Balos

Schlett István

Szociáldemokrácia a változó időben

„Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete” – szól az 1848 februárjában megjelent Kommunista Kiáltvány első mondata. Sokak vélekedését kiáltották világgá a csakhamar világhíressé váló szerzők: 1848-ban és az azt követő néhány évben valóban sokan gondolták a kontinensen, hogy az európai történelem egy minden addiginál élesebb fordulat előtt áll. A „régi világ” folytathatatlannak látszott azon országokban is, amelyek már túl voltak a termelést átalakító ipari, illetve a politikai berendezkedést megváltoztató politikai forradalmakon. Folytathatatlannak, mert a kettős forradalom nemhogy nem szűntette meg a társadalmat megosztó ellentmondásokat, hanem újabb, mélyebb, de legalábbis látványosabb feszültségeket teremtett. És folytathatatlannak azért is, mert a „kis emberek”, mi több, a proletárok is megjelentek, már nemcsak háttérként, hallgatag tömegként, hanem főszereplőkként a politika színpadán. A „politikai forradalom” „társadalmi forradalommá” fejlesztése ugyan Párizsban nem sikerült 1848 júniusában, a „polgári világ” – ha ágyúkkal is – de képes volt magát megmentenie a felkelt munkásokkal szemben, a nyugalmat megteremteni azonban nem. A köztársasági Franciaország csakhamar beleszédült a „nagy nagybácsi kis unokaöccsének”, a szabadság helyett biztonságot, igazságosságot és prosperitást ígérő Louis Bonaparte karjaiba. A frankfurti Szent Pál katedrálisban tanácskozó professzoroknak sem volt más választásuk, mint hogy engedelmesen hazamenjenek, és elfogadják a kisebbik rosszat: az osztrák és a porosz uralkodó kardja által biztosított rendet.

A szocializmus mint rendszer-alternatíva

A liberalizmus előfeltevései és reményei e „bolond években” kérdésessé váltak. Az események nem látszottak igazolni, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméi csakugyan kéz a kézben járnak, hogy a mindenkire vonatkozó gazdasági és politikai szabadság egyszersmind testvériesülést, s ezáltal társadalmi harmóniát teremt. Sokan váltak tehát „szocialistává”, sokan gondolták úgy, hogy az individualizmus, a korlátlan verseny, a haladás automatizmusa társadalmi katasztrófához vezet. Disraeli ezekben az években fedezi föl az Angliában élő „két nemzetet”, „… melyek között nincs kapcsolat, és szimpátia sem. Nem ismerik a másik szokásait, gondolatait és érzéseit; olyanok, mint akik két különböző földgolyón laknak, egymással homlokegyenest ellenkező nevelést kaptak, másként étkeznek, más divatok vezérlik őket, mint akikre nem ugyanazon törvények érvényesek. Ez a két nemzet a Gazdagok és a Szegények nemzete” – írta. A mainzi püspök, W. E. Ketteler a hatvanas évek elején még keményebben fogalmaz: a munkaerőt áruvá változtató kapitalizmust „rabszolgavásárnak”, a munkást „fehér rabszolgának” nevezi, és felteszi a kérdést: „Kénytelenek vagyunk-e német népünket ezen új rabszolgaság elé menni engedni és nyugodtan nézni, ha még ehhez ezen népre azon balhiedelmet erőszakolják, hogy ez az állapot haladás, szabadság, felvilágosultság és boldogság?”

Láthatjuk: a kapitalizmus, a liberalizmus jövőjét nemcsak a kommunista „felforgatók” látták kérdésesnek. A 19. század közepének eseményei még az elkötelezett liberális gondolkodó, Eötvös József számára is az „európai polgárosodás” mély válságát, és ebből következően mélyreható változások lehetőségét jelezték. Nagy állambölcseleti művének 1851-ben megjelent első kötetében – persze, a liberalizmus melletti érvként – írja: „Nem a kommunista elvek győzelme, hanem csupán az lehetetlen, hogy ezen elveket valaha más valósítsa, mint az abszolutizmus.”

A kapitalizmus, a liberalizmus, a „polgári világ” szocialista-kommunista kritikája a válsághangulat egyik kifejeződési formája tehát; alapvetően a liberalizmus és a kapitalizmus első nagy krízisének következménye. E kritika intenzitása a válság lezárultával csökkent, ám mégis fennmaradt, hiszen a gazdagok és szegények „nemzete” közötti különbségek Európa minden országában a feszültségek fennmaradásához és – a Kommunista Kiáltvány szóhasználatával élve – a két meghatározó osztály, a burzsoázia és a proletariátus közötti osztályharc állandósulásához vezettek.

Forradalmi és/vagy emancipációs mozgalom?

Az események – ha szerzői reményeihez képest megkésve is – igazolni látszottak a Kommunista Kiáltvány próféciáit: a világ proletárjai valóban egyesülni kezdtek. A kommunizmus „apostolait” egyesítő Kommunisták Szövetségét – e szervezet számára fogalmazta meg Marx és Engels a Kommunista Kiáltványt – 1864-ben a Nemzetközi Munkásszövetség (ismertebb nevén az I. Internacionálé) követte, amely még inkább a proletariátus nevében fellépő hivatásos forradalmárok, mint igazi munkások szervezete volt. Történelmileg nézve azonban fontosabbnak bizonyult az egyes országokban az Internacionálé által is kezdeményezett folyamat. A hatvanas évek elejétől jöttek létre a stabilizálódni képes munkásszervezetek: szakszervezetek, egyletek, szövetkezetek, pártok. Egyszóval megszületett, és a politikai tagoltság egyik meghatározó elemévé vált Európa több országában egy merőben új jelenség: a magát az uralkodó osztály, a burzsoázia ellenében meghatározó, saját célokat, értékeket megfogalmazó munkásmozgalom.

Az öntudatra ébredt, politikailag is megszerveződő proletariátus megjelenése alátámasztotta a marxi előfeltevéseket és előrejelzéseket. A munkásosztály valóban osztályharcba kezdett, igazolva Marx történetfilozófiáját, liberalizmus- és kapitalizmuskritikáját. De igazolta azáltal is, hogy megszületett azon politikai erő, amelynek kritikáját – miként Marx megfogalmazta volt – nem pótolhatja a kritika fegyvere. A liberál-kapitalizmus elméleti kritikájához most már gyakorlati, politikai kritika is társult. Marx nagy elégedettséggel szemlélte a mozgalom megszületését, mondván: a mozgalom egyetlen gyakorlati lépése többet ér tucatnyi programnál.

Úgy véljük, e megállapítással egyetérthetünk. Megítélésünk szerint a 19. század hetvenes éveiben zajlott le az igazi fordulat, a szociáldemokrácia létrejötte. Az elmélet – a marxizmus – gyakorlatra, a gyakorlat – előbb a német, majd lassanként a kontinens több országának munkásmozgalma – elméletre talált. E kettős folyamatban jött létre az európai politikai gondolkodás új paradigmája, a szociáldemokrácia, ami egyfelől a munkásmozgalom egyik változatának ideológiája és politikai gyakorlata, másfelől pedig a liberális kapitalizmus egyik kritikai elmélete lett. Mert ne feledjük: a korszakban létezett a szociáldemokráciától élesen különböző, más ideológiával rendelkező munkásmozgalom – például a keresztényszocializmus –, és létezett más liberalizmus- és kapitalizmus-kritika is – például a szociál-konzervativizmus.

Mi tehát az ekként felfogott szociáldemokrácia? Úgy véljük, hibát követnénk el, ha az imént említett két komponens valamelyikét, akár a munkásmozgalmat, akár a marxizmust figyelmen kívül hagynánk definíciós kísérletünkben. Biztosak lehetünk ugyanis abban, hogy – legalábbis a 20. század közepéig – a politikai gyakorlatban létező szociáldemokrácia nem értelmezhető a marxista teória nélkül, ugyanakkor abban is, hogy a mozgalmi gyakorlat nem a marxizmus szimpla derivációja, emelkedettebben szólva: nem az eszme, vagy – ha a marxizmust tudománynak tételezzük – nem a teória megtestesülése. Másként fogalmazva: a marxista elmélet, társadalommagyarázat, jövőkép befolyása nélkül a szociáldemokrata pártok nem jöhettek volna létre, ugyanakkor e pártok tevékenysége nem a marxizmus alkalmazása volt. A szociáldemokrácia és a marxizmus más jelenség. Kétségtelenül érintkeztek egymással, hosszú évtizedeken keresztül mintegy szimbiózisban éltek, ám az egyik soha nem volt azonos a másikkal.

Az eszme és a (politikai) gyakorlat különbözőségét és feszültségét már az egyesülés pillanatában is megfigyelhetjük. Tudjuk, a német szociáldemokrata párt voltaképpeni alapító programja, az un. gothai program a marxizmus jegyében született, de mégis kiváltotta a legfőbb próféta ingerült kritikáját. Amire a párt egyik alapítója, W. Liebknecht – legalábbis egy 16 évvel később, a német szociáldemokraták erfurti kongresszusán mondott beszéde szerint – ekként reagált: „Amit elméletileg hozott fel tervezetünk ellen, az helyes volt az utolsó betűig … Elmélet és gyakorlat azonban két különböző dolog. És ha Marx elméleti véleményében föltétlenül megbíztam is, a gyakorlatban a magam útján haladtam, … kitéve magamat a Marxszal való meghasonlás veszedelmének – ami, bár rövid időre, be is következett – kijelentettem, … nagyra becsülöm Marxot, de még nagyobbra a pártot.” Igen. Elmélet és gyakorlat két különböző dolog. És a párt még Marxnál is nagyobb becsületet érdemel. A jegyzőkönyv szerint a kongresszuson résztvevők – a szociáldemokrata párt vezetői – is ekként gondolhatták, hiszen e passzust dörgő „Bravó” kiáltásokkal honorálták.

Persze, a német szociáldemokrata párt megalakulásakor éppúgy, mint a beszéd elhangzásakor és még az utána következő évtizedekben valóban marxista volt. Vezetőinek, tagságának alighanem döntő többsége valóban hitt nemcsak a marxi próféciákban, az osztálynélküli és éppen ezért kizsákmányolás-mentes társadalom szükségszerű bekövetkeztében, de abban is, hogy a kapitalizmus törvényszerűen halad az összeomlás felé. Hittek abban, hogy harcuk két kibékíthetetlen érdekű osztály, a burzsoázia és a munkásosztály között folyó osztályharc kifejeződése. Hittek a proletáriátus világtörténelmi hivatásában, és abban, hogy küzdelmük eredménye a kapitalizmus rendszerét felváltó kommunizmus lesz. Cselekvőképességük jórészt ezen hitükből következett. Az eszme nem pusztán a szavak, a frázisok és lózungok szintjén, hanem a cselekvés motivációjaként is létezett, és valóban orientálta, nemegyszer erőteljesen korlátozta a pártvezérek, a tagság cselekvéseit. Sok mindent azért tettek, illetve sok mindent azért nem tettek, mert így vagy úgy, többé vagy kevésbé valóban marxisták voltak. A szociáldemokrata pártokon belüli viták nem a marxizmushoz való viszonyról szóltak, hanem abból a dilemmából fakadtak, melyik stratégia és taktika visz el gyorsabban, biztosabban a társadalom gyökeres átalakítását végrehajtó forradalomhoz, a végcél, a kommunista társadalom megteremtéséhez.

Ugyanakkor a szociáldemokraták nemcsak marxisták, hanem politikusok is voltak, hiszen nem a teória, hanem a politikai gyakorlat terepén mozogtak. Aki pedig pártot szervez, részt vesz a politikai küzdelemben, bekapcsolódik a parlamenti harcba, a politikai intézmények munkájába, annak a politika és nem a filozófia, a tudomány, a teória-alkotás logikáját kell követnie. E két logika tükröződik a szociáldemokrata pártok történetét végigkísérő belső megosztottságában: hol az „opportunisták” és a „doktrinerek”, hol a „revizionisták” és az „ortodoxok”, hol a „reformisták” és a „forradalmárok” vívtak egymással olykor pártszakadáshoz, kiátkozáshoz, olykor hallgatólagos megegyezéshez vezető vitákat.

A két logika ugyanis egymás ellenében hatott. A teória más cselekvési programot diktált, mint a politikai gyakorlat. A marxizmus azt tanította, hogy a munkás helyzete nem javítható a kapitalizmusban, hogy a kapitalizmus belső ellentmondásai, a munkásosztály szükségszerű elnyomorodása stb. szükségképpen forradalomhoz vezetnek, a mozgalomépítési tevékenység viszont azt mutatta, hogy a munkásosztály megszervezése, a párt befolyásának növelése nem történhet meg anélkül, hogy ne kínálna kézzelfogható eredményeket az egyes proletárnak. A marxista társadalomelméletből az következett, hogy az állam, a parlament az uralkodó osztály kizárólagos eszköze, s ennek következtében tevékenysége nem használható fel a munkások javára. A munkásmozgalom valóságos sikerei viszont azt bizonyították, hogy a bérharcokban lehet eredményt elérni, a szervezeti fegyver alkalmazásával lehet nyomást gyakorolni nemcsak az egyes burzsoákra, hanem az államra is. A marxi prognózisok a társadalom éles kettészakadását feltételezték, a középrétegek eltűnését, a politikai tapasztalatok viszont azt mutatták, hogy léteznek olyan nem-proletár társadalmi csoportok, a parasztság, a kispolgárság, amely – ilyen-olyan okból – hajlandó politikai szövetséget kötni, sőt csatlakozni a szociáldemokráciához, növelve annak erejét. A mozgalomépítés, a szavazatgyűjtés, a politikai harc feltételeinek javításáért, a demokrácia kiterjesztéséért folytatott küzdelem során a társadalmi-politikai tagoltság sokkal összetettebbnek bizonyult, illetve összetettebbé vált annál, ahogy Marx ábrázolta volt. Az „egyetlen reakciós tömegként” feltételezett nem proletár világról kiderült, hogy valójában igencsak megosztott, és a szociáldemokrácia szövetségesekre és nemcsak ellenfelekre lelhet a „burzsoák” között. Fogalmazhatunk így is: a szociáldemokrácia rendszer-ellenes pártból a „polgári állam” politikai rendszerének részévé lett.

A századforduló tájékára a szociáldemokrácia Európa-szerte egy kettős természetű politikai fenoménná változott: egyrészt az ugrani készülő oroszlán, a forradalmi várakozások pártja, másrészt egy emancipációs mozgalom, amely már nem felszabadítani, hanem – Bernstein szavaival szólva – polgárrá kívánta emelni a proletárokat és a „kis emberek” más csoportjait.

„A végcél semmi, a mozgalom minden” – hangzott el a kilencvenes években Bernstein szájából a szociáldemokrácián belül éles tiltakozásokat kiváltó jelszó. Kongresszusok során ítélték el a teóriát zárójelbe tevő „revizionista” tételt, ám a szociáldemokrata pártok gyakorlati tevékenysége valójában egyre inkább az emancipációs program megvalósítása felé fordult. A párt marxista maradt, de hát – ismételjük meg Liebknecht szavait – az elmélet és gyakorlat két különböző dolog. E különbség megfogalmazható úgy is, mint a német szociáldemokrata párt egyik titkára tette volt a „revizionizmus-vita” idején egy Bernsteinhez írt magánlevelében: „Ejnye Ede! Ilyesmit legfeljebb csinál az ember, de nem beszél róla.” A szó és a tett bizony nem mindig fedi egymást, még a politikában sem.

A szemérmes hallgatás mellett azonban más eszköz is létezett a kétfajta szociáldemokrácia konfliktusos együttélésének biztosítására. E korszak szociáldemokrata pártjainak két programjuk volt. Az egyik – a „maximális program” – a teória végkövetkeztetéseit fogalmazta meg, a másik – a „minimális program” – a konkrét politikai, gazdasági, kulturális törekvéseket foglalta össze. A politikai szabadság növelése, jobb életminőség, emberi méltóság, nagyobb elismertség és ehhez hasonló követelések alkották a program második felét, hozzátéve természetesen, hogy mindez nem azonos a munkásosztály „felszabadításával”, de mégis beilleszkedik a forradalom folyamatába, mert egyfelől a munkásokat erősebbé, alkalmasabbá teszi világtörténelmi feladatuk végrehajtására, másfelől pedig kedvezőbb körülményeket teremt a „végső harchoz”, a társadalom gyökeres átalakításához. Verbálisan is sikerült azt az ellentmondást elrejteni, ami a világnézeti pártokat általában jellemzi.

A szociáldemokrácia és a bolsevizmus elválása

A teória és a praxis feszültsége tehát többféleképpen is feloldható volt; a szociáldemokrata pártok többsége évtizedeken keresztül képes volt fenntartani szervezeti egységét. Mondhatnánk, mindaddig, amíg – képletesen szólva – az oroszlán számára el nem érkezett az „ugrás pillanata”. 1914-ben elkerülhetetlenné vált a döntés. A háború kitörésekor azt a kérdést kellett megválaszolni, hogy a szociáldemokrácia nemzeti vagy nemzetközi párt. Azaz: része-e az egyes országok politikai és érzelmi közösségének, avagy egy internacionalista mozgalom osztaga, amely a kapitalisták háborújával szembe a kapitalisták elleni háborút, azaz a szocialista forradalmat állítja. A háború után pedig arra a kérdésre kellett választ adni, hogy a párt a demokrácia, vagy a kommunizmus megvalósítója lesz. Olyan közbülső megoldások, mint amit a II. és a III. Internacionálé közötti harmadik utat kereső az úgynevezett „két és feles” Internacionálé kínált, most nem segíthetett. A forradalmárok (a kommunisták) és a reformisták (a szociáldemokraták) szervezetileg is elváltak egymástól, mi több, Európa nem egy országában fegyverekkel csaptak össze. A szociáldemokrácia önmeghatározásában ettől kezdve a diktatúra-ellenességnek meghatározó jelentősége lett, miként a kommunista pártoknál a szociáldemokrácia-ellenességnek.

A szociáldemokrácia típus-váltása azonban hosszabb időt igényelt. A „kétlelkűség” még a nagy szakadás után is jelen volt egy-két évtizedig a szociáldemokrata pártokban. A „Marxtól való búcsú” csak az ötvenes években történik meg a jóléti társadalom, a szociális piacgazdaság, a demokratikus szocializmus egyesített programjának elfogadásával. A II. világháború után a szociáldemokrata párt már nem rendszer-ellenes párt, hanem a liberális alkotmányosság alapértékeit elfogadó demokratikus párt, nem a szocialista társadalom megvalósításán fáradozik, hanem az igazságosság és az egyenlőség értékei által vezérelve, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésének jelszavával vesz részt a politikai küzdelmekben, nem kiélezni, hanem a kölcsönös méltányosság elve alapján tompítani igyekszik a társadalomban jelentkező konfliktusokat. Nem új társadalmi-gazdasági formáció létrehozását, hanem a meglévő megvédését és – amennyiben lehetséges – megjavítását tekinti céljának. Egyszóval: eltűnt a „végcél”, a „maximális” program, és maradt a „minimális” program, a kapitalizmus korrekciójára irányuló reform programja. Olyasmire törekszik tehát, amit Marx nemcsak elítélt, hanem képtelenségként, kispolgári álmodozásként maró gúny tárgyává tett. „Polgári” párt lett tehát, és nemcsak a kommunisták látószögéből nézve, hanem önmeghatározása szerint is: elutasította a diktatúrát, és ezáltal a kommunizmust mint végcélt. A jelszavául választott „demokratikus szocializmus” nem jelentett mást, mint a liberális kapitalizmus egy javított változatát, az egyenlőség és igazságosság elvei szerint történő korrekcióját. A párt-elkötelezettségét tekintve liberális Keynes gazdaságpolitikai koncepciója nem is állt olyan messze a kontrollált kapitalizmus szociáldemokrata programjaitól.

A szociáldemokrácia alakváltozatai

Mi tehát a szociáldemokrácia? – tesszük fel ismét a kérdést. A politikai gondolkodás történetét kutató politológusként – nem politikusként és ideológusként tehát – csupán a kérdés átfogalmazásával kísérelhetem meg a választ. Az átfogalmazott kérdés valahogy így szólhat: mi volt ekkor vagy akkor, mi most, mi lehet a szociáldemokrácia a jövőben, illetve mi köti, kötheti össze a szociáldemokrácia egyes történeti típusait?

A válasz – nagyon vázlatosan és elnagyoltan – valahogy így hangozna: A 19. század utolsó harmadában, a huszadik század első évtizedében létezett egy szociáldemokrácia, amely politikai értelemben megszervezte, és jelentős politikai tényezővé emelte a „kis embereket”, közülük is elsősorban a városokban élő, ipari bérmunkásokat. Létezett egy szociáldemokrácia, amelynek nagy szerepe volt „a fehér rabszolgák” polgárrá válásában, anyagi, kulturális és politikai emancipálásában. Részben azáltal, hogy nyomásgyakorló erejével, konfliktusgerjesztő képességével hozzájárult a 19. századi liberál-kapitalizmus (az un. manchesterizmus) korrekciójához, a szociálpolitika kiépítéséhez, a demokratikus jogok kiterjesztéséhez. Részben pedig azáltal, hogy öntudatot, méltóságot, magabiztosságot adott nagy embercsoportoknak, feltámasztva bennük a reményt, hogy társadalmi helyzetük megváltoztatható. Létének következményeit vizslatva próbáljuk elképzelni: milyen lett volna Európa, milyen lett volna a kapitalizmus a szociáldemokrácia, a munkásmozgalom tevékenysége nélkül a huszadik században?

És mi lett a szociáldemokrácia a két világháború közötti súlyos gazdaság és politikai és igenis, a 19. század mindhárom nagy szellemi-politikai irányzatát megrendítő ideológiai válság, illetve a második világégés után? A másik két nagy politikai-ideológiai blokkal együtt, bizony nagyon alaposan megváltozott. Mindenesetre úgy, hogy szervezeti különállását, bizonyos karaktervonásait, hagyományait, tagságának, szavazótáborának jelentős részét megőrizte, és politikailag határozott kontúrokkal különböztette meg magát az inkább kapitalista, inkább individualista, inkább a gazdasági racionalitásnak hódoló konzervatív és liberális pártoktól, áramlatoktól. De úgy vélem, nemcsak a frazeológia változott. Az úgynevezett jóléti társadalom megteremtése, a liberális-demokrata alkotmányosság megszilárdítása, a demokratikus rendszerek megerősítése, az egyenlőség-elv szélesebb körben való érvényesülése, a participáció kiterjesztése természetesen nem csupán a szociáldemokrácia műve, de aligha vitatható, hogy e mozgalomnak nagy szerepe volt abban, hogy a nyugati világ saját maga strukturális megreformálásával vált képessé a kommunista kihívás megválaszolására. Védelmezve egyszersmind mindazt, amit manapság nyugati értékeknek nevezünk: a szabadságot, a pluralizmust, olyan politikai mechanizmusok működését, amelyek innovatív módon képesek korrigálni az ilyen vagy olyan irányú kilengéseket.

E képessége – véljük – éppen abból következett, hogy maga is képes volt a változásra – éppúgy egyébként, miként bizonyos konzervatív politikai erők, például a kereszténydemokraták, a keresztényszocialisták, vagy éppen egyes agrárpártok. Képes volt elbúcsúzni Marxtól, de közben megőrizni identitását. Képes volt osztálypártból néppárttá válni, és megőrizni a „kis emberekhez”, a munkavállalókhoz való kötődéseit. Lemondott arról, hogy rendszeralternatívát testesítsen meg, de mégis politikailag értelmezhető alternatívát tudott kínálni más politikai alternatívákkal szemben. Korrekciós képessége mellé az együttműködés képességét is megszerezte. A svéd, a német, az olasz, az osztrák „modell” kialakulásában az egyik döntő faktorként vett részt; paradox módon nem egy országban olyan pártokkal kooperálva, amelyek eredetüket tekintve – a szociáldemokráciához hasonlóan – antikapitalista és antiliberális mozgalomként kezdték meg politikai létüket. Ismét feltesszük a kérdést: milyen lett volna Európa a II. világháború után a szociáldemokrácia – és persze, a korábbi állapotukhoz képest ugyancsak megváltozott keresztény- és agrárdemokrácia nélkül?

Új közép vagy megújuló szociáldemokrácia?

És mi lehet a jövő Európája a feltehetően ismét alakot váltó, de tradícióihoz, értékeihez valamilyen módon mégis kötődő szociáldemokrácia nélkül? Vajon a blairizmus, a schröderizmus, a neokonzervativizmushoz illeszkedő, a „kis emberekkel” szolidarizáló, tehát a nemcsak kulturálisan értelmezett baloldaliságról lemondó „új közép” lesz-e a szociáldemokrácia új formája? Meglehet. De akkor marad még egy megválaszolatlan kérdés: mely politikai erő lesz képes ez esetben politikai alternatívát kínálni az egyetlen szempont – a gazdasági hatékonyság értelmében vett versenyképesség – által vezérelt folyamatokkal szemben? Talán a konzervatívok? Talán a liberálisok? Vagy talán – és ki zárhatná ki ezt a lehetőséget – egy rendszeralternatíva megjelenése és politikai erővé, mozgalommá válása, netán a marxizmus reneszánsza kényszeríti majd ki a korrekciós mechanizmusok újraélesztését, a jelenleg uralkodó politikai irányzat valamiféle megújítását? A politikai divatok is váltani szokták egymást, talán nem véletlenül a társadalmakban zajló folyamatoktól.

A választ természetesen nem ismerjük. Ám ha tényleg valamiféle fordulat következik be Európa politikai életében, abban a jelenlegi szociáldemokrácia tevésének, vagy nem tevésének bizonyára szerepe lesz.