam. Íme:

 

Ki vagyok

 

Akár Ábelt az Édenkertben:

megtámadott az erős Káin,

torkomba hólabdát görgetett,

az epe-keserű Lidocain.

Asszisztált hozzá három pár

felfegyverzett női kéz, -

túléltem, így lettem hős vitéz.

Quo vadis ? – kérdem magamtól,

csak búcsúzom a lassan múló napoktól;

üres, csendes, kihalt a ház,

a lézengő kór porig aláz.

(2016. 01. 18.)

 

 

Másnap természetesen én vigyorogtam. Átadtam az adjunktus asszonynak az írást. Most egy ideig ő nem tudott levegőt venni. A nevetéstől… Nagyon tetszett neki a szöveg…

A tükrözésnél nem talált semmit. Erre közölte, hogy két nap múlva „tű-biopsziát”  végeznek rajtam…

Na, gondoltam: ha megfojtani nem sikerült, most jöhet a kard. Elől bebökik, s ha hátul kicsit kilóg, legalább lesz egy jó fogas, amire rá lehet akasztani a kabátot.

Mentem hát, de a főorvos csupán két adag röntgensugarat lövellt belém, s végül úgy döntött: semmi értelme, hogy szurkáljon is… Ez tehát elmaradt.

 

Az adjunktus asszony nem volt elégedett. Ha nincs baj, majd csinálunk… Adunk egy antibiotikum kúrát. Meglátjuk, arra hogy reagál… No meg hat napig minden hajnalban (szombat vasárnap kimarad !) köpet-mintát kell adnom…

Ilyenkor mindig gúnyos-mosolyú, közös ismerősünkre gondoltam. akkorákat tudtam volna köpni, hogy a fél Bakonyt beterítette volna, mint Kaukázus hegycsúcsait a hósapka…

A harmadik napon a bűz-receptet árúba bocsájtó szomszéd úgy döntött, meglátogatja az elődjét. Ő is kirándulást tett a felhők közé… Lába nyomát sem láttam. (Igaz, köd ereszkedett a tájra, talán, hogy eltakarja.)

Másik szobatársamat ideiglenesen hazaengedték. Két éjszakát egyedül töltöttem a szobában. Végre aludtam is.

Aztán reggel szalad a főnővér: Béla ! Nagyon rossz hírem van. Nesze neked, gondoltam, a várószobában talán már vár a kaszás. … Mi történt ? – kérdeztem.

Sok új beteg érkezett, magának át kell költöznie egy új helyre. … Sírjak, vagy nevessek ? Az egy éjszakással együtt ez már a negyedik szoba lesz. Az örömlányok sem cserélnek sokkal többször szobát ! De legalább a kaszás nem ül a lócán. Egyelőre…

Aztán közölték, hogy csütörtökön hazajöhetek. Majd még február második felében kell csináltatnom egy újabb CT-t, melynek eredményével menjek vissza. Én. Oda. Hat lóval és száz rendőrrel nem tudnak visszavitetni !... Közben még a már december 15. óta esedékes Kardiológiai kontrollra is el kell mennem, ami az egyéb macerák miatt elmaradt… Aztán pedig valahogy csak szeretnék kiszökni a fehérköpenyesek karmai közül. Lehetőleg úgy, hogy ne a feketeruhások vegyenek kezelésbe.

 

Kedves kíváncsiak. Talán kicsit nagyobb lett a dióhéj, mint gondoltátok, de a kisebbikbe e történet nem fért bele. Pedig még arról nem is írtam, hogy hiába főztem az ápolónőket, nem igazán akartak megpuhulni !... A kemény húst pedig fogatlanul már nem tudom megrágni. Szopogatni viszont nem elég !...

Dunaújváros, 2016. 01. 29.

Írta, aki írta, olvassa, aki akarja… Ha valakinek nem tetszik, dobja a kiürült gyógyszeres dobozok közé, mint veszélyes hulladékot.

 

 




Weblap látogatottság számláló:

Mai: 140
Tegnapi: 156
Heti: 456
Havi: 3 062
Össz.: 209 315

Látogatottság növelés
Oldal: Történetek Bélától!
Balos - © 2008 - 2017 - balos.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: popper péter orbán viktorról - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »