AZ ELŐADÁS. . .
Vasárnap délelőtt. Kint ragyogó napsütés... A teremben egymástól elhúzódva - négyen ülünk. A hangulat feszült. Valamennyien egyre gondolunk: Miért nem jönnek ? Az előadás érdekesnek ígérkezik, s elég nagy volt a hírverés is. Mégis, mi az oka, hogy csak négyen vagyunk ? Múlnak a percek, melyeket mi négyen óráknak érzünk... Az arcokon kiül a feszült izgalom... Már-már beleéljük magunkat, hogy az előadás elmarad... De azért várunk... Talán... Nyílik az ajtó. A felkapott tekintetekben remény villan. Belép az eladó. Lopva-fürkészve nézzük.Arcán nem látszik megütközés. Szégyentől-halk köszönésünket kedélyesen fogadja, s közénk telepszik. Beszélgetésbe kezd. Feltett kérdéseire csak lassan, s szorongó-halk hangon kap választ. Kivárja. Nem türelmetlenkedik. Érezzük: tudja, érzi szorongásunk okát. Próbálja feloldani a hangulatot. Végre egyikünk elhatározásra jut:
- Várjunk még egy kicsit, Bandi bácsi. Talán jönnek.
És ismét múlnak a percek... A várakozás izgalmától gyöngyözni kezd a homlokunk. Csak Bandi bácsi nyugodt. Kedves mosollyal néz felénk, s mintha csak magának mondaná, régi, kedves élményeiről mesél... Így telik el egy fél óra, amikor megszólal valaki:
- Sajnos, Bandi bácsi, úgy látszik, nem jönnek. Ne tessék haragudni. Az előadást el kell halasztanunk.
- Miért kellene ? - szól megütközve Bandi bácsi. - ? - Hát ti itt vagytok, nem ? Vagy titeket sem érdekel ?
- De igen ! - robbant ki most egyszerre belőlünk.
- Nos, akkor megtartjuk... Igen... Ha csak négy embert érdekel, amit mondani tudok, hát négy embernek mondom el. Nem csaphatom be ezt a négy embert azért, mert mások nem érdeklődnek.
És hozzákezdett. Kellemes, beszélgető hangon elmondta nekünk előadása anyagát. Talán többet is... Elmúlt dél, mire előadónkkal együtt az utcára léptünk. Gazdagodtunk ezen a délelőttön: ismeretanyagból és emberségből kaptunk ízelítőt. Az előadó: a Kossuth-díjas múzeumigazgató, dr. Csatkai Endre volt. (Jövendő, 1972.)
Közeledik a ballagás.
I N M E M O R I A M I S K O L A
A percek, órák, napok múlása mindig egy-egy újabb búcsúzáshoz visz közelébb. Mert az ember mindig búcsúzik. Búcsúzik egy élménytől, egy eseménytől, tájtól, baráttól, szerelemtől... És - ritkábban - sor kerül a sorsfordulót jelentő búcsúzásokra is. A búcsúzás pedig mindig torkot-szorító, reményekkel-fájdalommal telített érzés-ötvözet. És mégis úgy kell búcsúznunk, hogy ez őszintén emberi, a huszadik századvég emberéhez méltó legyen.
Az iskolától búcsúzás az egyik legnagyobb sorsfordulót jelenti, mert a következő lépés már a nagybetűs ,,ÉLET"-be vezet, ahol nincs többé a semmivel sem pótolható, gondtalan diák-élet. A többé-kevésbé gyermek lépett át az iskola kapuján, s most a visszavonhatatlanul felnőtt távozik... Ebben a felnőtté válásban segítettek:
- a felelések izgalmától tarkított elméleti tanulás;
- a közösségformáló foglalkozások;
- a közös tárlat-, színház-, mozi-, hangverseny-látogatások;
- a diák-évek során alakuló emberi kapcsolatok;
- de mindenekfelett - ha olykor túl szigorúnak tűntek is - a tanárok.
Ennek immáron vége. Búcsúzni kell a tanároktól, a diáktársaktól és iskolától, kinek-kinek a kollégiumi szobák lámpa-oltás-utáni kuncogó-zenélő hangulatától, a szabadidős sétautak hol napfényes, hol hófúvásos-hideg élményétől, s a diák-csínyek színhelyeitől.
Búcsúzni kell, ám az itteni tanulás, ... a tudás szelleme - reméljük - elkísér. És bárhogy húz is vissza, az úton menni kell...
Egy szeptemberi szél sodort a szélrózsa minden irányából ide össze egy csoportnyi bársony-szirmú virágot, s most az élet szele újra szárnyra kap, s az eddig egyben tartott csokrot szálakra-szirmokra szaggatva szétrepíti. Ám az összetartozás szép érzését, a közös munkálkodás örömét ki nem tépheti ! Mert, akik itt megszokták a közösségi munkát, új helyükön is keresik az emberi kapcsolatokat, a közösséget, hisz életük csak így lehet teljes, így lehet emberi.
Felnőttél.
Tétován megállsz
az utcára-lökő küszöbön;
bentről még utánad nyúlnak:
gyermek-emlékek-,
pajkos csínytevés-testvérek-,
felelés-előtti izgalom-barátok-,
sutácska szerelmek
becéző karjai,
visszafordulni
mégsem lehet.
Egy másodpercig állsz még
az utcára-lökő küszöbön,
aztán a szerte szaladó
utak egyikére lépsz.
Felnőttél:
lépésed visszavonhatatlan ! ...
(Sógor Béla: Gaudeámus)
Volt diákok, vajon milyen életbe léptek ? ...
Jövőt alapozó kereső, vagy ,,pályakezdő munkanélküli" lesz belőletek ? ...
Tizenhat nap Farkasgyepűn. Apró összefoglaló kíváncsiaknak.
„Hun is kezgyem, eccerre hogy a végire ne érgyek ?”…
Kedd reggel lehömbölögtem az ágyrul. A szemem még fél-árbócon. Alig láttam ki a lyukon. Nagyon pöszén néztem a világra. Macskám nincs,hát magam doromboltam egy keveset. Néhány apróságot még begyömöszöltem az előző nap már bepakolt bőröndbe, aztán lebotorkáltam az utcára. Húzott a csomag, alig bírtam visszatartani. Éreztem, gyenge vagyok, mint a harmat. Megérkezett a taxi (mekkora úr lettem hirtelen !) és elvitt a buszmegállóhoz. Vártam. Álltam a szélben. Végre, 11 perc késéssel befutott a busz. Betüremkedtem. Szépen ringatott. Mire rám telepedett volna az édes álom, le kellett szállnom, hogy várjam a csúsztatott csatlakozást.
Véget ért a délelőtt, mire úti célomhoz értem. A Bakony szálfás erdejéből vigyorogtak a fák, hogy engem egy zárt épület falai közé passzíroznak, ki tudja, mennyi időre.
Még le se adtam a papírokat, amikor közölték: szeretnék látni kívánatos „hab testemet”… Röntgen, légzésfunkció mérés…
Egy három ágyas, emeleti szobába kerültem. Ágy-szomszédom egy 80 éves „legényke” volt. Nappal szöszmörgött és szundikált. Amikor besötétedett, akár a borz, életre kelt. Ment szobáról szobára, csavargott, kujtorgott, kutakodott más betegek holmija között és pakolt. Egy éjszaka kétszer-háromszor hozták vissza a nővérek. Természetesen így mi sem tudtunk pihenni. Amikor pedig rászóltam, mint dúvad támadott. Kitérni is alig lehetett előle. Megütötte a nővéreket, s rám támadott. Hihetetlen erő volt benne. Szerencsére éppen arra járt a főorvos, akinek sikerült lefognia és a helyére tennie. Hamarosan intézkedtek, hogy egy számára megfelelő, más intézménybe szállítsák. Rezegtek a dombok, akkora kő esett le a szívünkről. Végre. Tán beköltözik a nyugalom…
Korai volt az öröm. Új szobatársat kaptunk. Egy erősen legyengült, enni és mozogni is alig tudó öreget. Róla majd később…
Nekem reggelre egy szekérderéknyi-, délre néhány-, s estére egy talicskányi gyógyszert, reggelre és estére vénás injekciót rendeltek…
Látni azt a kéjt, amikor hajnali 4,50-kor jönnek a nővérek ébresztőt csinálni: hozzák a gyógyszereket, hívják a félig (vagy egészen) alvó pácienseket vérvételre, vagy fecskendővel festenek világtérképet a könyökhajlatba és a kézfejre !... Gyönyörű lilás rajzolatok. A térképészeti intézetben sokat fizetnének érte…
Az új szobatársnak infúziót kötöttek be. Mi pedig a másik szobatárssal kimentünk sétálni. Végig a KB 50 méteres folyosón, a TV szobán, ki a teraszra. (A TV külön misét érdemelne. Összesen négy csatorna fogható, s mintha a képét is fecskendővel rajzolták volna: elnyújtott alakok és teljesen absztrakt színek !... S, ha bekapcsolt a terem másik végében működő hűtők kompresszora, akkor a teljes hangerőre állításnál is hallhatatlan !... Csodálatos élmény !...)
Mikor visszaértünk, az ott tartózkodó nővér felelősségre vont, miért nem szóltam, hogy az öregnek lefogyott az infúziója ?!... „Nem vettem észre, mert éppen a segédápolói fizetésemért voltam !” …
Két napon át azért pesztráltam az öreget. Sétáltattam a folyosón, belediktáltam némi ételt. A harmadik nap ez már nem sikerült. Sem felkelni, sem enni nem volt hajlandó. Este kilenc óra előtt aztán, ott álltam - két nővérrel együtt - az ágya mellett, amikor egy nagy sóhaj kíséretében elment a felhők fölé, angyalokat keresni…
Minket egy éjszakára áttettek egy két ágyas szobába, hogy aludni tudjunk...
Reggel vissza kellett mennünk. Most csak ketten voltunk.
Kisvártatva jöttek, hogy csoportosítják a pácienseket kezelőorvosok szerint, s átköltöztettek egy másik három ágyas szobába. Kis morgással eleget tettünk a felszólításnak…
Közbevetőleg hadd mondjam el: napi háromszor kaptunk ételt. A reggeli és vacsora nagyjából egyforma, két szelet kenyér és két szelet „neve sincs” felvágott, vagy parizer. Esetenként egy vékonyka zöld hagymával esetleg egy darab retekkel. Jó napokon még egy kefir is került mellé. (Kétszáz évig undorom lesz a hasonló felvágottaktól !) Az ebéd némi só hozzáadásával egész emberinek tűnt. Igaz, a vegyes zöldséglevesek szinte mindig egyformák voltak. De, a beteg ne legyen válogatós. Ha nem lett volna hideg, egész fogyasztható… Sebaj, majd bent felmelegszik… A második fogás zömében elfogadható volt…
Egyik nap, ahogy a „lányok” tolták az eszeveszetten zörgő ételszállító szekrénykéjüket, heccelődve kérdezgettem őket: „disznótorost” hoznak-e ?...
A mellettünk lévő szobában három idősebb asszony volt. Középen egy vas ággyal együtt 30 kg-os, 80 éves nénike. Tán 130 cm.
Máglyarakást kaptunk. Kértem a lányokat, hozzanak gyufát, szeretnék alágyújtani. Melegen egész jó lett volna.
Elfogyott. Aztán a mindig nyitott ajtónk előtt megjelent a nénike. „Béla bácsi ! Haragszom magára ! Vártam a disznótorost. Olyan jó lett volna egy kis hurka meg kolbász !” …
Este újabb szobatárs került az üres, középső ágyra. Öreg, erősen borostás, beesett szemű, hörgő férfi. Egy órán belül háromszor kellett tisztába tenni.
A közeli Veszprém állatkertjének görényei összeverbuválták teljes rokonságukat és ott ácsorogtak a nyitott ablakunk alatt, hogy valahogy megszerezhessék e szag receptjét !...
Lehetetlen volt a szobában megmaradni. Fél éjszakát a folyosón sétálva töltöttünk. De nagy úr a fáradtság. Csak bemerészkedtünk. Nyitott ablak mellett, kint mínusz 12 C fok volt, ruhástól elfeküdtünk az ágyon, magunkra húztuk a takarót, egy plédet az orrunkra „szag-szűrőként”, hogy legyen némi pihenésünk. Reggelre jól megfáztunk. Jött „Torok Gyula”, hogy lángba borítsa a torkomat. Sikerrel járt.
Ezután „meghívtak” hörgő tükrözésre. Na, kegyetlen, fura istenek !... A nagy teremben hárman vártak: az adjunktus asszony és két „hóhér segédje”… Egyik segéd leültetett, valami intimbetét-szerű párnácskával megragadta a nyelvemet, köldökig kihúzta, s egyre hosszabb spricnivel Lidocaint fecskendezett a nyelvtő mögé, vagy kilencszer. Mikor már se köpni, se nyelni, se megszólalni – hiszen a hangszálaim is kockára fagytak ! - nem tudtam, hanyatt döntöttek, rám tették a szemfedőt, (letakarták a szemem, ne lássam, mi a túrót matatnak), az adjunktus asszony egy tűzoltó fecskendő nagyságú csutorán keresztül letolta a kamerát és pásztázta a hörgőimet, ketten pedig, két oldalról, szippantgatták a tüdőmről a váladékot. Háromszor kerültem a közvetlen fulladás közelébe. Mire azonban a Luci Feri gigámra tette volna koszos patáját, mindig eresztettek a szorításon. Na, így bánnak a nők a férfinéppel. …
Amikor aztán kegyeskedtek végre elengedni, jól megdicsértek, hogy milyen ügyes kis fiúka vagyok, igen jól viselkedtem… Az adjunktus asszony még utánam szólt: na, ezt írja meg… Megírtam. Íme:
Ki vagyok
Akár Ábelt az Édenkertben:
megtámadott az erős Káin,
torkomba hólabdát görgetett,
az epe-keserű Lidocain.
Asszisztált hozzá három pár
felfegyverzett női kéz, -
túléltem, így lettem hős vitéz.
Quo vadis ? – kérdem magamtól,
csak búcsúzom a lassan múló napoktól;
üres, csendes, kihalt a ház,
a lézengő kór porig aláz.
(2016. 01. 18.)
Másnap természetesen én vigyorogtam. Átadtam az adjunktus asszonynak az írást. Most egy ideig ő nem tudott levegőt venni. A nevetéstől… Nagyon tetszett neki a szöveg…
A tükrözésnél nem talált semmit. Erre közölte, hogy két nap múlva „tű-biopsziát” végeznek rajtam…
Na, gondoltam: ha megfojtani nem sikerült, most jöhet a kard. Elől bebökik, s ha hátul kicsit kilóg, legalább lesz egy jó fogas, amire rá lehet akasztani a kabátot.
Mentem hát, de a főorvos csupán két adag röntgensugarat lövellt belém, s végül úgy döntött: semmi értelme, hogy szurkáljon is… Ez tehát elmaradt.
Az adjunktus asszony nem volt elégedett. Ha nincs baj, majd csinálunk… Adunk egy antibiotikum kúrát. Meglátjuk, arra hogy reagál… No meg hat napig minden hajnalban (szombat vasárnap kimarad !) köpet-mintát kell adnom…
Ilyenkor mindig gúnyos-mosolyú, közös ismerősünkre gondoltam. akkorákat tudtam volna köpni, hogy a fél Bakonyt beterítette volna, mint Kaukázus hegycsúcsait a hósapka…
A harmadik napon a bűz-receptet árúba bocsájtó szomszéd úgy döntött, meglátogatja az elődjét. Ő is kirándulást tett a felhők közé… Lába nyomát sem láttam. (Igaz, köd ereszkedett a tájra, talán, hogy eltakarja.)
Másik szobatársamat ideiglenesen hazaengedték. Két éjszakát egyedül töltöttem a szobában. Végre aludtam is.
Aztán reggel szalad a főnővér: Béla ! Nagyon rossz hírem van. Nesze neked, gondoltam, a várószobában talán már vár a kaszás. … Mi történt ? – kérdeztem.
Sok új beteg érkezett, magának át kell költöznie egy új helyre. … Sírjak, vagy nevessek ? Az egy éjszakással együtt ez már a negyedik szoba lesz. Az örömlányok sem cserélnek sokkal többször szobát ! De legalább a kaszás nem ül a lócán. Egyelőre…
Aztán közölték, hogy csütörtökön hazajöhetek. Majd még február második felében kell csináltatnom egy újabb CT-t, melynek eredményével menjek vissza. Én. Oda. Hat lóval és száz rendőrrel nem tudnak visszavitetni !... Közben még a már december 15. óta esedékes Kardiológiai kontrollra is el kell mennem, ami az egyéb macerák miatt elmaradt… Aztán pedig valahogy csak szeretnék kiszökni a fehérköpenyesek karmai közül. Lehetőleg úgy, hogy ne a feketeruhások vegyenek kezelésbe.
Kedves kíváncsiak. Talán kicsit nagyobb lett a dióhéj, mint gondoltátok, de a kisebbikbe e történet nem fért bele. Pedig még arról nem is írtam, hogy hiába főztem az ápolónőket, nem igazán akartak megpuhulni !... A kemény húst pedig fogatlanul már nem tudom megrágni. Szopogatni viszont nem elég !...
Dunaújváros, 2016. 01. 29.
Írta, aki írta, olvassa, aki akarja… Ha valakinek nem tetszik, dobja a kiürült gyógyszeres dobozok közé, mint veszélyes hulladékot.