Balos

Baloldali értékeket képviselö honlap

Korai alkony

Korai alkony

Dolgos délután, az óra még

gyermekcipőben jár,

a látható világ mégis

az éjszakát idézi már,

lábujjhegyen osonó árnyak

incselkednek a tárgyakon,

rebeg az éberség, mint apró

gyertya lángja, gondok

csomagja ül a vállamon.

Zsibongó gondolatok,

emlékek vadonából képed

elém vetül, lobban a lélek;

fáradtan pihenni térek,

s óvatosan, mint pehely-takarót,

- tán álmomban is itt maradsz –

rád csukom álmos szemem.

(2013. 09. 01.)

Pihenőre tér

Pihenőre tér

Felhő-fogat bakjára ült,

poroszkál az égi úton,

zengő dallamokat játszik

fénylő ökörnyál húrokon.

 

Cifra kedvű augusztus, csak

andalog az év tárt kapujáig

a hónapokat lágyan ringató,

dédelgető pihenőszobáig.

(2013. 08. 31.)

Életfa ágán

Életfa ágán

Lám, a fonat körbeért,

összesimul, szorosan öleli

egymást, kapaszkodik

háromszázhatvanöt szál

fakó és pompás virág,

gondterhes és vidám napok

tarka virágai, melyeknek

színe és illata beivódik a

bőr alá, s a lélekig hatol,

teljessé téve az év-koszorút,

melyet életfánk ágára kötünk.

(2013. 08. 31.)

Kis magyaros

Kis magyaros

Nálunk a közlekedéshez

legcélravezetőbb

a sima nyelv és a jó könyök,

eljuthatsz velük akár

az Audi A 6-os-ig.

(2013. 08. 30.)

Manézs ...

Manézs …

Leng a trapéz a kupolában,

az izmok megfeszülnek,

a fizika törvényei itt

megszégyenülnek,

az alig-érintkezési pontok

ritmusától; tárgy és ember,

ember és ember szinte

összeforr a kohézió és

a feltétlen bizalom

őrjítő mámorában.

Leng a trapéz a kupolában,

izmos kezek kulcsolódnak,

szegeződnek rájuk

hitetlen-csodálkozó szemek,

nem a szaltót, a célba segítő

összekapaszkodást kellene

megtanulnunk emberek…

(2013. 08. 29.)

Mért rontjuk el?...

Béla Sógor

 Mért rontjuk el ? …

Csodás természet, mennyi táj,
körülölelnek völgyek, hegyek
és tengerek, ha látom, tapsikolnék

mint önfeledt gyerek, ó emberek:
mért rontjuk el ?...

Madarak repülnek, úsznak halak,
erdőben élnek, csak, ha éhesek ölnek,
mindenféle kisebb-nagyobb vadak,
emberek: mért rontjuk el ?...

Élhetnék együtt, nem egymás ellen,
építhetnénk magasra emelt fejjel,
hogy mindannyiunknak jobb legyen.
Emberek: mért rontjuk el ? …

Nyári délután

Nyári délután

A lombokról alászakad a fény,

- sziklaperemről a vízesés, -

kóbor macskaként ólálkodik,

oson az árnyék, porban fürdő,

tollászkodó verébre vadászik.

(2013. 08. 28.)

Kidőlt a fa

Kidőlt a fa

Vihar se volt, a víz is

szelíden szaladt, mégis

a parton egy földdarab

egy nagy fa alól kiszakadt.

Kiszakadt a föld, a fa

oldalára dőlt, varjak károgása

szárnyal sudár teste fölött.

A gyökér ég felé mutat,

belekarmol az esteledő,

fekete testű levegőbe, s

a gyorsan múló időben matat.

Mire a hajnal lelövi első,

vöröslő sugarát, csupasz

csontjain csupán csenevész

csend, s a kínzó görcs marad;

aratni érkezik a rettegett, de

kikerülhetetlen vén kaszás,

utolsó táncra kér, aztán a

semmibe nyúló útra kísér.

(2013. 08. 27.)

Holnap majd

Holnap majd

Holnap majd felvirrad megint,

fejünk fölül a felhők elvonulnak,

mindannyian munkába megyünk,

s iskolába minden gyermekünk.

 

Holnap majd felvirrad megint,

a vizitet várják a kórházi ágyakon,

s gyógyultak az orvossal versengve

osztoznak az árnyékosabb parkolókon.

 

Holnap majd felvirrad megint,

fejünk fölül a felhők elvonulnak,

biztos, hogy mind munkába megyünk,

és iskolába apró gyermekünk ?...

(2013. 08. 25.)

Altató

Altató

Hajtsd párnádra fejed,

csillagok csillámpora

rakódjon szemedre, s

rajzoljon pillád mögé

színes-szelíd álomképeket:

sugaras erdőt, benne tisztást,

ahol vidám mókusok és

tarka pillangók kergetőznek,-

a fák között őz legel,-

apró mederben csobog

a fodrozódó kis patak,

benne pisztrángok siklanak,

s fent a madarak trillája zeng.

Aludj nyugodtan,  s a harmatos

 

hajnal múltával, ha ébredsz,

lágy mosoly üljön az ajkadon

gyönyörű gyermekem.

(2013. 08. 25.)

Halványodik

Halványodik

Halványodik a remény,

akár a Naptól felégett bőr,

hámlik rólunk minden,

mi tisztán emberi,

már, ha egyetértünk is,

csak acsarkodunk.

Szorító satu a kézfogás,

érdes csiszolópapír

kezünkben a simogatás,

vitriolos, égető a csók,

felmarja az ajkakat,

s szavunk, ha kér is,

akár a gránát tépi szét

a legszebb vágyakat.

Halványodik a remény,

hogy emberi önmagunkhoz

valaha visszatalálunk.

(2013. 08. 24.)

Le kéne lopni

Le kéne lopni

Estére elborult az ég,

költözni kellene a felhők fölé,

a sziporkázó csillagok közé,

ellesni a végtelen harmóniát.

Hallgatni a szférák zenéjét,

eltanulni az együttműködés,

a közösség szép természetét,

s aztán reggelre lelopni, ide

a Földre az élményeket,

morzsáit szétszórni mind,

lássák a káprázó szemek:

csak az összedobbanó szívek

adnak a vágyott, teljesebb

emberi élethez érdemet.

(2013. 08. 23.)

Elfekvőben

Elfekvőben

 Gyérülő haj,

                ritkuló fogak,

hályogtól vaksi,

                mélyen ülő szemek,

aszalódott bőrű,

                reszkető kezek,

sarokba húzódó

                alig-emberek

mit vétettetek,

hogy a dolgos élet végére

               csupán ez maradt ?

Ágaskodik a szánalom,

a hálátlan sorsot átkozom,

ám reménykedem: beépültök

a névtelen csillagok közé…

(2013. 08. 22.)

Száraz villám

Száraz villám

 Peregtek az ünnep harsogó,

színes tűzgömbjei és füzérei

a pislogó szemű házak felett,

ujjongtak az évente csodálkozók,

amikor váratlanul egy árnyalak

suhant át az elborult láthatáron,

tüzes nyilával nagyot hasítva

az ég pereméből, s ahogy jött,

szinte észrevétlenül távozott,

itt hagyta nekünk a harsogó,

tobzódó zenét, s a foszfor-szagú,

füsttel borított, fekete éjszakát.

(2013. 08. 21.)

Pergamen termett

Pergamen termett

Szőlőtőkék között

beton-kemény a föld,

munkára fogott szerszámok

nyele sorra eltörött.

A levelekből augusztus

forró ujjakkal szivart sodort,

mazsola-fürtök hívogatnak

a megbarnult kocsányokon.

Bab helyett pergamen termett

a futó szárakon, s szalmavirág

a tüskés rózsabokrokon.

Kert végében görnyedt gazda ül,

töredezett, száraz tekintete

a foszló felhőkbe kapaszkodik,

csorba foga közt káromlást sziszegve,

ökölbe szorított kezekkel,

dühödten éltető esőért rimánkodik.

(2013. 08. 19.)

Bágyadt ébredés

Bágyadt ébredés

Sugarak nélkül, bágyadtan

érkezett a reggel, életlen,

tompa, elkent a fény, még

álom ül fáradt szememben,

bennem emlékek fájdalma ég.

Mozdulni kell. Lerázom a

fásult bénaságot, hágcsót

kötök a nap meredek falához,

- hegymászó a Himaláját –

estig megmászom, s felérek

fénylő csillagok hadához.

(2013. 08. 20.)

Ahol folyó és a tenger ...

Ahol folyó és a tenger …

Csak állok megkövülten,

ott, ahol a vizek összeérnek

a csobbanó, nagy ölelkezésre.

Meresztem szemem, de már

nem tudom, melyik a folyó,

s melyik a tenger,  - micsoda

aprónak tűnik itt az ember, -

a hullámok összefonódnak,

majd megtörnek a part menti

súlyos köveken, s a szél csak

némi permetet sodor belőle

a hajókkal terhes kikötő felé.

Kürt szava szól, tengerjáró

teste mozdul, lassan, araszolva

hagyja el helyét. Robajjal indul

a végtelen óceánok felé.

(2013. 08. 19.)

Üresedő ünnepek

Üresedő ünnepek

Akár az elhagyott tárna,

üresen konganak az ünnepek,

a sokasodó múlt-napok

mindent kiüresítenek.

Mind több fejfáról köszönnek

a régen ismert nevek,

az utcákon  - akár a méhek –

rajzanak a nekünk ismeretlenek.

(2013. 08. 19.)

Írás ...

Írás …

Sztriptízt játszik a lélek,

verssorokba rendezett

fogasokra dobálja ruháit.

 

Pirulás-nélküli pőreségét

gúnyos mosollyal kísérik

cinikus, orv leselkedők.

(2013. 08. 18.)

Reggel

Reggel

Csörrenésre ébredés,

kókadt, rozoga felkelés,

csikorogva, akadozva indul

a mindennapi taposómalom.

(2013. 08. 18.)

Pillanat

Pillanat

Él még tenyeremben

az izzó kézfogás, ujjaid

begyének apró harmata.

Látom, ahogy rám nyílott

szemed mély tüzű bogara.

Hópelyhek szálltak hajamra,

az ablakon dér-gyöngyök

peregtek, s felhőt rajzolt

szép ívű homlokod köré

felgyorsult leheleted.

Csak egy illanó pillanat,

s a vonat elrobogott veled.

(2013. 08. 18.)

Beszökött a szél

Beszökött a szél

 A nyitott ablakon beszökött

a szél, gyenge volt, csak

gyermek szél szegény. Lassan,

óvatosan fülemhez hajolt,

és rebegve súgott valamit.

Azt súgta, a kertek alatt jár

az ősz, felhőket kerget, mint

szőlőről seregélyeket a csősz;

minden felhő esővel megrakott,

tömött, akár nyáron a rétről

ballagó, döcögő szénásszekér,

széle az erdők hegyére ér.

Kabátja, ha egy ágtól felhasad,

a víz zuhogva alászakad,

megtelnek erek, patakok, s a

folyók is újra készülődnek

a mindent sodró árvizekre…

Ezt súgta fülembe a gyenge szél,

s egy pillanat, ahogy jött, már

el is szaladt, eltűnt, át a nyitott

ablakon, már nem látom sehol.  

(2013. 08. 17.)

Csomagol a nyár

Csomagol a nyár

 Csomagol már a nyár,

készíti vándor-batyuját,

gondol egyet: még nem siet,

csobbanva köszönti utolszor

az uszoda feszített-tükrű vizét.

 

Borzong a bőre, kósza szél

szalad a napozóágyakon,

zizeg a fák gyérülő koronája,

megíratlan leveleket dobál

a szárazó pázsit asztalára.

(2013. 08. 17.)

Néhány szál

Néhány szál

Az aranyba hajló

szalma-szín közül

kicsillan már

néhány szál ezüst,

tartozék ez, mint

szippantás után

a karika-rajzú

cigaretta füst.

A csillanó fény

összerímel ében szemed

bársony melegével,

s ez így kedves nekem.

(2013. 08. 17.)

Útra készen

Útra készen

Áll már a nyár a nagy állomáson,

komótosan egy poros padra ül,

ám harsány, víg nevetése

szemérmes mosollyá szelídül.

 

Még ragyog kicsit a tájra,

sugárnyalábbal hátakat simogat,

egy utolsó lubickolásra: élőt

és élettelent magához hívogat.

 

Már robog, jön, hangját hallani,

érkezik a tarka színbe öltözött,

must-illatú ősz, hűs, lengő-lebegő,

lehelete, már az estekbe költözött.

(2013. 08. 16.)

Mókuskerék

Mókuskerék

Félárbocon már a nap,

valami sajgás kószál

testemen, csak dőlnék

hanyatt. Nézném a fent

keringő siklórepülőt,

mely oly szabad, akár

a vándorútra készülő,

csoportba verődő madarak;

nézném a köré feszülő,

szürkébe játszó, kék eget,

s azt az egyetlen, apró,

fehér felhő pamacsot,

mely foszló szárnyával

a távolból nekem integet.

Félárbocon már a nap,

valami sajgás kószál

testemen, csak dőlnék

hanyatt, de nem lehet:

forog a napi mókuskerék.

(2013. 08. 16.)

Vigasz nélkül

Vigasz nélkül

Hamuszürkévé vált az aszfalt,

fátylat terített magára

megannyi táj: Szigetköztől

Őrvidékig;  elhalkult a

pásztor-dal a dombokon,

könnycsepp csillan

falusi utak bánatos szemén.

Felmálházott apró ember

- akár virágport a méhek –

gyűjtötte sok éven át

a nép kincseit, s osztotta

szét akár vagyonát a Krőzus.

Teste szinte naponta kisebbedett,

tán így csinált helyet a

gyarapodó gyűjteménynek ?,

apró lépteit ismerősként figyelték

énekesek és zenészek.

S most az óra kattant, az idő

megállt, nyoma vész a

kutató utaknak; bánatában

mint gyász-kabátot, a magányt

húzza magára a kopott hegedű,

s vigasz nélkül a sarokba áll.

(2013. 08. 10.)

 

(Dr. Barsi Ernő emlékére.)

 

Augusztus

Augusztus

Elzörög az utcán egy gépkocsi,

zökken a száraz kátyúkon,

néhány megrettent veréb ugrál

az őszre készülő, perzselt ágakon.

 

A fáradt délután az estre vár,

a pockot kereső sas is lomhán repül,

szeme káprázik, pihenne már,

lassan, komótosan egy buckára ül.

 

Nézem a barnára égett láthatárt,

a hőségbe dermedt porzó földeket,

lengek a tűnő idő vékony fonalán,

akár levél, aszalódott fa ágán.

(2013. 08. 15.)

Ha lehetnék

Ha lehetnék

Ha lehetnék: pillád végén

a könnycsepp, ajkad ívén,

s arcodon a pír, bársony bőröd

pikáns barnasága, csípőd

hajlatán apró redő, kecses

lábadban izmot tartó erő,

két karodban egyetlen ölelés,

a csók előtt  a futó remegés,-

ha lehetnék, a repeső, szárnyaló

ifjúság költözne szívembe.

(2013. 08. 15.)

Pókháló szálon

Pókháló szálon

Ahogy múlni látszik a rekkenő

meleg, hittem, a jókedv is

feldereng, s akár a forró nyári

szél, elfut, távoli tájakra költözik

az arcokról a gond-ráncok hada.

Ám, mint már annyiszor, ismét

tévedésemre mutat a valóság

fintora: a barázdákat a nagy meleg

csak fokozta. A gondok szerteágazó

gyökérzetű, fura erdeje a kiváltó erő.

Még itt a nyár, megégett, sárgul

már a fa, bár szerelmesek is andalognak

a füzek lombja alatt; összekulcsolt

ujjaik közé tolakszik a láthatatlan,

jövőt kutató, kerge kétely.

Mérgektől viselős az örömünk,

csak pókháló szálon függ életünk.

(2013. 08. 14.)

Piacon

Piacon

Szorgos hangyaként, nyüzsgünk,

kíváncsiskodó emberek,

gyümölcs- és virág-illatok,

akár a paplan ránk terülnek.

 

Gondosan kutat szemünk,

valami furcsa „kinövésben”,

nylon táskában végződik

vergődő, ökölbe-zárt kezünk.

 

Egymást szinte taposva

a standok előtt lökdösődünk,

s az illatoktól jóllakottan

más dolgok után megyünk.

(2013. 08. 14.)

Sajog a lélek

Sajog a lélek

 Rám zárta ajtaját az éj,

de szemem nem csukódik,

kerül az álom, csak dobálom

magam a nyomasztó,

bőr alatt fészkelő gondok,

s élmények között. Egy rokon

a szférák hangversenyére, a

csillagok közé költözött;

kórházi ágyra kényszerült

egy jó barát; bejelentett, újabb

leépítések okán  apák, anyák

szemében ül a kiszámítható

holnap  veszni látszó riadalma.

Kerül az álom, égő szemem

nem csukódik, sajog a lélek,

nyugodtan nem alhatok.

(2013. 08. 13.)

Áldozat

Áldozat

A parton járva alig sikerült

magam visszafogni,

a látványtól mint torony-forgó

nem pörögni. Megannyi

lengén öltözött Madonna

sütkérezett a dús homokban.

Sugárzással, napszúrással

mit sem törődve, igyekeztek

divat-színt ölteni: irigykedjenek

másnap barátok, ismerősök,

ha „barna bőrű hableányként”

libegnek az emberek közé.

Ezért megéri ruhát, melltartót,

szégyenérzetet levetni, s a

forró homokban hemperegni,

mint megannyi ledér Madonna,

kinek ajkára forr az esdeklő,

hittől távoli, hiú zsolozsma:

legyen övé a juss, barnaságát

hogy sokakkal bámultassa.

Alig sikerült magam visszafogni,

a csodálkozástól nem pörögni,

hogy lássam, felnőtteket a kérkedés

hogy tud ilyen szenvedésre bírni ?...

(2013. 08. 12.)

 
Víz
 

Víz …

 Ó, víz… Hányféle vagy,

tóban, folyóban, mit

messziről láttam, s kedvem

támadt benne megfürödni;

a friss, hideg, mely párát

ültetett poharam falára,

s visszaköltöztette belém

a hőségtől már veszi látszó

életet, s víz az is, mely

a pórusokon át öntötte el

mindjobban kínlódó testemet.

Ezt nem szerettem, habár

értem funkcióját, melynek

e nyáron megfelelni alig tudott:

hűtésre lett volna hivatott.

S víz az eső is, melyből

ezen a nyáron alig jutott,

s hiányától növény, állat,

ember nyögve sorvadozott.

(2013. 08. 12.)

Tán holnapra

Tán holnapra

 Ma tollamba ragadt a tinta,

sehogy sem folyik a papírra.

 

Fejemben megannyi gondolat,

görcsöt kapott, nem szaladhat.

 

Így mindenki nyugodtan heverhet,

nem kap tőlem senki verset.

 

Úgysem divat már az olvasás,

sikk a fontoskodó rohanás.

 

Tollamba a tinta hadd ragadjon,

a gondolat fájó fejemben maradjon.

 

Tán holnapra, ha kialszom magam,

„élesre vált” elgyötört agyam.

 

A  tintába oldószert keverek,

s a papírra szép sorokat kerekítek.

(2013. 08. 12.)

Fogynak a szavak

Fogynak a szavak

 Egyre fogynak, kopnak a szavak,

a civódások lövészárkába kerülve

érdesednek, alig van lágy, mollban

mondható üzenet; a szeretők is

csupán a tettekben kulmináló

testiséget ismerik, lehámlott a

szóval becézés, a kedveskedés.

Ahogy fogynak a lágy szavak,

úgy hal meg lassan a lélek, nincs

divatja a lírai hangulatnak, vad

marcangolássá aljasult a nemes

érzelem; ki érti, mivé lett e kor ?...

Ifjaink jelentéstől megfosztott,

trágárságokat öklendeznek

rágógumi mellől a csókok közé,

mára ez lett a módi, s nem tudnak

akár csak egy népdalt dalolni, s

nem értik, miért sivatag szerű,

sivár az életük. Ajzószerekkel

töltve kéjelegnek, tobzódó ricsajt

csalnak, többet tudó hangszerekre,

érzelem helyett extázisba menekülve.

Fogynak, kopnak, érdesednek a

még megmaradt szavak, de torzan,

megfosztva lényegüktől, a kimondás

előtt valahány a torkokon akad…

(2013. 08. 11.)

Ábrándos mámor

Ábrándos mámor

 Ülök a nyári nagy melegben,

tavaszi szellőről álmodom,

amikor az olvadással születő

ózon adja részegítő mámorom.

 

Amikor a langy esőtől rügyek

fakadnak az ágakon, nyelvét

nyújtja a rózsabimbó, s poharam

őrzi gyümölcsök frissítő levét.

 

Kezemben könyv, de nem olvasok,

régi emlékek közt kalandozok, a

gondolat csak megszokásból matat,

leggyakrabban arcképeden akad

 

el a leltár. A megsárgult fotóról

szinte tolakvón, meg-megújulón,

élénken csillan rám szép szemed,

életed most vajon hogy élheted ?

 

Mert az út, melyen együtt haladtunk,

egy ponton, ki tudja hogy, elágazott,

s mi konokul és külön mentünk, új

közegbe, új élmények közé kerültünk.

 

S most ülök a nyári nagy melegben,

tavaszi szellőről, s a régi útról álmodom,

melyen együtt haladtunk, s mely az

emlékezés alatt fokozza mámorom.

(2013. 08. 11.)

 



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 18
Tegnapi: 45
Heti: 63
Havi: 1 386
Össz.: 400 430

Látogatottság növelés
Oldal: Versek Bélától III.
Balos - © 2008 - 2024 - balos.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »